Csötörtök reggel érkeztünk Pécsre. Az állomáson már várt a nagybátyám. Kóvályogtunk még egy kicsit, aztán felmentünk a hegyre és megérkeztünk hozzá.
Ő valami őrféle. Egy nagy régi gyártelepen lakik, már nagyon régóta nem gyártanak ott semmit, az épületek többsége egy romhalmaz. A területet erdő veszi körül. Néha betévednek a szarvasok, néhol a fák kérge teljesen le van hántva, máshol az ágak vannak letörve. Előfordul arra vaddisznó, róka, nyúl, meg még borz is. Rengeteg az odaszokott cinke és a csuszka.
Van négy kutyája. A legidősebb, Marci, kis tömzsi kutya, már szinte szélesebb, mint hosszabb, és nagyon nehézkesen rakja a lábait egymás után. Próbál menni a többiekkel, de öt méternyi futás után már lassítania kell.
Van egy másik idősebb kutya, Vicok, ő is kistermetű, okosfejű eb, talán ő a legnyugodtabb, legbékésebb.
Aztán ott van Jakab, a hat éves magyar vizsla, igazi vadászhoz illő kutya. Kicsit fura a fejformája, mintha a falcsontján hátrafelé lenne egy taraj. Nem is nagyon szereti, ha a fejét simogaták, ahhoz a tarajhoz érve inkább elkapja a fejét. Egyébként szereti a simogatást, folyton a fenekét dugja az ember kezéhez. Bár vagy két számmal nagyobb bőre van, mint kéne, nagyon jó erőben van, a többi kiskutyához képest hatalmas, a marjánál kb. 80 centi lehet. Kissé ijesztő, amikor nagy lendülettel közeledik, és ugat, mint a bolond, de valójában barátságos.
A negyedik kutya egy alig három hónapos németjuhász kölyök, Luca. Most próbálgatja a fogait, folyton Vicok fülét harapná, vagy a vizsla fülét, csak azt nem éri föl. Olyankor a tokájánál lévő bőrredőt próbálja elkapni, vagy a lábát. Játékos kutya, a nagybátyám még nem kezdte el a tanítását, de remélem elsőnek leszoktatja a harapásról, mert az ember kezét-bokáját is szívesen csipkedi. Én is hazahoztam tőle két apró kis horzsolást.
A nagybátyám nemrégiben belefogott az állattartásba. Vannak tyúkjai és fürjei. A ház mellett egy elkerített részen 6 malac lakik. A malacok lakhelye olyan, mintha a miskolci Vadasparkban lennének: aljnövényzet nélküli talaj, sok fa, kényelmes dagonyázóhely és egy otthonos ól. Van négy csüngőhasú malac: Manci, Manci, Emese és Győző. Emese fehér színű, talán két barna folttal és rózsaszín orral. A többiek feketék.
Lakik velük két vadmalac: az idősebbik, Géza, és a féléves Sanyi.
Géza inkább csak a nagybátyámmal barátságos, az unokatesómmel szemben kissé agresszívebb, és az volt az érzésem, hogy különösebben engem sem kedvel.
Sanyi egy elképesztően bájos vadmalac. Barátságos az emberekkel, szereti ha megvakarják a hasát, és nagyon szívesen téblábol a ház körül, neki ugyanis néha szabad kijönnie, olyankor pedig lelegeli a ház másik oldalán növő szőlőt és paradicsomot. Persze húst is kap néha, a jó zsíros husit bátran elveszi Luca elől. Ha meg nem figyel rá senki, bemegy a házba, felborítja a kajaillatú zacskót és diadalittasan kihozza és elrágcsája a száraz kakaóscsigát.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha vaddisznót fogok simogatni...
Ebéd után, amikor már az unokatesóm is ott volt, elmentünk megnézni egy vadászházat. Mostanában lett átalakítva vendégházzá. Az étkezőben csodaszépen faragott faasztal van, körülötte a falon kitömött állatok: egy szarvasnak és egy termetes vaddisznónak a feje, ill. egy mormota a sarokban. A szobákhoz vezető folyosó végén egy siketfajd és egy nyírfajd áll a sok szarvas és őzkoponya között.
Innen egy forráshoz mentünk. Az erdőben láttunk egy fiatal őzbakot, kecses ugrásokkal tűnt el. Nem messze tőle egy suta is elbújt a fák között.
Visszamentünk a házhoz, és előkerültek a puskák. Tudtam, hogy egy vadászhoz jövök, tudtam, hogy van puskája, de hogy ennyi féle-fajta fegyvere legyen... Volt kis kézifegyvere, egy sörétes puska, egy távcsöves puska, meg egy nagyobb, amibe golyós töltény kellett, meg ott volt az unokatesóm légpuskája.
Nekem még soha nem volt a kezemben fegyver, talán közelről sem láttam még, féltem is tőle inkább. Aztán rávettek, hogy próbáljam ki. A sörétes puskán megmutatták, hogy kell megtartani, hogy kell célozni. Szerencsére ez nem az a visszarúgós fajta volt. 50 méterre volt egy fatuskó, azon egy vízzel töltött sörösdoboz, azt kellett eltalálni. Az első három alkalommal mellélőttem. Aztán negyedszerre sikerült. Aztán hatodszorra megint. És hetedszerre is.
Egyszer aztán, épp a lőszert akartam berakni a puskába, amikor az unokatesóm állt mellettem, és a nagy távcsöves puskával célzott. Azt hittem, nincs benne lőszer, korábban nem volt. Aztán eldördült. Nem számítottam a lövésre, ezért kicsit megijedtem, de igazán csak akkor, amikor felfogtam, hogy a bal fülemet egy hatalmas lökéshullám érte, és csak iszonyatos sípolást hallok. Hirtelen mindkét kezemmel odakaptam a bal fülemhez, és csak annyit tudtam mondani, hogy "nem hallok, nem hallok!", és tudtam, hogy amit mondok, csak a jobb fülemmel hallom. Aztán pár másodperc múlva a sípolás csendesedett, és újra érzékeltem a bal fülemmel is. Nagyon megijedtem. Mikor tudtam, hogy nem lesz baj, remegő kézzel próbáltam visszarakni a lőszert a kezemben lévő puskába, de azzal már nem találtam célba.
A játékot abbahagytuk, aztán nemsokára el is indultunk, még megnéztük az unokatesóm családjának másik felét (anyai oldalát), akik nagyon szimpatikusak voltak. Még nem is találkoztam velük ezelőtt.
Innen kimentünk a vasútállomásra, visszamentünk Pestre, ma pedig reggel hazajöttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése