_____________________________
Szeged
_____________________________
Az első állomásunk egy, a közelben lévő* Gringo's nevű mexikói étterem volt. Megettünk a burritot és az enchilladat, aztán tovagurultunk.
Kicsit körbejártuk a várost és a Tisza túloldalára is átmentünk megnézni, milyen a Liget, amikor majális van. Tele volt ugrálóvárral, pörgő-forgó hányókákkal, és árusokkal. Meg emberekkel.
Délután, vacsi előtt még hazamentünk letenni a rollert. Visszamentünk a városba, és vaktában kerestünk valami helyet, ahol enni adnak. A Szeged Étterem lett a szerencsés, pontosabban mi voltunk a nagyon szerencsések, mert elképesztően jó helyet találtunk. Szép nagy mennyiségeket adtak, és nagyon nagyon finomat. Annyira megtetszett nekünk, hogy szombaton is ide jöttünk vacsorázni. Tudjátok van az a fajta jóllakottság, amikor azt érzed, hogy ez nagyon jó volt, és úgy tele vagy, hogy most nagyon sokáig nem is akarsz enni semmit. Na ez nem olyan volt. Ez az a fajta jóllakottság volt, amikor már alig várod, hogy újra éhes legyél és kipróbálhass valami mást is az étlapról és azzal újra pukkadásig edd magad.
Szombaton reggel esett az eső. Nem volt vészes, úgyhogy elindultunk. Ezúttal gyalog. Először is reggeliztünk péksütit tejjel, utána voltunk a postán, hogy küldhessünk egy képeslapot, majd elmentünk egy könyvesboltba, ahol Luca keresztelőjére kerestünk ajándékba valót. Még csepegett egy kicsit az eső, ezért kisétáltunk a szegedi plázába. Fura, de Szegeden a város külsőbb részén van, és nem legbelül, ahogy Miskolcon. Igazából azért mentünk oda, mert ott van mozi. Én többnyire nem szeretem a mozit, ha már egy évben egyszer rá lehet venni engem ilyesmire, az is csoda. Herceg viszont szereti, és még pénteken mondtam neki, hogy ha esik az eső, akkor most kivételesen üljünk be valamire, ami éppen van. Hamupipőke.
Mikor kijöttünk a moziból, már sütött a nap, és szinte teljesen fel is száradtak az utak. Visszamentünk a városba, még bóklásztunk, aztán hazamentünk. Vacsiztunk, és átmentünk a Ligetbe megnézni a Tha Shudras koncertet. Hazamentünk.
Vasárnap kijelentkeztünk, cukrászdában reggeliztünk, Koptchekéknél is jártunk, velük együtt pedig elmentünk bejárni az állatkertet. Olyasminek képzeltem, mint a miskolci, de jóval nagyobb és sokkal látványosabb volt. Több olyan állatot is láttam itt, amivel még soha sehol másutt nem találkoztam. Például volt a csupasz turkálók, a sörényes hangyász, a gepárdok és a kedvenceim, a fosszák. Volt egy nagyon bolond mókus, egy nagyon barátkozós pingvin, egy hiperaktív vidra, kistapír és nagytapír, pizsamás alpaka, elterült szurikáták, szaladgáló tatu, csodaszép kék arapapagájok és még rengeteg más állat.
Szeged gyönyörű, és nagyon kellemes, mert:
1. Tágas utak, terek. Egymást érik a terek, szépen rendben van tartva a belvárosi rész.
2. A város telis teli van ültetve virágokkal.
3. Vannak bicikliutak.
4. Figyelmes emberek. Talán azért, mert a szegediek még sose láttak rollert, vagy azért, mert nagyon sok a biciklis, vagy mert szimplán csak nem pesti tuskók, de valahogy mindig figyeltek maguk mögé, és tényleg érzékelték, hogy jön mögöttük valaki, szó nélkül azonnal félreálltak, és elengedtek.
5. Nagyon szépek a szecessziós épületek. Szeged tele van szecesszióval.
Két dolog volt, ami nem annyira tetszett.
Az egyik, ami tényleg nem tetszett, az a járdák állapota. A főbb útvonalak még viszonylag rendben voltak, és meglepő módon a belvárosi díszkövek is rollerezhetőek voltak, de a belsőbb utcácskákon szanaszét volt törve az aszfalt.
A másik, amit sajnáltam, hogy a belvárosi híd Tiszán inneni, északi részén a tiszaparti sétány teljesen fel volt túrva, nem is nagyon tudtuk, hogy hol lehet ott gyalog közlekedni, de azért így is megközelíthető volt, és a partra is sikerült lejutnunk.
Szeged, mini nászút, jóság.
*Szegeden amúgy minden közel van.
________________________________
Jósvafő
________________________________
Pünkösd két napját Herceggel és a szüleivel töltöttük Jósvafőn. "Véletlenül" kerültünk oda: igazából Aggtelek lett volna a cél, de ott nem volt szállás.
A vasárnapot a Veres családdal együtt töltöttük. Jósvafő felé menet megálltunk Szinpetriben, ahol a Guiness-rekorder könyv és a Gutenberg-nyomda mása található. Egy kis családé az egész, az ötlet, a kutatómunka, a kivitelezés, a múzeum és egy hatalmas telek. Óriási érték, ami azon a "kis" területen van.
Jósvafőn megkerestük a szállásunkat, aztán elindultunk kirándulni. Mindig szoktam panaszkodni, hogy Herceg szüleivel milyen lassan lehet kirándulni, ami amúgy nem baj, csak én mindig mennék. Akkor most ehhez adjunk hozzá egy 6 és egy 3 éves gyereket, és bumm, már én sem mennék, főleg, mivel mindkettő rajtam lóg. Tényleg! Na de kezdjük azzal, hogy a térkép jelzett egy hosszabb és egy rövidebb útvonalat. Mi a rövidebb, 2 órásnak mondott távon indultunk. Két és fél órát kirándultunk, és a rövidebbik útnak talán ha a felét tettük meg... Jó hát két kisgyerekkel nyilván nem közlekedik olyan gyorsan az ember, de hogy ennyire... Nem akarok panaszkodni egyébként, szuper jó kirándulás volt, Petikével, a kisebbik gyerkőccel tök hamar egymásra hangolódtunk. Olyan kis cuki volt, fogta a kezemet, jött velem szépen. Aztán volt olyan, hogy Herceg és Vilmoska a tengerszem szélén egy kicsi kiemelkedésről nézték meg a vizet, és odamentünk mi is, de láttam, hogy Petike nem tudná átlépni azt a kis vizet, amin át lehetett eljutni a "szigetre", és mivel nem akartam, hogy vizes legyen, ezért bátor voltam, és inkább felemeltem és átvittem. Aztán vissza megint. Szóval sokat sétáltunk kézenfogva, aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy Vilmos is egyre többször szólongat, és aztán már mindketten az én kezemet fogva sétálnak. Találtunk rengeteg gubacsot az erdőben, azzal is játszani kellett, egyet el is rejtettem a táskámban, hogy a kirándulás végén odaadjam nekik és hazavihessék. Aznap láttunk több féle szitakötőt, levélen pihenő vízi csigákat, halakat, lovakat, csíkbogarat, molnárkákat, ganajtúró bogarakat, rózsabogarat, pókokat,* hangyákat, sok szép erdei és mezei virágot, őzek és lovak lábnyomát.
A kirándulás végén vacsoráztunk, elköszöntünk a gyerkőcöktől és szüleiktől, visszatértünk a szállásunkra és lassan véget ért a nap.
Másnap bejártuk Jósvafőt. Szerintem én soha nem jártam még itt, de nekem az a látvány, amit a Tengerszem szálló első emeleti ablakából láttam, az olyan gyönyörű volt, hogy mostantól nekem Jósvafő a magyar Alpok. Erdők, patakok, mezők, aprócska falu... Nyitott, völgybe zárt tér.
Egy helyi férfi vezetett minket körbe, mesélt a templomról, a külön épült harangtoronyról, a nagyon öreg hársfáról és annak sarjáról, a temető fejfáiról, a helyi kovácsolásról, a malomról, a bányáról, a barlangászokról, a hucul lovakról, a tájról, a házakról, az emberekről és a körülményekről.
Az erdőnek van egy különleges hangulata. És van egy teljesen másik, nekem még szebb hangulata, amikor zuhog az eső. Egy ilyet most is átéltem, amikor reggel odaért egy fekete felhő. Ahogy hullámzik az eső zaja, erősödik, csendesedik, felzúg, morajlik, elhalkul, cseppen és csicsereg.
Jósvafőtől elköszöntünk és Aggtelekre mentünk tovább, hogy részt vegyünk egy barlangi rövid túrán. Annyira más. Annyira lehangoló a felszín. Ott vagy Jósvafőn, ahol a természet közelségét csak próbálod magadba szívni, ahogy csak lehet, és akkor átmész Aggtelekre, és ott a nagy parkoló, mögötte a műanyag szirszarokat áruló bódésor... Annyira lélekvesztő az egész.
Aztán lemész a barlangba, és.... nem hiszel a szemednek. Végig azon gondolkodsz, hogyan képes a természet ilyen csodákra, és milyen szerencse, hogy az ember ezt még nem pusztította el teljesen, és közben ott van rajtad kívül másik 80 ember, és érzed, hogy ez mennyire pénzhajhász üzem, közben pedig csak tátod a szád, és egy órányi bámészkodásban próbálod felfogni a több millió éves ökológiát.
Az egész élményben egyébként nem a lent töltött idő volt nekem a legmeghatározóbb. Helyette sokkal inkább az, amikor feljöttünk a felszínre, megéreztük a 18 fokos meleget, körbenéztem, és lapos, fűfélékkel benőtt lankákat láttam. Ésszel nem bírom felfogni ezt a csodát, hogy itt egy viszonylag unalmas tájkép, csupa fű, meg szikla minden, és ki a franc gondolná, hogy néhány méterrel a vékony kis földréteg alatt egy ilyen elképesztő világ lélegzik.
Bárcsak ne kellene városban lakni!
*nem féltem tőlük egy kicsit sem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése