Szóval van az a dolog, amit úgy hívnak, hogy barátság. Többnyire igyekszem óvatosan használni ezt a fogalmat, inkább ismerőst mondok, de fölöslegesen nem becsülök túl senkit. Azt az embert hívom barátomnak, akihez - függetlenül attól, hogy mennyi ideje ismerjük egymást - közös emlékek fűznek, amiknek nagy részére szívesen gondolok vissza. Éppen ezért, ha nem találkozunk gyakran, akkor néha eszembe jut; nevezzük ezt úgy, hogy hiányzik. Ergo, ha felmerül a gondolat/lehetőség, hogy találkozhatunk, vágyom a találkozásra, és igyekszem úgy alakítani a dolgaimat, hogy ráérjek.
Ezeket egyébként nem csak úgy idelököm most. Sajnos tapasztalat. Tapasztalat az, hogy bármennyire is jó barát(nő) (volt?) az illető, bármilyen régen ismerem, együtt játszottunk minden nap, együtt nevettünk minden nap, és biztosak voltunk benne, hogy ha majd más helyekre kerülünk, akkor is beszélünk néha, mégsem így alakult. Ha váletlenül összefutunk, persze ugyanúgy mosolygunk, és örülünk egymásnak, de mégsem élünk a lehetőséggel, nem keressük direkt egymás társaságát, megint csak a hiány van. Legalábbis részemről ez a helyzet. Nagyon hiányoznak ezek az emberek az életemből. És sajnos nem egy ilyen van, kapásból legalább 4 nevet tudnék mondani, akikkel több lenne az életem.
Már korábban is eszembe jutott, de inkább nem foglalkoztam azzal, hogy megint ilyen veszély fenyeget. Van valaki, aki valahogy túl gyakran húzza ki magát a közös találkozók alól (hozzáteszem ilyenkor sincs egyedül).
Azokra az emberekre, akikkel így alakult ahogy, továbbra is barátaimként gondolok, és csak remélni merem, hogy az egymáshoz való viszonyunkat az idő nem változtatta meg, bár mindenki kicsit más már, mint akkor volt. Úgyhogy nem kell félni, Kedves Címzett, sosem fogok rád haraggal tekinteni, de nagyon, nagyon rosszul esik, hogy kerülöd a társaságot, ami szinte a lehetetlennel dacolva próbál együtt maradni, Te pedig úgy tűnik, ebben nem veszel részt. (Egyébként meg kell jegyeznem, mindenkinek a fajéhez vághatnánk, hogy nem elég aktív, de az egyetem az ilyen, mi meg túlságosan is alkalmazkodóak vagyunk.)
Kérlek, mindenki, aki úgy gondolja, hogy talán neki írhattam, egy icipicit gondoljon Rám, és kérdezze meg magától, hogy mikor találkoztunk utoljára. Sőt! Mikor beszéltünk utoljára? Ugye, milyen régen? Vajon eszedbe jutottam azóta? Hiányzom-e neked egy kicsit is? Butaság, nem rólam van szó, hanem a közös élményekről. Ha nem kérsz belőle, megmondhatod, csak végtelenül fogom sajnálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése