Tanulsággá váljon

Óvatosnak kell lenni vallás témában mindig. Amikor valaki nekem szegezi a kérdést: hiszel-e Istenben? - én azt felelem: nem. De nem hazudok-e ezzel? Vajon ha azt kérdeznék, tagadom-e Istent, igennel felelnék-e rá, s úgy nem lenne az hazugság maga is? - Mi az őszinte válasz, soha nem tudtam megfogalmazni. Ma találtam meg a választ: Jókai Mór írta meg. Jókai az esperes szavaiba beleírta mindazt, ami olyan mély ellenszenvet ébreszt bennem a kereszténység iránt, Tereza pedig elmond mindent, hogy milyennek kellene lennie.

A ministráns fiú és a sekrestyés, kik idáig kísérték, odakinn maradtak a veranda alatt, s a nagy kutyával eredtek barátságos beszélgetésbe; a nagytiszteletű úr egyedül lépett be a házba, kezét olyanformán emelve előre, mintha alkalmat akarna valakinek nyújtani, hogy azt megcsókolja. Teréza bizony felhasználatlanul hagyta ezt az alkalmat elveszni, ami az érkezőt nem hozta kedvezőbb hangulatba.
- No hát nem ismersz talán, te bűnös asszony?
- Ismerlek, jó uram, s hogy bűnös vagyok, azt is tudom. Mi hozott e helyre?
- Mi hozott e helyre, te fecsegő vén banya? Azt kérded, hogy mi hozott e helyre? Te Istentől elvetemedett pogány némber. Hát nem ismersz?
- Mondtam már, hogy ismerlek. Te vagy az a pap, ki megholt férjemet nem akartad eltemetni.
- Igen, mert gonosz módon halt meg, gyónatlan és bűnbánatlan. Azért érte a sors, hogy halála után, mint a kutya, úgy temettétek el; ha tehát azt nem akarod, hogy téged is, mint a kutyát, úgy temessenek el, térj meg, bánd meg a te bűneidet, és gyónjál meg, míg időd van rá. Maholnap meg kell halnod. Kegyes asszonyi állatok hozták hírül hozzám, hogy halálodon vagy, könyörögtek, hogy jöjjek ide, oldjalak fel; azoknak köszönheted.
- Halkan beszélj, uram, a mellékszobában van leányom; ne szomorítsd meg.
- A lányod, ugye? Aztán meg egy férfi, meg egy gyermek?
- Úgy van!
- S ez a férfi hitvese a te leányodnak?
- Az!
- Ki kötötte őket össze?
- Az, aki Ádámot és Évát, az Isten.
- Bolond vagy, asszony! Az egyszer történt meg a világon. Akkor még nem volt se pap, se oltár. De most már nem megy az olyan könnyen. Annak törvénye van.
- Tudom. Hisz az a törvény kergetett ide e puszta szigetre. De itt nem parancsol az a törvény.
- Hát pogány vagy?
- Békében élek, békében halok meg.
- Erre tanítottad egyetlen leányodat, hogy gyalázatban éljen?
- Mi az a gyalázat?
- Mi a gyalázat? Minden becsületes embereknek megvetése.
- Hideget okoz-e az nekem vagy meleget?
- Érzéketlen sáralkotmány! Hát neked csak a testi fájdalom okoz szenvedést? Hát lelked üdvösségére mit sem gondolsz? Én meg akarom neked mutatni az utat a mennyek országába, s te önkényt a pokolra akarsz jutni? Hiszed-e a feltámadást? Hiszed-e a mennyországot?
- Nem hiszem. Nem is kívánom. Nem akarok újra élni. Akarok csendesen aludni a falevél alatt. Porrá fogok válni, s a fa gyökere fölszíja poromat, lesz belőlem falevél; más életmódot nem óhajtok. A zöld fa ereiben akarok élni, melyet magam ültettem. Nem is hiszek olyan kegyetlen Istent, aki nyomorult teremtéseit még az életen túl is szenvedni parancsolja. Az én Istenem kegyelmes úr, aki a halálban fűnek, fának, embernek pihenést ád.
