Találkoztunk ott és akkor, amikor megbeszéltük. Pont úgy, mint amikor négy évvel ezelőtt találkozgattunk. Kaptam egy szál vörös rózsát. Nem meglepő, gyakran kapok virágot Tőle.
Elmentünk mozijegyet venni. Kisétáltunk Tapolcára. Felmentünk a recés úton, onnan lebaktattunk a végállomáshoz.
Gyönyörű tavasz volt. A zöldellő fűben pici veronikák, boglárkák, lila és fehér ibolyák pislogtak a későn érkező napsütésre. Nem volt sok kacsa, inkább csak a fiúk mutatták meg magukat a közönségnek. Hattyú is csak egy volt, ő viszont némi ehetőt remélve lelkesen üldözőbe vette az arra járó gyanútlan gyerekeket. A tó telis tele volt békákkal, és pici halakkal.
Körbesétáltuk a tavat. Leültünk a partján, aztán tovább mentünk a kisebb tavacskához, azt is körbejártuk. Voltak halak, falra tapadt csigák és szépséges lila vizililiomok.
Indulni kellett a buszhoz. Még volt majd' 10 perc, de valamiért sietni kellett.
Menjünk a kis ösvényen. A lépcsőn megölelt. Azt mondta, szeret, nagyon. Aztán letérdelt, gyűrűvel a kezében. Most Ő a Vőlegényem.
A mozi után felmentünk hozzám, mert az Anyukám reggel nagyon kérlelt, hogy menjünk. Azt monda, készült nekünk egy kis ajándékkal, és ahhoz Boti is kell. Mikor megérkeztünk, gyorsan levettem a cipőt, és siettem be a szobámba, hogy letegyem a táskát, kabátot, de a konyha felől kiugrott egy alak: Boti anyukája volt az. Igen, ott voltak Boti szülei nálunk, és így a lánykérő-nap egy családi összejövetellel zárult.
Csodálatos volt az egész. Hogy a "randink" olyan volt, mint amikor 4 éve beleszerettem ebbe a fiúba, hogy közben gyönyörű tavasz volt, és hogy a szüleink velünk együtt ünnepeltek.
Ő a Vőlegényem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése