Csupa csupa remek dolog történik mostanában. Például fény derült egy eddig rejtett tehetségünkre. Ügyesen haladunk az esküvői ügyek intézésével is. Igazából nem nagyon tudom hová tenni azt a jelenséget, hogy a meghivottaink kb harmada teljesen meglepődik a meghívó láttán, és tényleg úgy reagálnak, mintha az elmúlt egy évben (amióta az esküvőről már tényszerűen lehet beszélni) soha eszükbe sem jutott, hogy ők is ott lehetnének. Ettől mondjuk lehet, hogy még nagyobb az örömük, ami pedig az én boldogságszintemet is egyre magasabbra tornázza.
Szerintem nem meséltem még arról, hogy több változat is felmerült az esküvő lebonyolítására. Az egyik az volt, hogy kisebb létszámú, családi körben ünneplünk. Ez azt jelentette volna, hogy Herceg hoz 25 embert, akik közül én ismerek 10-et, én meg elviszem az Anyukámat. Na ekkor jelentettem ki,hogy én a barátaim nélkül nem vagyok hajlandó ilyen buliba menni. Aztán elkezdtük összeírni, hogy kinek tudnánk örülni. Összeírtunk vagy 200 embert. Oké, de ezt nem tudjuk kifizetni. És így lett a végleges forma, ez a 2 részre bontott változat. Így lehetőségünk van meghívni azokat is, akik számunkra nagyon kedvesek, de csak ritkán beszélünk vagy találkozunk velük. És íme, itt a remek alkalom a találkozásra! Ezért is tartjuk majd az állófogadást, hogy azokkal is tudjunk pár percet beszélgetni, akik már a lagziba nem jönnek velünk tovább. Szerintem az olyan személytelen, amikor valaki eljön az esküvőre, meghallgatja az igeneket, beáll a hosszú sorba, ad két puszit a párnak, és már megy is isten hírével, mert ő csak eddig volt hivatalos. Nekem viszont ennél fontosabbak ezek a kapcsolatok, akik szerepeltek/szerepelnek az életemben, és akikre szívesen gondolok. Hogyha a barataim nélkül kellene életem egyik legfontosabb eseményén részt vennem, akkor ezt az egészet szomorúan élném meg. Nekem a bolgogság valahogy mindig valamilyen szociális élmény; ahhoz, hogy valaminek igazán örülhessek, meg kell osztanom a barátaimmal. Minden kapcsolat fontos, minden párbeszéd fontos, minden mosoly fontos.
A szentimentális kis kitérő után még szeretném elmesélni, hogy végre gyűrű-ügyben is sikerült intézkedni, lett cipőm a menyecsketánchoz, és Hercegnek is lett végre fehér inge. Az öltönye már megvan, azt még én sem láttam, de ebben az ingben olyan csinos, hogy már ott a boltban igent mondtam volna.
A munkahelyen is tök jól érzem magam, pénteken volt egy feladatom, amiben teljesen elakadtam, és már mindkét fiú is a megoldáson gondolkozott, aztán még egy bő fél órás közgyűlést tartottunk a két megoldás eltérő viselkedéséről, mire minden úgy történt, ahogy az megfelelő. Az ilyenek azért jók, mert mindhárman tanulunk belőle. Az meg tök jó érzésvolt, amikor egy másik kérdésben én tudtam újat mondani nekik. Szóval hiába én vagyok itt a kezdő, mégsem érzem olyan hülyének meg kicsinek magam, mert a srácok nagyon segítőkészek, és tök szívesen tanulom ezeket a dolgokat. Jó helyem lesz itt. Ó, és a főnökömnek 151-es impaktfaktora van, az egyik elsőszerzős cikkére laza 690 hivatkozás van. Még az egyik munkatársamnak is (aki korábbanorvosi phd-s volt) van közel 30 impaktja, egy másiknak a cikkére meg egy csomóan hivatkoznak. Elképzelhetitek, ilyen emberek mellett milyen picinek érzem magam.
És még valami, az 50 könyv kihívásról. Kicsit késésben vagyok, azt hiszem, eddig ezek vannak meg:
Terry Pratchett: A mágia színe, Egyenjogú rítusok, Vészbanyák, Vége a mesének.
Lázár Ervin: Buddha szomorú.
A következő Leslie L. Lawrence - A jégbe fagyott sárkány kolostora lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése