Gitárpárbaj 2011

Az a nagy szerencsétek, hogy a barátaitok járnak a koncertjeitekre, és elfogultan mindenki megdicsér titeket, pedig...

szóval az énekeseknek például illik úgy színpadra lépni, hogy tudják a szöveget. Ehhez képest volt itt olvasás bogarászás, a szokásos kamuzás, a mindenkor praktikus trallalalla, de olyat még nem láttam, hogy valaki folyamatosan a másik száját szugerálva olvassa le róla a szöveget.
A vokáléneklés az egyik legnehezebb dolog a világon, legalább is én biztos nem lennék benne ügyes. Ha valaki mégis ilyen vaskarikába vágja a fejszéjét akkor nem árt, ha jól csinálja, vagy legalább úgy kell beállítani a mikrofont, hogy ne kiabálja túl a főéneket. És ha valaki épp azt énekli amit kell, annak meg adjatok egy bekapcsolt / behangosított / normális mikrofont, mert szegény hiába ordítja ki a tüdejét, ha mégsem hallja senki.

Orion? Ez mivót ez?!

Egy zenekarban talán a dobosnak van a legnagyobb felelőssége, mert nincs az a zenész, aki értelmesen tud játszani, ha a dobos össze-vissza kalamol mögötte. Így hát a jó dobos nem felejti el, hogy mi jön, pontosabban nem fekejt ki részeket.

Tudom, nem a Ti hibátok, hogy a billentyűt a leghátsó sarokba kellett beszorítani az erősítők mögé, de így sajnos semmit sem lehetett belőle látni.

Az akusztikus-földönülős dal a legeslegjobb hangulatú jelenség az egész koncerten. Az viszont hátrány, hogy ha egy szólamot csak egy gitár játszik, azt a terem hátsó felében már nem hallani. Próbáltunk hasonlatot keresni arra, hogy a közös éneklésetek mihez hasonlítható. Annál jobb volt, mint ahogy egy focicsapat énekli a meccs előtti himnuszt, de talán egy szerenádozó osztály egész jó közelítés.

Lehet, hogy nehéz megoldani, de a közös dalokban, az épp aktuálisan szólózó emberkék kicsit előre / középre jöhetnének, hogy jó hamar észrevegyük, kit kell nézni.

Azért valami pozitívat is biggyesztek már ide: a Temesvári vasárnap nagyon jó volt, akkor is, ha egyesek szerint a dob nem volt a helyén. A dobverővel súgás a következőnek pedig egy aranyos ötlet. Azt hiszem, mindenki BestOf pillanatként emlékszik majd a Stairway to Heaven altfurulya-duettjére.

Egyébként a közönségeteknek egyáltalán nem az a lényeg, hogy CD-minőségben hallgassanak Titeket, hanem a hangulat, amihez Ti kelletek és senki más. Emiatt a béna post miatt meg senki ne érezze magát megsértve, sőt, inkább ne is hallgassatok rám, nem is értek hozzá, vak ember mesél színekről, úgyhogy csak játsszatok még, és majd jövőre visszatérünk rá.