Én azért féltem a Hermant, a hermanos tanárokat, ezt az ügyet.
Nagyon büszke vagyok, rettenetesen büszke vagyok, és remélem, kívánom, hogy elérjék, amit szeretnének, mert nem csak ők szeretnék, hanem mindenki, akit az oktatás valamilyen módon közvetlenül vagy közvetetten érint.
Attól én sem félek, hogy majd a hermanosok puhányak lesznek és fülüket-farkukat behúzva sunnyognak vissza a helyükre, inkább attól, hogy ők ebből végül hátránnyal jönnek ki. Ennek az ügynek az a legsebezhetőbb pontja, hogy minden pontjában nemes. Hogy szín tiszta szívügy, hogy tanárról, diákról egyaránt szó van, de ezt megérzik a szülők és az iskolákkal kapcsolatban álló más szervezetek is, és hosszú távon az egész ország belebukik majd. Az a nemzet, aki nem képes az oktatást az elérhető legmagasabb színvonalon űzni, óriási hátrányba fog kerülni néhány éven, évtizeden belül.
Én nem attól félek, hogy ez az ügy következmények nélkül elhal. Én attól félek, nehogy ez az ügy, a nemes cél félrecsússzon. Az nem baj, ha pártok, civil szervezetek, mozgalmak, más szakszervezetek, ellenzékiek állnak be az ügy mögé. Az nem baj addig, amíg el nem kezdődik a politikai mocskolódás, és amíg az egész nemes kezdeményezést szana-szét szaggatják, alázzák, és a mélybe süllyesztik. Mert ilyen mindig van. Mindig van valaki, aki nem bírja ki, hogy ne szőjön összeesküvés-elméleteket, ne sejtsen a háttérben meghúzódó maffiát, és ezt a szarládát ne borítsa rá az egész közvéleményre.
Én még soha, semmilyen demonstráción, tüntetésen, meneten, politikai rendezvényen nem vettem részt, és általában jobbnak is tartom távolmaradni minden ilyesmitől. Tegnap viszont nagyon sajnáltam, hogy éppen nem Miskolcon vagyok, mert erre az eseményre biztosan elmentem volna. A Hermanért. Az ország jövőjéért.