Napokban gondolkodni

Beteg a Nagymamám. Ő, aki mindeddig ragaszkodott ahhoz, hogy otthon marad, és hallani sem akart arról, hogy befeküdjön a kórházba, most épp ott fekszik. Infúzióval. Aki ismeri az elmúlt hónapok történéseit, talán elmosolyodik azon, amikor itt elolvassa, hogy epeköve van. De mielőtt bárki megnyugodna, és bíztatni próbálna, hogy akkor úgysem lesz semmi baj, hiszen én is épp ezt éltem át, akkor gyorsan közölnöm kell, hogy a szívritmus-zavara miatt nem műthető.

Ne gondoljátok, hogy ő az a "tipikus magyar öregasszony, amolyan >állatorvosi ló<, akinek minden baja van már". Nem. Ő nem tölt hetente 5 napot az orvosánál, és panaszkodik órákhosszat, mindenféle álpanasszal, nem esik kétségbe, ha egyet tüsszent. Sőt. Igyekszik saját magán segíteni, csak akkor megy orvoshoz, ha nincs más megoldás. Nem szereti a gyógyszereket, amit felír az orvos ugyan kiváltja, de 2 szem tablettát bevesz, és kijelenti, hogy ez nem használ. Kétségtelen, hogy a gyógyszer összes mellékhatását érezni véli magán. És volt már műtve, többször is.

Ő mégis olyan, hogy addig próbálkozik, és erőlködik, amíg Anya meg nem győzi, hogy hagyja segíteni. Hiába menne Anya a boltba, a picra, és hozna neki bármit, ha reggel 6-7 órakor Nagyim felhívja őt azzal, hogy ne menjen, mert ő már volt vásárolni. Ilyen makacs az én Nagymamám.

Nagyon fáj már neki a létezés. Tudom, hogy a világon legszörnyűbb valakinek a halálát kívánni, de most őszintén tudom azt mondani, hogy könnyebb lenne, ha...

Tudom, mit jelent a fájdalom. Nem kívánom senkinek. A géniusz énekli egyik dalában, hogy "...és ha fáj a gyomrod..." - ha csak háttérzajként megy a dal, ezt a sort akkor is mindig, akaratlanul is kihallom, és bátran mondom: nem, nem fáj. Ez nem játék. Műtét nélkül fogalmam sincs, hogy bírtam volna ki. Kibírtam-e volna?

Anyának is nagyon nehéz ez. Ha nem is látszik mindig, valójában állandóan feszült, és nem tudja, hogy ha elmegy Nagymamámhoz, mire fog megérkezni.

Nagymamám már eddig is sokszor érezte, hogy lassan vége. Teljesen természetes módon beszél a halálról. Nem fél tőle, pontosan tudja, hogy ez az élet menete. Elfáradt már.

Anya is felkészült. Az elmúlt néhány évben talán minden télen volt egy olyan megfázásnak induló betegsége Nagymamámnak, ami 1-1 hétre az ágynak döntötte. Volt már nagyon rosszul, amikor Anya volt mellette. Többször mondta már nekem, hogy talán nem sokáig húzza már. Azt hiszem, nem az jelentené a megkönnyebbülést, hogy nem kell állandóan készenlétben lenni, és megszűnne a lelki feszültség, hanem az, hogy nem szenvedne tovább. Mert bár az én Nagymamám erős, makacs és kitartó, mégis szenved, és ez megtöri. Ő maga már régen belenyugodott a sorsába, és hol türelemmel, hol szenvedések közepedte várja...