- De nem az olyan megátalkodott gonosznak, aminő te vagy! Te poklok tüzére jutsz, az ördög marcangoló fogai közé.
- Mutasd meg nekem a szentírásból, hogy az Isten mikor teremtett poklot és ördögöt, akkor elhiszem.
- Óh! te istenkáromló asszony! Tüzet a nyelvedre! Hát még az ördögöt is el akarod tagadni?
- El is tagadom. Sohasem teremtett az Isten ödögöt. Ti teremtettétek azt magatok, akik ijesztgettek vele. De az ördögöt is rosszul alkottátok meg. Két szarvval és hasított patákkal. Hisz az ilyen állat fűvel él: az embert nem eszik soha.
- Uram, ne vígy a kísértetbe! Most mindjárt megreped alattunk a föld, s elnyeli ezt a szitkozódót, mint Dáthánt és Abirámot. Ilyen hitre tanítod te azt a kisgyermeket is?
- Azt tanítja az, aki fiának fogadta.
- Kicsoda?
- Az, akit a gyermek atyjának nevez.
- S hogy híják azt az embert?
- Mihálynak.
- De hát a másik neve?
- Azt nem kérdeztem tőle soha.
- Nem kérdezted a nevét? Hát mit tudsz felőle?
- Azt tudom, hogy becsületes ember, és Noémit szereti.
- De micsoda? úr? paraszt? mesterember? hajóslegény? vagy dugárus?
- Hozzánk illő szegény ember.
- Hát aztán? Nekem mindent tudnom kell, mert ez énrám tartozik. Micsoda az az ember? Pápista, kálvinista, lutheránus, socinianus, unitus, disunitus vagy zsidó?
- Arra semmi gondom sem volt.
- Szoktál böjtöt tartani?
- Egyszer két esztendeig nem ettem húst, mert nem volt.
- Hát a gyermeket ki keresztelte meg?
- Az Isten. Mikor nagy zápor volt, s ő ott ült a szivárvány közepett.
- Óh! ti pogányok!
- Pogányok? - szólt keserűn Teréza. - Miért pogányok? hisz nem vagyunk sem bálványimádók, sem istentagadók. Ezen a szigeten még csak pénzre nyomtatott képet sem találsz, amit másutt a világban imádnak. Ugye, te is imádod a kétfejű sast, csak ezüstre vagy aranyra legyen nyomtatva? Nem úgy hívja-e minden ember a pénzt, hogy "Krisztus"; ha elfogyott a pénz, nincs "Krisztus!".
- Isten nélkül való boszorkány, még tréfálni mersz ilyen szent dolgokkal?
- Igen komolyan beszélek. Engem Istennek legnagyobb csapásai értek, a legnagyobb boldogságból a legnagyobb ínségbe estem. Özvegy lettem és koldus egy napon. Nem tagadtam meg az Istent; nem dobtam el magamtól, amit ő adott, az életet. Eljöttem a pusztába, itt kerestem fel az Istent, és megtaláltam. Az én Istenem nem kíván cifra imádságot, énekszót, áldozatot, templomot harangokkal; csupán rendeleteiben megnyugvó szívet. Az én penitenciám nem az olvasóforgatás hanem a munka. Úgy maradtam a földön, hogy semmit sem hagytak számomra az emberek, s én azért nem mentem a föld alá erőszakkal, hanem csináltam a semmi földéből virányt. Minden ember megcsalt, kirabolt, kinevetett; kifosztott a törvényhatóság, megloptak a jó barátok, kinevettek a lelkipásztorok, és én azért nem gyűlöltem meg az embereket; itt élek idegenek, bujdosók útjában, s ápolom, táplálom, gyógyítom, aki hozzám folyamodik, s alszom nyitott ajtók mellett télen-nyáron; nem félek rossz emberektől. Óh, uram! én nem vagyok pogány.