Szánalmasan kevés és még fájt is

Nagyon sok hónap után ma először vettem fel a futócipőt. Ezelőtt sem volt sok sikerélményem, ma viszont volt egy cseppnyi sikerélmény meg a teljes feladás gondolata is. A "siker" az volt, hogy képes voltam egy huzamban 4 percen keresztül futni kocogni. Aztán eljutottam egy emelkedőig ahol inkább már csak sétáltam, aztán még sikerült egy 2 perces futást kierőszakolnom magamból, de muszáj voltam megállni, vagy legalábbis sétára venni a tempót, mert nagyon fájt már a mellkasom. Ez van, a lábam talán már "hosszabb" távon is bírná, de a torkomtól a tüdőm felső részéig egyszerre fáj és ég, nem tudom ennél jobban leírni. Nem tudom, mit csinálok rosszul, de így soha a büdös életbe nem fogok tudni nemhogy 5, de még 1 km-t se lefutni. Hihetetlenül dühítő érzés, hogy ennyire szánalmasan szerencsétlen és béna vagyok. Holnap, ha az időjárás megengedi, felbiciklizünk hámorba, nagyon kíváncsi vagyok, hogy képes leszek-e rá.