Hangos kritika

Nagyon szomorú vagyok, mert a fülem nem bírja a hangos zenét. A koncerthangerőt. Kisebb termekben legalábbis.
A tegnapi két koncert pedig egy pici, bénán hangosított teremben volt. Most ne várjatok tőlem kritikát, mivel hiába voltam benn a teremben, nem hallottam őket. Pontosabban, csak zajt hallottam, zenét nem.
A lábdobot hallottam, és összefüggő kiabálást. Néha hallani véltem a gitárok dallamát, de mindent elnyomott a torzítók zzzzzzzzegése, a cinek cszcszcszcszcsz-egése, és a magas hangok vonyítása.

A színpadtól kicsit távolabb, középen, a hangosítópult előtt álltunk meg. A jobb lábamon álltam, a bal pedig pihent a talajon. Kiváló helye volt a lábamnak: éreztem, a lábdob és a basszuserősítő rezgette a padlót. Onnantól kezdve végig azt néztem, hogy mit játszik a basszusgitár, és minden talp-receptorommal a rezgéseket figyeltem. Meg kéne tanulnom fül nélkül hallani.

Ezt a nagyon szomorú nemhallok-dolgot a tavalyi gp előtti próbákon vettem észre. Azóta mindig volt nálam füldugó, amit a gp óta nem is használtam, de pont tegnap nem volt nálam, nyilván.

Kritika, hogy ez se maradjon ki
Hogy mit játszottak a srácok, azt nem tudom, de a hozzáállása mindenkin látszott.
Tegnap este a laza, a nagyképű, a szerény, a partiarc, a szomorú, az egyszerű, a vidám és a kitartó játszott a színpadon.