Volt ma egy bejegyzésem, ami kb. 5 percig élt. Ha valaki idegen olvasta volna a blogomat abban az 5 percben, biztosan azt hitte volna, hogy egy mániás depressziós naplóját látja.
Kedd óta egyre több hatás ér: az anyukám, a nagymamám, a teknősöm, és (leginkább) a barátaim hiánya és viszontlátása; az érzés, hogy a saját szobámban vagyok (vagy Hercegnél), ahol biztonságban vagyok, és jó ott lenni; a zene továbbra is hiányzik - félek, hogy elfeljetek énekelni. Ez most baromi hülyén hangzik, tudom, de ez olyan, mintha egy tájképeket rajzoló festőt bezárnának egy szobába, ahol a tájat csak a falakon lévő képeken láthatja. És ez ellen nem tudok tenni semmit. Most otthon szeretnék lenni. És rájöttem arra is, hogy valószínűleg azért halmozódott ez fel bennem ennyire, mert nagyon fáradt vagyok, az elmúlt 1 hetet végigdolgoztam, és nem tudtam kipihenni magam. Nem volt időm feldolgozni a hatásokat.
Visszatérve az első bekezdésre: ezt a postot egy másik gondolatnak szántam, ami sokkal jobban kapcsolódik a szeretetrohamomhoz. De ez legyen egy másik bejegyzés mégis. Majd máskor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése