Túl vagyok rajta. Az órákon, a szakdogán, a védésen, a záróvizsgán, és az egész egyetemen is. Utóbbi lepett meg legjobban, nem is számítottam erre. Az egyetem búcsúzóul megsimogatta a buksimat, azt mondta, "ügyes voltal!", és elengedte a kezem. Én azt hittem olyan messze szaladok majd tőle, amilyen messze csak lehet. Most meg ott állok eltávolodva, és azon hüppögök, hogy szerettem egyetemistának lenni. Aztán arra gondolok, milyen vicces az élet: hétfőn ugyanoda fogok menni, mint ahol az egyetem első három évét töltöttem, a Déli épületbe, ahová "északis" biofizikusként olyan belépni, mint elsőéves egyetemistaként visszamenni a Hermanba. Igen, munkát kaptam. Pénteken még diplomás munkanélküli vagyok, hétfőn pedig már független, önálló, szakmában dolgozó ember. Az Anyukám pedig büszke rám. És a család is. A barátaim. És talán még mások is.
Nagyon rosszul viseltem ezt az utolsó hajtást. 3 hetem volt készülni az államvizsgára. Ez először igazán jól hangzott, de a 2. hét végére elfáradtam. Írtam is arról, milyen sok stressz ér egyszerre, ezért az utolsó 4-5 napban már megpróbáltam minden egyéb teendőt kizárni, és csak ebbe az egybe beleőrülni. Minden nap folyamatos gyomorszorító érzés, egyik reggel alig bírtam felkelni, úgy szédültem, egy másik este meg az egyik fülem teljesen betompult. Ez a hajtás valójában már akkor elkezdődött, amikor már tenylegesen elkezdtem a szakdolgozat szövegbe rendezését. Szerencsére karácsonykor tudtam egy kicsit szusszanni, az újévben az utolsó vizsgám nagyon jól sikerült, ezek azért sokat segítettek.
Miért volt ez a nagy hűhó mégis? Két dolog miatt leginkább. Az egyik a bsc végzésem, a másik pedig a tudásmennyiség.
Kb. 300-an kezdtük el a bisz szakot anno. Közülük három évvel később 12 ember mondhatta el magáról, hogy időben végzett az egyetemen. Én köztük voltam. Óriási büszkeség volt ez nekem. Aztán jött a szakdogaleadás, amikor kihúzták a lábam alól a talajt. Jött a védés, ahol nem győztem befogadni azt a rengeteg ingert, ami mind arról szólt, hogy mennyire bődületesen szar az, amit eddig csináltam és amit itt bemutattam. Aztán jött a záróvizsga, ami tartogatott érdekes dolgokat, de úgy tűnt, ez legalább úgy sikerül,ahogy annak kell. Amikor szeptemberben átvettem a diplomámat, ott tudtam meg, hogy belém rúgtak még egy nagyot. A mai napig nem hevertem ki ezt az élményt. Még most is csak bőgni tudok rajta, ahogy felidézem. Egy dologban viszont ezzel megerősítést kaptam: onnantól kezdve nem hezitáltam azon, hogy talán mégis biosz msc-re kellett volna mennem.
Most mártalán megértitek: a legnagyobb félelmem az volt, hogy ez megismétlődhet. Rettegtem az újabb megaláztatástól, és nem is az esemény miatt volt a srtressz, sokkal inkább a "végre túl vagyok rajta, megvan és most már nem számít semmi" érzést vártam. És nagyon sokat kellett rá várni.
A másik stresszfaktor az volt, hogy a tételek nem az elmúlt két (és fél) év biofizikus tananyagát, hanem az elmúlt 5 (és fél) év összes információját hordozták. Újra kellett tanulnom egy csomó bioszos, rég elfelejtett dolgot, amit egyébként nem bántam, mert nagyon szerettem azt tanulni mindig. Tartottam attól, hogy nagyon fizikusra fogják venni a vizsgáztatók a tételeket, de legnagyobb szerencsémre ebben is csalódnom kellett.
A védés egyébként elég érdekes volt, nem volt bírálat, nem voltak előre megírt kérdések, spontán ment az egész. Szerintem a jegyet a témavezetői értékelés alapján adták, és nagyon erős a gyanúm, hogy egyébként senki, de tényleg senki nem olvasta el a szépen bekötött szakdogámat.
Egyszóval, vagy inkább kettővel, büszkeség és boldogság. Ezt érzem most. Az iskolásoknak gyakran szokták mondani, hogy nem az iskolának, nem a tanároknak tanulsz, hanem magadnak. Van benne igazság, mert a tudás a tiéd. Csakhogy más emberek ítélik meg azt a tudást, amit magadra veszel, és akárki akármit mond, nekem nem az a legnagyobb ösztönző erő, hogy magamnak megjegyzek dolgokat, hanem hogy mások szemében én érek valamit, és ezt kifejezésre juttatják. Akkor is ha ez egy jegy egy vacak papírlapon, ha egy semmitmondó (ámde nekem igen sokat jelentő) lájk a fb-on, egy tábla csoki egy barátnőtől, egy büszkeséget sugárzó mosoly egy családtagtól, vagy bármi, ami azt mondja, jól van fiam, ügyes vagy, így kell ezt csinálni, büszke vagyok rád.
Én pedig nem tudok mást tenni, csak megveregetem a vállamat és azt mondom magamnak, a legjobb döntés volt irányt váltani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése