Sűrű volt a karácsony utáni néhány nap is.
27-én például szokásos karácsonyi LAN party volt, bár nem a szokott helyen és a törzsközönség egy része is kimaradt. Volt cserébe nagyon cuki macsek. BF-eztünk végig - már legalább is amíg én ott voltam. Nem egyértelműen szeretem én ezt a játékot, mondhatni nem is. Igyekeztem kevésszer elhalálozni, hogy legalább ezzel ellensúlyozzam a csekély találati arányomat. Mostanában sokat játszottam a Borderlands-szel, amiben a kedvencemmé váltak a sniperek, de ebben a játékban nem volt annyira kezes fegyver. Volt, hogy mozdulatlan célpontra lőttem, és egy teljes tárat kilőttem eredmény nélkül. Néha meg azonnal talált, főleg a tankok tetején lévő nyitott lövőállásban ácsorgókat volt könnyű eltalálni. Nem jó érzés úgy játszani, hogy tudod, te vagy a csapat leggyengébb tagja. Pedig az elején olyan büszke voltam magamra, hogy végre megtanultam wasd-dal közlekedni és milyen ügyes vagyok, de nem mentem vele sokra.
***
28-án temetésre mentünk. Nagyon sok gondolat merült fel bennem ennek kapcsán. Az egyik barátunk azt mondta, olyan hülyeség a szomorú temetés, ő biztosan azt szeretné, hogy mindenki arról beszéljen, milyen király dolgokat csinált, és nevessenek sokat. Azt is mondta, hogy ez a szomorúság nem is a halottnak szól, hanem saját magunknak, csak magunkat sajnáltatjuk ilyenkor. Érdekes meglátás, és szerintem részben igaza van.
Nem tudok ebben a témában teljes őszinteséggel nyilatkozni, ugyanis nincs az ilyenben tapasztalatom - 'hálisten'. Úgy gondolom, az ember ilyenkor nem azért sír, és nem azért szomorú, mert az illető meghalt, nem a halál ténye a szomorúság oka - hanem a hiányérzet, az űr, ami a helyén marad. Amire nekünk még szükségünk lenne. Amit nehéz elfogadni. És ily módon valóban magunkat sajnáljuk, de szerintem ez nem baj, ez így természetes.
Ugyanakkor boldognak, felszabadultnak is lehet, szabad lenni, és ez sem baj. Amikor nagyon hirtelen, váratlanul hal meg valaki (pl. baleset miatt), az egy szinte felfoghatatlan, elfogadhatatlan helyzet. Ha viszont valaki hosszú betegségen megy át, ha fájdalmai vannak, ha ő maga felkészült arra, hogy távozzon közülünk, akkor a halála megnyugvás. Ezt jól tudom, a Nagymamám is így ment el. Ő szenvedett a betegségtől, gyenge volt, gyámoltalan volt, tehetetlen volt. Az Anyukám pedig szenvedett az egész helyzettől: attól, hogy a Nagymamámnak most nem jó, attól, hogy kezd lelkileg kimerülni az aggódásban, attól, hogy ő maga is tehetetlen. Az ő vállát nyomta minden teher, senki másra nem számíthatott ebben. Aznap itthon voltam, épp tévét néztem, mikor Anya hazajött a kórházból, megállt előttem, és csak annyit mondott: meghalt. Én nem is tudom, hogyan reagáltam, erre már nem emlékszem. Már csak arra emlékszem, hogy az anyukám sóhajt egy nagyot, és azt mondja, így sokkal jobb. Végre vége. Nagymamám már régóta fel volt készülve a halálra, már csak szenvedés volt neki az utolsó néhány hét, így sokkal jobb neki is, és nekünk is. Persze hogy szomorúak voltunk, ő az édesanyját veszítette el, én pedig az egyetlen nagyszülőmet, az egyetlen nagymamámat, akit ismertem. És én azt éreztem, hogy felszabadultunk. Felszabadultam, mert az Anyukám megszabadult a vállát nyomó lelki tehertől, örlődéstől, bizonytalanságtól. A sors elrendezi a dolgokat. Az Anyukám nem nagyon szokott problmákról beszélni, ettől engem valahogy mindig nagyon ügyesen megkímélt. Lehet, hogy neki volt valami gondja, de ezt velem sosem éreztette. Ez viszont egy olyan helyzet volt, amit már én is megéreztem. Amikor már nem tudtam úgy beszélni vele, hogy ne érezzem rajta, közben folyamatosan Nagymamám helyzete jár a fejében. Nekem olyan nagy magkönnyebbülés volt érezni az Anyukám felszabadulását.
Ezt most csak azért mondtam el, hogy lássuk, a halált sokféleképpen meg lehet élni, de egy biztos: támaszra szükség van. Nem ismertem személyesen, csak látásból azt, akinek a temetésére elmentünk. A feleségét és a fiait viszont ismerem, és barátaimnak tartom őket. Amikor megkaptuk a szomorú hírt, már akkor tudtuk, hogy a temetésen ott leszünk. Nekem nem az ő halála okozott szomorúságot, hanem a tudat, hogy a barátaimnak most fáj. Hogy olyan dolgot élnek át, ahol erősnek kell lenni, és nekem biztosítanom kell őket arról, hogy velük vagyok, barát vagyok, támasz vagyok. Olyan jó érzés volt az, hogy ha más barátokkal valahogyan szóba jött a temetés, akkor senki nem kérdezte meg a másikat, hogy eljössz-e, ott leszel-e, mert természetes volt, hogy ott leszünk, kimondatlanul is.
Én nem tudom kimondani azt, hogy részvétem, mert nekem nem jelent semmit ez a szó. Üres. Az 'őszinte részvétem'-et pedig nagyon álszentnek tartom, pedig biztosan sokan tényleg őszintén, mély együttérzésből mondják, és ők tegyék is ezt. Én nem tudom ezt mondani. Én csak oda tudok menni, és ezzel sugallani azt, hogy a barát tűzön vízen át barát. Kívánom nekik, hogy tudjanak minél hamarabb továbblépni, elfogadni a helyzetet úgy, hogy a szerettüket megőrzik emlékeikben, szeretetükben.
***
28-án este meglátogattuk Lucáékat. Mikor legutoljára náluk jártunk, talán úgy 2-3 hónappal ezelőtt (az 1. születésnapja környékén), még csak kapaszkodva járt (rohant), néha értelmetlenül gajdolt, és már akkor is pofákat vágott. Most már stabilan közlekedik, persze csetlik-botlik, mert a lába elé nem néz, mindig fog valami a kezében, amit vagy hoz, vagy visz, vagy megmutat, vagy odaad, aztán visszakér, és máshoz visz oda. Még nem beszél, de már szavai vannak, a vau-vau már nagyon megy, és az egy-kettő is alakul. Nagyon gyorsan tanul, ért, és továbbra is pofákat vág. Néha csak mosolyog, néha lányosan szégyellőssé válik, néha hatalmasra tátott szájjal nevet, néha pedig úgy összehúzza a szemöldökét, hogy minden addigi tettedet megbánod hirtelen. Még mielőtt elindultunk, éppen üres volt mindkét keze, kitárta felém, én pedig ezt jelzésnek, őt pedig ölbe vettem. Sosem volt még ilyen kicsi gyerek a kezemben, bár már volt úgy az ölemben, hogy én is ültem, de így, hogy álló helyzetben ölbe vegyem, még sose. Nem is volt nehéz. Aztán mutatott nekem valamit, de közben már indultunk, úgyhogy ennyi volt a móka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése