Kutyával az élet

Az év eddigi legjobb híre, hogy végre lakik velünk egy kuty. Menhelyi keverék, kis farkasjellegű, Bakancsnak nevezték, de mi a Bonifác nevet adtuk neki. Tegnap volt 1 hónapja, hogy hozzánk cuccolt. Tapasztalatok és vélemények a kutyatartásról, röviden:

1. Valóban nagy felelősséget vállaltunk magunkra, de aki ezzel érvel a kutyatartás ellen, az ne várja tőlünk, hogy gyerekünk legyen. 

2. Ez a kutya annyira nyugodt, annyira békésen elvan egész nap itthon, hogy mindenfajta "kutyát, lakásba?!?!" ellenkezés alaptalannak bizonyult.

3. Az elmúlt egy hónapban a korábbi napi 500-3500 lépéses mozgásmennyiségem napi 3000-12000-re nőtt. Végre nem telik el úgy nap, hogy ne mennék ki a lakásból, és imádom, amikor ebédidő környékén napsütésben odakint lehet kicsit lazítani.

4. Az ismerőseid mostantól mindig kétszer köszönnek. Egyszer neked úgy, ahogy általában is szoktak, majd pedig a kutyának valahogy úgy, hogy "hát sziiiaaaa, szevaaaasz, hagy simogassalak már meg, eeegen, sziiaaa"...

5. A kutyatartás valóban érezhető hátránya, hogy többet kell takarítani. Na, bumm.

6. A kutyakaki felszedésében nem a kutyakaki felszedése a rossz, hanem hogy nincs kuka.

7. Számolni kell olyan nehezítő körülményekkel, mint például, hogy a kutyát nem engedik be helyekre. Vagy hogy a kutya fél a buszoktól, villamosoktól, ezért csak gyalog vagy kocsival tudunk vele közlekedni. (Még.)

És hogy megéri-e? Már néhány nap után annyira megszoktuk a kutya jelenlétét, hogy nem is értem, miért éltünk eddig kutya nélkül. 

Lovak a pályán, sakálok a lelátón

Ma megnéztük megint a Kincsem c. filmet, és erről eszembe jutott, hogy idén két lovas rendezvényt is láttam: nyáron voltunk a pesti Kincsem-parkban lóversenyt nézni, és valamikor az ősszel Diósgyőrben megnéztünk egy díjugrató versenyt.

A lóverseny óriási csalódás volt. És nem a helyszín miatt, nem a rendezvény miatt, nem a lovak miatt, hanem a közönség miatt. Annyira szomorú vagyok emiatt, mert annyira izgalmas élmény lett volna; száguldó lovak, verseny, szorítás a fogadás sikeréért...

És akkor ott voltak azok a minősíthetetlen módon üvöltő, káromkodó, szitkozódó "szurkolók", akik persze fogadnak, tétre játszanak, és ha nem az a ló ér a célba, amelyik nekik kedves, akkor nem szégyenlik a mocskolódásukat ráereszteni a lovakra, a zsokékra, megint a lovakra, a közvetlenül mellettük álló haverjaikra, meg a mindenkinek a k.... szóval komolyan mondom, hogy valami rettenetes élmény volt.

Amikor megérkeztünk a pályára, és körbenéztem, arra gondoltam, hogy milyen szuper családi program lehet kijönni a pályára a gyerekekkel, és nézni a futamokat, csodálni az állatokat, esetleg izgulni a befutóért. Ja... tényleg az, csak fülvédő és szemellenző kell hozzá.

De hogy valami jót is mondjak, a diósgyőri díjugrató verseny nagyon jó volt. Itt is sok gyerek volt, de nem voltak üvöltő szurkolók, és maga a verseny szerintem sokkal látványosabb, mint a derbi. Remélem lesz még ilyen.

Cook: Host

Végre átküzdöttem magam az utolsó 40 oldalon. Pedig tényleg izgalmas volt, de olyan nehézkesen haladt előre a sztori, hogy a végére teljesen eluntam.

Olvasás közben sokszor szoktam arra gondolni, hogy az írók kicsit távolságtartóan mesélnek. Amikor leírják, hogy mi történik a szereplővel, nem foglalkoznak azzal, hogy hogyan történik. Hogy az a karakter hogyan gondolkodik, hogyan érti meg a dolgokat. Például A elmond valamit B-nek, és a sztori már ugrik is tovább. De egy valós helyzetben nem biztos, hogy ez ennyire egyszerű. B visszakérdez, A-nak kicsit jobban el kell magyaráznia a szitut, párbeszéd kell, stb.

Na ebben a könyvben ezt bőven megkaptam. Annyira bőven, hogy túl sok volt belőle. Azt nagyon szeretem, amikor a megfelelő időben a könyv újra elmond valamit, ami korábban fontos volt, mintegy felelevenítve azt. De amikor újra és újra ismételgeti ugyanazt, mint amikor el kell magyarázni a vicc poénját, hogy "érted..."

Tulajdonképpen össze is tudom foglalni a véleményemet egy mondatban, ami a világ egyik legritkábban elhangzó mondata lehet. Szerintem ez jobb lenne filmben.

2018

Hónapok óta ide se néztem, és másokat se olvastam, sorry. Itt az év vége, és nem illene jövőre hagyni a sok kimaradt bejegyzést, úgyhogy csapok gyorsan egy évértékelőt.

1. Utazások

Az idei év elképesztő volt. Voltam:
- Belgiumban (és érintőlegesen Franciaországban)
- Írországban (és érintőlegesen Észak-Írországban)
- Litvániában (Druskininkai)
- Olaszországban (Padova)
- Szlovákiában (dobsinai jégbarlang, betléri kastély)
- Gyulán (és érintőlegesen Nagyszalontán)
- Verőcén
- a szarvasi és az alcsúti arborétumban

Itt jegyezném meg, bár nem személyes élmény, csak büszkeség, hogy Anyukám idén volt Japánban, ami azért nem kicsit menő, másrészt Herceg apukája járt Kínában, egy íjász versenyen, szóval az egész családnak jutott élmény idénre.

2. Kicsikocsi

Az idei év legnagyobb öcsívmentje, hogy mindketten szereztünk jogsit, és aztán lett egy autónk. Visszavettünk a családba egy Mondeót, ami egészen biztosan krokodil, mert hosszabb, mint zöld. Csak sokkal gyorsabb.

Többnyire én vezetek, és imádok vezetni. Néha borzasztóan bénának érzem magam, ami mondjuk nem is csoda, mert 3 hónap alatt vezettem le az első ezer kilométeremet... szegény kocsi sokat unatkozik.

3. Cikkek, konferenciák, phd

A tavaly decemberi cikkünk magyar nyelvű változatát publikáltuk a Magyar Tudományba, aminek én vagyok az első szerzője. Ezen kívül bekerültem egy sokszerzős cikkbe, ami most minor revision alatt van, jövő év elején csak megjelenik végre. A rákos cikkre hónapok (évek) óta várok, de még mindig a "most már tényleg az jön" állapot uralkodik...

Kutatástéren arra vagyok a legbüszkébb, hogy a DisProt annotációban a 40 fős nemezetközi "versenyben" én teljesítettem magasan a legjobban, ennek kapcsán mehettem Litvániába, ahol tök nagy élmény volt, hogy ott már egy csomó ember ismerte a nevemet. Az annotációból is lesz egyszer egy cikk, de arra vagy sokat kell még várni, vagy nem a NAR-ban fogják megjelentetni.

Augusztus végén véget ért a 3 éves phd képzés, és nem tudom, lesz-e valaha fokozatom. Maradjunk ennyiben.

4. Lelki

Idén a lelkiállapotom úgy hullámzott, mintha viharban eveznék. Folyamatosan küzdök magammal, a kiegyensúlyozott és az "utálom magam" állapot kéthetente változik. Többnyire tudom is az okát, sőt, okait, és van is elképzelésem arról, hogy mi lenne a legjobb megoldás, de ezzel még várok egészen '19 második feléig. Addig is némi edzéssel próbálom a hullámzó tenger tetején tartani magam.

5. Kispajtások

Ez az év szociális eseményekben is gazdagra sikerült. Nálunk is volt egy csomó összejövés, nyáron kertipartik, akadtak hétköznap esti találkozások is, és sok-sok társasozás. Például idén kezdtünk el játszani a Gloomhavennel is. Amúgy idén két kedvenc játékom volt, a Photosyntesis és a Petrichor. 

Az egyik legnagyobb esemény Herceg 30. szülinapja volt, ami részemről rengeteg szervezést igényelt, de abszolút megérte, mert tényleg három napon keresztül kapta a köszöntéseket - családtól, barátoktól, ismersöktől személyesen, üzenetben, videón. Még hetekkel később is emlegette, hogy milyen jó szülinapja volt, de hát nagyszerű barátai(nk) vannak, ez nem vitás. 

Minden évben szóvá teszem, hogy bizonyos emberek mennyire kiestek a baráti társaság gyűrűjéből, ez idén sem volt másként. A különbség az, hogy lassan megtanulom elengedni ezt; én mindig igyekszem nagyon rugalmasnak lenni, és ezzel máris sokkal többet teszek egy-egy kapcsolat fenntartásárt, mint a másik fél. Szóval ha hiányzom valakinek, szóljon.

A másik irányról is szólni kell, mert vannak, akikkel viszont közelebb kerültünk egymáshoz, és én az ilyennek mindig nagyon örülök. Nagyon tudom értékelni az ő barátságukat, és remélem, hogy ezt ők is így érzik.

6. Könyvek

Idén tettem egy fogadalmat, hogy legalább 1 könyvet elolvasok minden hónapban. Na, ez nem sikerült. Nem voltam egyébként messze a sikertől, jelenleg is 4-5 könyv várja, hogy befejezzem, némelyikből csak 20 oldal hiányzik - hónapok óta. Nekem az olvasáshoz megfelelő környezet kell. Amikor a könyvvel magam köré húzhatok egy burkot, amikor nem zavar senki, és amikor tudom, hogy erre van igazán időm. Erre tökéletes alkalom a Pest-Miskolc közötti vonatozás. Itthon valahogy nem tudnak megteremtődni az ideális körülmények, az utóbbi időben pedig a vonaton is dolgoztam, vagy órára készültem, és így ez is elmaradt.

7. Élettér - közügyek

Szerintem ennek az évnek az egyik, mindenki számára legmeghatározóbb eseménye a parlamenti választások voltak. Nagyon sok dolog történik ebben az országban ott azon a szinten. Sokkal több, mint ami a halandó emberek szintjére leszűrődik. Nagyon fájdalmas ez. Meg kell mondjam, amikor hallottam olyan döntésekről, amikkel én nem értek egyet, és tudom, hogy egy-egy rétegnek ez megnehezíti az életét, azt gondoltam, hogy valahogy csak lehet még élni ebben az országban. És hogy én milyen szerencsés vagyok, mert engem nem érintenek ezek a változások. És itt vagyunk most, december végén, és próbáljuk nyugtatni magunkat, hogy elvileg a mi csoportunk működéséhez szükséges pályázati pénz ott van a megfelelő helyen, és nekünk talán nem kell félni attól, hogy nem jutunk majd hozzá. Egyre jobban utálom ezt az országot. Pontosabban csak a körülményeket, amiben élni kell. Mert Magyarországot nagyon is szeretem, és szeretnék itt élni. Ha lehetne. Szinte minden hírrel közelebb érzem azt a pillanatot, amikor azt mondom, hogy most volt végképp elég, felállok, és arrébb megyek, aztán majd szóljatok, ha jobb lett. 

7. Idén sajnos kimaradt

Nagy szívfájdalmam, hogy idén nem jártunk Szegeden.
Sajnos idén sem lett kutyánk.

Sokkal többet kellett volna kimozdulnunk itthonról.

8. Tervek 2019-re

Van néhány nagy változást jelentő tervem a jövő évre. Itt most csak egyet neveznék meg, hogy szeretném pontosabban átlátni a mindennapjaimat, és több rendszert vinni bele.

Ideje volt

Azt hiszem, az is tudományos eredmény, hogy lett profilom az mtmt-ben.

8 hónapnyi könyv

Autóvásárlási lázban égünk éppen, de most egészen másról fogok írni. Az év elején tettem egy olyan fogadalmat, vagy mit, hogy idén legalább 12 könyvet elolvasok, ami havi egy, vagyis most, augusztus elején már 7-8 körül kéne járnom.

Mesélek először az Északi fény - Titokzatos kés - Borostyán látcső trilógiáról. Végigolvastam ugyanis ez utóbbi két részt is. Azt kell mondjam, hogy nekem ezek a könyvek nem tetszettek. Kicsit azért, mert túl meseszerű, azt hiszem, kinőttem én már ebből. Sokkal inkább viszont azért, mert nem tetszett a könyv nyelvezete. Nagy kérdés számomra, hogy ez a magyar fordítás hibája, vagy eredeti nyelven sem győzött volna meg. Bizonyos helyeken egyértelműen a fordítással volt a bajom, nagyon sokszor fordult elő, hogy nem volt egyértelmű számomra, ki beszél éppen. Ezen kívül vannak ennek a könyvnek mondjuk úgy "szakszavai" (például "daimón", "anbár"), amik ugye magyarul vannak, de nekem annyira idegennek, mesterkéltnek tűntek, hogy nem tudtam megbarátkozni velük. Van egy olyan érzésem, hogy ha eredeti nyelven is olvastam volna, akkor ezeket a szavakat nagyon ötletes fordításnak tartanám. Azért sem tudom ezt a fordítás-dolgot mire vélni, mert ha jól tudom, az előzménysorozat első megjelent részét, a La Belle Sauvage-t, amiről írtam még talán februárban, ugyanaz fordította, és az a könyv olyannyira tetszett, hogy még most is élénken emlékszem belőle jelenetekre, olyan hatással volt rám. Az is elképzelhető, hogy az eredeti trilógiát az író tényleg gyerekeknek szánta, az új sorozat pedig azoknak szól, akik azzal a könyvvel együtt nőttek fel, és tényleg komolyabb hangvételű... Mindenesetre ez összesen négy könyv, négy pipa a tizenkettőből.

Haladtam a Narnia sorozattal is, a Prince Caspian kötetet fejeztem most be. Nagyon sokat nyígtam régebben Hercegnek, hogy milyen nagyon szeretném elolvasni ezt a sorozatot, és ehhez mérten örültem neki, amikor végre meglett, de be kell valljam, ez sem nekem szól már. Úgy tűnik felnőttem, vagy mi, szörnyű ezt kimondani. Túl gyerekesnek találom a nyelvezetét, meg magát a történetet. Ezt ráadásul angolul olvasom, szóval itt semmi sem a fordítás hibája. Három rész viszont még mindig hátra van, szépen lassan majd csak elolvasom azokat is. A 3-4. részt vegyük két idén olvasott könyvnek.

Amiről viszont igazán nagyon nagyon szeretnék mesélni, az Ken Follett: The Third Twin. Ahogy a címből is látszik, ezt a könyvet is angolul olvastam. Egy zenei szakkönnyvboltban jártam, és szemben vele találtam egy idegennyelvű könyvekre szakosodott boltot. Mennyi kincs van ott! Csak szétnézni mentem be, de ezt a könyvet egyszerűen nem tudtam otthagyni. Még soha nem olvastam Ken Follett-től, de eddig mindig nagyon jókat hallottam róla. Most már tudom, miért. Na ennek a könyvnek nem gyerekes a nyelvezete, a története meg aztán végképp nem, kb. 600 oldal hosszú, mégis nagyon könnyedén tudtam olvasni, és gyakorlatilag nem tudtam letenni. Szerintem életem egyik legnagyszerűbb olvasás-élményét adta. A helyzet az, hogy előnyből indultam, mert a szöveg néhol tartalmaz olyan szavakat, amik némi biológia ismeret nélkül idegen nyelven olvasva elbátortalanítottak volna. A cím egyértelműen utal rá, hogy ikrekről szól a sztori, és mint mondtam, egy kis biológiai ismeret nem árt, de a többi innentől spoiler lenne, és semmiképp nem szeretném elvenni ezt az élményt senkitől. Mindenkinek ajánlom, krimikedvelő biológusoknak pedig egyenesen kötelező!

Ez itt tehát hét könyv, plusz a legutóbb elmesélt Lovak a ködben, az nyolc. Itt tartok most.

Há' mer oda kell tenni! De ne oda tegye!

Az avas alján lévő Tescoban már régóta, a Centrumban lévő Spárban pedig néhány hete működnek önkiszolgáló kasszák, vagy hogy kell ezeket nevezni. Az emberek többsége soha nem dolgozott pénztárosként, így érthető, hogy fogalmuk sincs, hogy működik. Én is ehhez a többséghez tartozom. A kasszák körül szokott lenni 1-2 alkalmazott, akiknek az lenne a feladatuk, hogy segítsenek a szerencsétlenkedő vásárlóknak. Csak azt nem értik meg, hogy a vásárlót, aki először lát ilyet, nem kéne hülyének nézni, és ahelyett, hogy türelmetlenkednek, meg ráförmednek, talán el kéne mondani, hogy mit, mikor, hova kell tenni, vagy hogy mit csinált rosszul, és akkor legközelebb tudná. Fú de gyűlölöm, amikor így viselkednek velem.

Hogyan hozzunk haza egy kisvárosnyi embert?

Szerintem én tudok egy megoldást arra, hogy hogyan lehetne visszacsábítani az országba a kivándorló munkaerőt.

Kár, hogy fikarcnyit sem értek a (köz)gazdasághoz, mert szeretek ilyen témákon gondolkozni, és lehet, hogy teljesen butaság minden, amit kitalálok. Tulajdonképpen még remélem is, hogy butaság, mert olyan kiábrándító a gondolat, hogy ennyire egyszerűen meg lehetne oldani a dolgokat, és az állam meg szarik a fejünkre. Már bocsánat, de tényleg.

Most például azon gondolkoztam, hogy a kivándorlás egyik oka a sok közül, hogy ugyanazért a munkáért Nyugaton a hazai fizetés többszörösét adják. Itt aztán sokan elfeledkeznek arról, hogy a kinti élet, a lakhatás, meg úgy minden drágább, de a legtöbben még így is jobban járnak ott.

A többi okot ebben a... hogy is hívták ezeket a suliban? gondolatkísérlet? - gondolatkísérletben tegyük félre, és tételezzük fel, hogy az egyetlen dolog, ami dönt az ittről és az ottról, a kézhez kapott nettó kereset.

Azzal az ötlettel állok elő, hogy ha egy munkáltató azonos munkakörbe felvesz egy külföldről hazatérő munkavállalót, akkor annak érdekében, hogy a magyar nettó fizetése megegyezzen a külföldi nettójával, a kormány a nettó fizetéshez maximum 100.000 forinttal hozzájárul.

Tételezzük fel, hogy van egy Ausztriában konyhai munkából élő illető, akinek a havi nettó bére 600 EUR. Azért mondtam konyhai munkát, mert egy séf szerintem többet keres, és a nyugati fizetési skálán ez a 600 euró röhejesen alacsony. De ha ezt (az egyszerűség kedvéért) 300 forintjával magyar pénzre átszámítjuk, máris 180 ezer forintos nettó bérről beszélgetünk. A másik érvem a példám mellett az, hogy ma Magyarországon már a konyhai kisegítő is hiányszakma. Miért? Mert ugyaneztért a munkárt itthon jó, ha hajlandóak neki kifizetni a miniálbért.

Én tehát azt állítom, hogy ha kizárólag a pénz döntene, akkor ha egy munkáltató kifizeti neki a minimálbért, ami nettó 91770 Ft (ezt megnéztem), és ehhez az állam hozzádobja a 100 ezer pénzt, akkor hopp, az emberünk már repül is haza a 190 ezer forintos nettó béréért és boldogan mosogatja a tányérokat, mert tudja, hogy a vasránapi húslevest a nyagmamájánál fogja megenni Ököritófülpösön, és nem a nyúlós kínai levest fogja enni magányosan a Landgutgassén.

Tekintve, hogy ez a max. 100 000 Ft nem függ az "előélettől", ha valaki a szakácsot szeretné hazacsábítani 150 ezres nettó helyett 250 ezerért, vagy más területeken mondjuk egy kisvállalkozás ki tudna fizetni egy mérnöknek 200 helyett 300 nettót, hova tovább, ha legalább egy ápoló hazajönne, akkor bizony boldogabb lenne itt az élet.

Ez a 100 ezer forint azért nagyon jó, mert könnyű vele számolni egyrészt magyar mércével nézve szakadékokat ível át, másrészt pedig a munkaadók terheit is enyhítheti. (Például elég lehet minimálbért fizetni akkor, is, ha 10-20-30 ezer forinttal többet is meg tudna adni, hadd fizesse csak az állam.)

Számoljunk még egy kicsit. Tételezzük fel, hogy egyvalakit sikerült hazahoznunk. Ez az államnak havi 100 ezer forintjába, vagyis éves szinten 1,2 M forintjába kerül. De ne legyünk ilyen pesszimisták, hozzunk haza 10 ezer embert! Egy egész kisvárost! 12 milliárd forintnál járunk. Húú, ez rengeteg pénz, fúú, jaaaj, de sok! Hogyne. Csak a viszonyítás kedvéért:

- A magyar GDP a google szerint 124,3 milliárd USD, ez magyar pénzben 30 000 000 milliárd (3*10^16) Ft. Ezt senki nem tudja értelmezni, mindenesetre ez olyan, mint 100 ezer forintból 4 forint összesen. Mondok mást.
- Az új Puskás Ferenc stadion állítólag 150 milliárd forint körül épül.
- A 3-as metró északi szakaszának minden budapesti életét megkeserítő 6 állomásos felújítása (alagút és megállók) 72 milliárd forintba kerül.
- A vizes világbajnokságra épített Duna Aréna teljes költsége kb. 43 milliárd forint volt.
- Nemrégiben pedig ilyeneket lehetett olvasni: "Összesen 20,2 milliárd forint jutalmat (hivatalos nevén céljuttatást) osztottak ki négy minisztériumban az uniós pénzek gyors kifizetéséért." Hogyha kb. 5 ezer embernek kiosztanak csak új "jutalon" címen 20 milliárdot, akkor talán 10 ezer hazatérő embernek nem sajnálnánk 12 milliárdot, ugye?

Még egy utolsó adat: néhány évvel ezelőtt nagy reménységként indította el a kormány a Gyere haza fiatal programot. Azt olvastam, hogy ebben a programban 100 millió forintot különítettek el kb. 50 fiatal számára. Ha ezt felszorozzuk 10 ezer emberre, akkor 20 milliárd forintnál járunk. Ahhoz képest az én 12 milliárdom kész spórolásnak hangzik.

Lehet, hogy 10 ezer ember túl sok egy ilyen vízióban, mert ugye volt egy ilyen kitétel, hogy ugyanabba a munkakörbe jönne haza. Én azért csak elgondolkoznék azon, hogy hányan dolgozhatnak külföldi szállodákban, éttermekben, kórházakban, és hogy nálunk ugyanezeken a helyeken hányszáz vagy hányezer embernek tudnának azonnali kezdéssel munkát ajánlani...

Így lett jogsim

Az úgy volt, hogy sikerült a forgalmi vizsgám. Elsőre. Én se hiszem még el.
Utólag végiggondolva a vizsgát, végig annyira szerencsém volt.

Viszonylag gyenge volt a forgalom.
Mindenhol működött a lámpa.
Nem jött mentő vagy egyéb szirénázó jármű.
Nem zavart meg senki szabálytalansággal.
Ha kanyarodnom kellett, a többi jármű olyan távolságban volt, hogy nem kellett miattuk megállnom vagy elgondolkoznom, hogy maradjak vagy menjek.
Nem kellett sem egyirányú utcákban közlekednem, sem olyan úton, ahol a sáv felét parkoló autók zárják le.
Nem lehet megbukni, ha az autó lefullad alattam.
A rutinfeladatokat (egy tolatva merőlegess beállást és egy Y fordulót) olyan helyen kérték, ahol azt korábban gyakoroltuk.
Egyáltalán nem vittek be olyan utcába, ahol korábban nem jártam még.

Amikor a két autó közé történő merőleges beálláshoz kerestem a helyet, észrevettem egy szép formás sportkocsit. A színe mondjuk nem tetszett, de igen feltűnő volt. Ahogy tovább gurulok, hát nem pont mellette van a nekem ideális hely? Már éppen elkezdtem a tolatást, amikor elkezdett villogni a sárga figyelmeztető jelzés a fejemben, hogy én most tényleg, de komolyan egy látványosan többtízmilliós autó mellé akarok beállni? Hát mi van, ha nekimegyek?! Önbizalmam, az bezzeg van....

Az Y fordulónál korrigálnom kellett, még egy ívet bele kellett tennem, de ezt már akkor beláttam, amikor a tolatás után elindultam, úgyhogy nem is ijedtem meg, tudtam, hogy mi a teendő, és sikerült is minden para nélkül.

A vizsgalapot a végén nem kaptam meg, szóval fogalmam sincs, hogy milyen strigulákat kaptam. Az egyetlen hiba, amit viszont tudok, hogy az irányjelzéssel több bakim is volt. A merőleges beállás előtt, amikor kiválasztottam a helyet és megálltam, elfelejtettem jobbra jelezni, szerintem ezt egy életre megtanultam most. Egyszer előfordult, hogy amikor átmentem a balra kanyarodó sávba, az autó visszavette az indexet, de itt is szerencsém volt, mert olyan hosszú volt előttem a kocsisor, hogy még egy piros lámpát meg kellett várnom, és addigra már észrevettem, és visszakapcsoltam. Egyszer pedig, már a legeslegvégén, jobbra kellett kanyarodnom, én nagyon el voltam foglalva azzal, hogy még a kanyar előtti zebrán a gyalogosokat átengedjem, és az oktató itt nagyon előzékenyen megismételte az utasítást, ekkor hirtelen észbe kaptam és benyomtam a tikktakkot.

A kuplunghasználatnak két iskolája van. Az oktatók egy része azt tanítja, hogy amikor egy piros lámpánál megállunk, a váltót üresbe rakjuk, és a bal lábunk megpihenhet. A másik részük viszont úgy tanítja, hogy ahogy megálltunk, a pedál nyomva marad, és egyesbe kapcsolunk. Mi az utóbbi szerint tanultunk. A vizsgámon viszont eldöntöttem, hogy a hosszú várakozásoknál én bizony üresben fogom hagyni a váltót, mert annyira izgultam, hogy a pedál nyomva tartásakor szabályosan remegett a lábam, és kézzel segítettem, nehogy baj legyen abból, hogy nem bírom megtartani.

Nagyon érdekes amúgy belegondolni abba a folyamatba, ahogy megtanultam vezetni eljutni arra a szintre, aminél átengedik az embert a vizsgán. Például, az elején teljesen lenyűgözött, hogy az oktató mennyire előre tekint, milyen messzi lámpákat és táblákat figyel, én pedig jó, ha 20 méteren belül észreveszek dolgokat. Most már én is olyan messzire nézek.

Azt kell mondjam -kis túlzással-, hogy az utolsó napon lettem vizsgakész. Egy héttel ezelőtt, kedden, még szinte sírni lett volna kedvem, annyira esélytelennek éreztem magam. Teljesen el voltam keseredve. Mondtam is az oktatónak, hogy én annyira bénának érzem magam, ő pedig igyekezett megnyugtatni, hogy jól csinálom a dolgokat. Nem kell stresszelnem amiatt, mert úgy érzem, hogy mindent gyorsabban kéne, csak nyugodtan. Csütörtökön kétszer is mentem vezetni, a második óra végén már kicsit nyugodtabb voltam, és azt éreztem, hogy ez most egész jó volt. Hétfőn is mentem még kétszer, és akkor is úgy jöttem el, hogy érzem, hogy van esélyem átmenni, de olyan sok apróságba lehet belebukni, hogy nem mertem elbízni magam. Aznap egész este vezetéses videókat néztem, mondtam végig, hogy mikor mit látok, adott kereszteződésben merre mehetek, mikor kinek van elsőbbsége. Néhány részt újraolvastam a kreszben, stb. Kedden még reggel voltam vezetni, és azt vettem észre, hogy sokkal bátrabban megyek, mint eddig valaha. Határozottabban adok gázt, bátrabban gyorsítok. Még itt sem volt minden tökéletes, de mint egy szivacs szívtam magamba minden megjegyzendő kis apróságot. Délutánra beérett. Az izgalom miatt nem vezettem annyira bátran, de igyekeztem határozottnak maradni. Vezetés közben mondtam, hogy mit nézek, mire figyelek, hova megyek, mit csinálok... A vizsgáztatót nem zavarta, nekem meg szükségem volt erre, és láthatóan győztes taktika volt.

Ritkán szoktam ilyet mondani, de én most tényleg azt érzem, hogy nagyon büszke vagyok magamra. Rá voltam feszülve arra, hogy szeretném, hogy sikerüljön, de közben próbáltam visszafogni magam, hogy felkészüljek arra az esetre, ha megbukok, valószínűleg szeptemberben próbálkozhatok majd úra, na meg persze határozottan kijelenteni, és elfogadni, hogy itt nem szégyen megbukni. Annyira belecsavarodtam ebbe az izgulásba, hogy most egyszerűen nem tudom hova tenni ezt a sikeres vizsga dolgot.

Ma volt az egészségügyi, egy nagy semmi volt az egész, erre is tisztességesen felkészültem, izgultam miatta, nehogy itt a nagy örömködésben ezen csússzak meg, de szinte be se mentem, már kint is voltam, megkaptam a papírt oszt jónapot... A lényeg, hogy minden papírom megvan, és pénteken mehetek az okmányirodába, így remélhetőleg a jövő héten már át is vehetem a kis rózsaszín kártyámat.

Belőle több is van?!

Tapasztalatom szerint az emberek többsége nem tudja jól használni a vesszőket. Itt a blogon én se mindig figyelek oda, de egy szakdolgozatnál például elvárom, hogy minden a helyén legyen, különben egyik-másik mondat értelme megváltozhat, vagy akár el is veszhet. A vesszőt nem csak írásban használjuk, szóban is éppúgy érezzük a jelenlétét, vagy hiányát. Bizonyos esetekben pedig még felelősség is társul a nyelvhasználat mellé. Ajánlom a kommunikációs területen dolgozók (és megelőzési céllal az OFI nyelvtan tankönyv szerkesztőinek) figyelmébe a következő, valós példát:

"Közben egy másik Soros Györgyhöz köthető civil szervezet Brüsszelben támadja a magyar kormányt annak bevándorlásellenes politikája miatt."*

Érezzük ezt a drámai kettős fenyegetést?

* Krónia, Kossuth Rádió, 2018.05.28.

Táblák

Ma tök béna voltam a vezetésen. Először csodálkozok, hogy nem indul el az autó. Behúzva maradt a kézifék, nyilván. Aztán össze vissza lépkedtem a pedálokon, úgy mondjuk az autó nem örül annyira a váltásoknak. Na nem veszett minden kárba, például ma azt tanultam meg, hogy rengeteg kereszteződés van. A kis mellékutcák a legváratlanabb helyekről bukkannak elő. És tényleg vannak táblával nem jelölt egyenrangú útkereszteződések, és olyankor bizony a jobbról jövőnek van elsőbbsége, ha akarom, ha nem. És az is kereszteződés, ha csak balról torkollik be út oda, ahol én éppen haladok, csak ott nagyobb eséllyel lesz nekem elsőbbségem. A második tanulság, hogy attól, hogy nincs tábla, még van tábla. 

Oktató: "Lassítunk, nekünk nincs táblánk, nézek jobbra, van neki táblája?"

Én: "Nincs."

Oktató: "Dehogy nincs!"

Odahajolok a kormány felé, majd ki esik a szemem, úgy keresem azt a szerencsétlen háromszöget.

Én: "Hol?!?"

Oktató: "Ott van belegyógyulva abba a fába."

Mondjuk inkább adjam meg az elsőbbséget annak, akinek nincs, minthogy ne adjam meg annak, akinek van, de ettől még lehet, hogy ez rossz pont lenne a vizsgán.

A vezetés fun!

A vezetéstanulással kapcsolatban egyetlen félelmem volt, mégpedig az, hogy olyan oktatót fogok ki, aki türelmetlen, és ezt ordítással adja a tudtomra. Mert én akkor ott helyben megsemmisülök és feladom az egészet. Elmondani sem tudom, mennyire örülök annak, hogy olyan oktatóhoz járok, aki vidám, barátságos, értelmesen magyaráz, türelmes, és végtelenszer képes ugyanazt a hibát ugyanolyan higgadtan kijavítani, még akkor is, amikor én már kezdtem elveszíteni a türelmemet magammal szemben.

Néha úgy érzem, tök ügyes vagyok, máskor nagyon bénának érzem magam, de az biztos, hogy óráról órára érzem a fejlődést, egyre tudatosabb vagyok, és ami a legfontosabb: baromira élvezem. Alig várom a következő órát, mert szeretném kipróbálni, hogy sikerült-e megtanulnom a "leckét" a múlt óráról, és tudom, hogy most is rá fogok majd csodálkozni valamire, amire korábban sose gondoltam volna. Így az órák között pedig sokszor jár az agyam az élményeken, elemzem a helyzeteket, ismételgetem magamban a műveletek helyes sorrendjét, és a buszon előre ülök, a sofőr mellé, hogy magamban végig szinkronizáljam a sebességváltásokat, az utat, a kanyarodásokat, a megállásokat, a táblákat, a sávváltásokat...

Én vezettem, azt mondd meg

Az oktatót még nem ismertem személyesen, az összes infóm annyi volt, hogy egy szürke Seat Toledot keressek a Centrummal szemben lévő parkolóban. Az első rácsodálkozás az volt, amikor szembesültem azzal, hogy az a parkoló sokkal nagyobb, mint gondoltam. A második pedig az, hogy én még ennyi szürke autót isten bizony nem láttam, mint ott és akkor. Aztán megláttam a tanuló feliratú táblát egy közeledő autó tetején, és nem tévedtem.

Eddig 3 alkalommal voltam, ez 6 tanórát jelent. Az elején még nagyon el voltam veszve, most már kezdem úgy érezni, hogy bizonyos dolgokat tudatosan, teljes megfontoltságból teszek. Nekünk soha nem volt autónk, vezetőülésen soha nem ültem, kormányt, váltót soha nem fogtam, és csak elképzeléseim voltak arról, hogy működhet egy autó, mit láthat, mit érzékelhet a sofőr. Például azt gondoltam, hogy:
- a söfőr látja az autó orrát;
- a kormányt könnyű mozgatni, de az "egyenes" állásban teljesen stabil;
- a kormány és a kerék szögelfordulása azonos;
- a pedálok könnyedén mozognak.

Aztán elég hirtelen rá kellett döbbennem, hogy:
- k.vára nem látok az autóból semmit, konkrétan fogalmam sincs, hogy mettől meddig tart a gép, de se hosszában, se széltében, szóval nem csak azt nem fogom látni, hogy hol kell megállni például parkolásnál, de azt se, hogy menet közben sávon belül vagyok-e még;
- a kormányzás egy kicsit több odafigyelést igényel, mint a számítógépes játékokban, a kanyaros után jól kell időzíteni a kormány egyenesbe tekerését;
- a kormánynak balra és jobbra is van másfél-másfél fordulata, és például amikor merőleges beállás során mindenféle irányokba kell kormányozni, akkor teljesen el tudom veszíteni a fonalat, hogy most éppen milyen irányban vagyok...
- a kormány menet közben a kerekeken keresztül folyamatosan mocorog, egy-egy kátyú pedig rendesen ki tudja lökni a helyéről.
- a pedálok kezeléséhez, de legalábbis a kuplungéhoz erőt kell kifejteni, miután másfél órán át nyomogatod a kuplungot, rendesen elfárad a bal lábad.

A legutóbbi alkalommal már kb. 20 percet forgalomban is vezettem. Szerencsére a táblákra még nem, és a többi közlekedőre is csak kicsit kellett figyelnem, a váltón a kezemet az oktató irányította, és mindig mondta, hogy mikor kell benyomni a kuplungot, elengedni a gázt, vagy éppen nyomni már a féket. Szóval rettenetesen izgalmas, nagyon tanulságos és pozitív élmény volt az első vezetés. Az elején még többször rámentem az út szélén összegyűlt porsávra, de utána már tudatosan használtam a jól kiszemelt viszonyítási pontomat, és végre volt elképzelésem arról, hogy az autó meddig tart jobbra. A bal oldalamat is néztem, de a felfestés nélküli két sávos úttal még barátkozni kell. Bár a fékpedált mindig nagyon óvatosan nyomogatom, többnyire egy kis döccenéssel sikerül csak teljesen megállítani az autót. Még jobban ki kell tapasztalnom, de azért sikerült már teljesen lágyan is megállni.

Én tisztában voltam azzal, hogy a vezetés egy rendkívül összetett feladat, elképesztő koordinációs képességet igényel, a kezeid, a lábaid, a táblák, a pozíció, a forgalom, te jó ég, mennyi mindenre kell egyszerre odafigyelni. Teljesen természetes, hogy ezek nem fognak mind elsőre menni, főleg nem akkor, ha az embernek soha korábban személyes tapasztalata nem volt. Szóval tény, hogy még bénácska vagyok, de közben óráról órára érzem magamon a fejlődést. Borzasztóan el tudok fáradni, már közben is, mert annyira próbálok minden mozdulatot tudatosan csinálni, de ez csak idő és gyakorlás kérdése. A legpozitívabb dolog egyébként az, hogy az oktatóm nagyon türelmes, és amikor én már érzem, hogy többedszerre sem sikerül még valami, és én már kezdek ingerült lenni, mert tudom, hogy más oktató már majd fel robbanna, ő akkor is higgadt marad, és ez nagyon nagyon sokat segít. Szóval jó lesz ez, tetszik.

Zuhatag

Tudom, adós vagyok egy csomó belgiumi beszámolóval, de hé, eltelt három hét és most jutok el odáig, hogy reggel nem a szervezés az első dolgom, amint kinyitom a szemem. Azóta voltunk Írországban, közvetlenül egy esküvő után és Herceg 4 napos szülinapi hacacáréja előtt. De ez még nem volt elég, mert hirtelen elkezdtünk vezetni! Március elsején volt a kresz vizsgánk, két és fél hónap telt el azóta, szerintetek mire emlékszem? Pf... Aztán az is történt, hogy még karácsonykor kaptunk egy nagyon szépen megfestett, tömör fából készült kulcstartót, ami tegnap, alig 5 hónap után végre felkerült a falra. Tegnap nekiláttunk a lomosnak is, miután hónapokig tartó nyűglődés után végre csak sikerült vennünk egy könyvespolcot, magyarul helyet néhány cuccnak. A lomos tele van olyan dobozokkal, amiket a költözés óta ki se nyitottunk, gondolhatjátok, mennyire fontos dolgok lehetnek benne... Minek?! Hagyjuk ezt, inkább beszéljünk arról, hogy magyar nyelven megjelent egy cikkünk, tessék elolvasni, és megtudni belőle, hogy mivel nem foglalkozom. Egyébiránt nagyon remélem, hogy hamarosan összerántódik az a cikk is, amiből kiderül, hogy valójában mit csinálok. 
Erről a befogadhatatlanul sok történésről mind írni fogok, apránként. Most már talán találok rá időt.

Belgium #1

Péntek hajnali fél 4, hideg, Budapest, autó, reptér.  Délelőtt fél 9, Charleroi. Délelőtt 10 óra, Brüsszel, Gare du Midi. Kissé lepukkant környék, vaskorlát mögött szemét, egy-két csöves, zsúfolt, zajos út. Visszamegyünk az állomás szebbik részébe, megérdeklődnénk a vonatjegyünket másnapra, egy néni papírra írja a sorszámunkat, mert a sorszámosztó gép elromlott. Megérkeztünk Magyarországra. Oh, wait! Tényleg nem, mert a néni barátságos volt, mosolygott és beszélt angolul.

Összesen 4 olyan nap volt, amikor Büsszelben szétnézésre volt több-kevesebb időnk. Az első nap tettünk egy kisebb kört, aztán szántunk egy napot az Atomiumra és környékére, egy napot a belvárosra, bazilikára, csokimúzeumra, és egy délelőttöt a Parlamentáriumra. Sajnos idő híján nem jutottunk el a No-Go zónaként elhíresült Molenbeekbe, és még sok más helyre sem, de azért van miről mesélni. Ez jön most.

Igazságügyi palota, kilátás, ronda lift (mint a várkert bazárban).

Életkép: egy kórház előtt bácsi ácsorog, bal kezével cigarettát emel a szájához, jobb kezével a gurulós infúzióállványt tartja. Azután találtunk egy emlékművet, aminek a szövegét nem sikerült megfejtenünk, hacsak nem azt jelenti, hogy "az első belga iskola áldozatainak emlékére". Jó oktatásuk lehetett a belgáknak.

A boltban találtunk virslibefőttet. Konzervvirsli, ki hallott már ilyet. Egyébként a belgáknál nem lehet kapni tejet. Nagy üzletekben biztos lehet, valószínűleg mi nem jártunk a megfelelő üzletekben, de ESL tej nem volt, hát hogy lehet így élni.

Aztán általános tapasztalat a belga szobrokkal kapcsolatban, hogy a férfiak nagyon furcsa alsó öltözetet viselnek, nadrágnak legalább is csak jóindulattal nevezném az ilyesmit. Nagyon büszkén feszítenek benne, jobb is, hogy már meghaltak, manapság elég sanyarú sorsuk lenne.

Belgium is tele van templomokkal. Például mindenhol van Mátyás-templom. Is. Az egyik brüsszeli templomban például tök szép volt az orgona, Liége-ben az ablakok voltak egészen szokatlanok, és ezért nagyon menők, Ghentben pedig az egyik templom hátsó oltáránál van egy bálnacsontváz! Egy bálnacsontváz!!4! A ghenti egyetemen preparálták, másfél éve sodorta szegényt partra a víz, és azért van a templomban, mert akkor hátha nagyobb kedvvel fognak odamenni a gyerekek. Már nem sokáig lesz ott, talán 1-2 hónapig, úgyhogy ha megnéznétek, siessetek vele.

Brüsszelben megtaláltuk a helyi Párizsi-udvart, bár ilyet én inkább valahol Csehországban vagy Olaszországban láttam, azt hiszem. (Próbálok rájönni, hogy hol láttam ehhez hasonlót, addig is a google képkeresője megmondta nekem, hogy a hely, ahol ezt a képet készíettem a Galeries Royales Saint-Hubert.)

Vannak mindenféle tornyos és aranyozott épületek is, de nem én vagyok az, akinek ez tetszik. Mármint a torony jó, például Leuvenben van egy rettenetes épület, amit csak azért nem tartok különösen rondának, mert nincsen rajta arany. De azt majd egy másik bejegyzésben mutatom meg.

Vannak Brüsszelben mindenféle pisilő lények, kisfiú, kislány és kutya. Természetesen csak a kutyáról van képem, meg egy másik kutyáról egy parkban a diadalív mögött, de a kedvenc szobrom egyértelműen a nyuszis néni volt. Ja, és azért ne feledkezzünk meg az Európai Parlament előtt a fejüket földbe dugó struccokról se.

Brüsszelnek is van diadalíve, amit a 20. századra sikerült elkészíteni, szóval ez egy egészen modern diadalív. Ott egyébként úton útfélen botlik bele az ember a Leopold királyokba, ezt is egy Leopold kezdte el építeni, lestem a Wikipédiáról, ő a második volt. Ekkor tudtam meg, hogy a Leopoldok magyarul Lipótok. Micsoda fura név. Hívnak ma még így valakit?

Én azt hittem, az Atomiumot mindenki ismeri, de mint kiderült, sok ismerősöm még csak nem is hallott róla. Akik esetleg hasonlóan lennének ezzel, azoknak elmesélem, hogy az Atomium Brüsszel egyik jelképe, egy hatalmas, kb. száz méter magas, a vas fémrácsát szemléltető acélépítmény, amelyet az 1958-as büsszeli világkiállításra emeltek. Eredetileg tényleg csak a világkiállításra szánták, de a belgáknak annyira megtetszett, hogy végül nem bontották le, és azóta is vonzza a turistákat. Egy élére állított kocka csúcsaiban és középpontjában elhelyezett gömbök, átjárókkal összekötve. A tetején kilátó, alatta kiállítás van. A tőszomszédságában pedig a MiniEurope kiállítás található, ahol minden uniós országból egy vagy több híres épület kicsinyített, emberméretűvé tett mása található. Magyarországot a Széchenyi-fürdő képviseli. Nem tudom, mi alapján választják ki az épületet, de kizártnak tartom, hogy ha bármelyik magyart megkérnék, hogy mondjanak egy neves épületet Magyarországról, akkor bárki elsőnek pont a Széchenyi-fürdőt mondaná. Na nem mintha nem lenne méltó arra, hogy itt legyen.

A bazilika tökre nem volt izgi, ráadásul szerintem messziről nagyon morcos arca van.

A csokimúzeum pedig elég kicsi volt, de legalább lehetett csokit enni, és volt néhány épületmodell, amik ilyes kis apró 100-200 kg csokiból készültek. Azért az milyen lehet, amikor leharapod a csokibazilika tornyát... A múzeumból egyetlen képem van, ez a nem csoki nyuszi.

A magyar közlekedési viszonyokhoz szokott embernek több dolog is furcsa lehet. Először is, Belgiumban nagyon fejlett az autópálya-hálózat, én követni sem tudtam már, hogy hányadik autópálya szakaszra érünk, ahogy a reptérről bejutottunk a városba. A másik, ami nagyon feltűnő, hogy nagyon fiatal autók közlekednek az utakon. Ha mégis van egy-egy régebbi, akkor az biztos azért van, mert a tulaja különösen szereti, és nem azért, mert nincs pénze kevésbé használtat újat venni. Én arra számítottam, hogy többnyire francia autók járnak a belga utakon. Tényleg sok van, de a dobogón azért így is német autók ülnek (főleg BMW), melléjük pedig befigyeltek a Volvok is. Északon, Brugge-ben és Oostende-ban pedig több Range Rovert láttam egy-két óra alatt, mint eddig életemben összesen. A harmadik jellegzetessége a belga közlekedésnek pedig az, hogy az autósok nagyon figyelnek a gyalogosokra. Itt nincs olyan, hogy ha látod a gyalogost az út szélén állni, akkor egy kicsit lassítasz, és ha nem indul el, áthúzol előtte. Nem, itt bizony megállnak akkor is, ha se előttük se utánuk jó ideig nem fog jönni semmi. Nem sietnek, nem türelmetlenek, akkor se, ha hülye turisták kóvályognak előttük. Végül egy negyedik érdekesség, hogy a villamosoknak sok helyen nincsen kiépített megállójuk, elválasztott járdaszigetük, hanem a villamos csak úgy megáll, kinyitja az ajtókat, a le- és felszállás pedig a legnagyobb forgalomban is az autók között történik. Ott próbálják átküzdeni magukat táskákkal, babakocsikkal az egymás mögött szűken felsorakozó autók között.

Belgiumban majdnem mindenki beszél angolul. Tulajdonképpen kétféle ember van: az egyik olyan, hogy ha nem is nagy angolos, azért kényelmesen lehet vele angolul beszélni; a másik olyan, hogy egy árva szót nem beszél angolul, de a saját flamand/vallon nyelvén kívül semmilyen más nyelvet sem beszél, és még a "no" helyett is inkább csak a fejét rázza. Ez utóbbiból szerencsére elég kevés van.

Az első bejegyzés érjen most itt véget, de még rengeteg kalandunk volt, azokkal folytatom.

Magyarország megérett a pusztulásra

Túl az óperencián az egész hetes konferencián végre lesz időm egy kicsit utolérni magamat. Először reagálnék a múlthét vasárnapi eseményekre, aztán ígérem, holnap már Belgiumról fogok mesélni.

Így még választás miatt nem izgultam soha. Utólag belátom, fölösleges volt, mert így jobban fájt a puffanás. Pedig minden olyan jól indult. Gyönyörű napsütés, most aztán egyik ellenzéki erő sem mondhatja, hogy a rossz időjárás miatt a rendezvény elmarad. Az emberek kinn az utcán beszélgetnek, mosolyognak, komolyan mondom, sose láttam még ennyire élni ezt a várost. Az állam is leesett, amikor láttam a kétóránként frissülő részvételi adatokat, le a kalappal, emberek, gondoltam magamban, szavazni szexi! Aztán jött az este, a végeláthatatlan "kígyó", és végül a teljes megsemmisülés.

Nyilván nem volt kérdés, hogy ki nyer. De a részvételi adatokat elnézve én már magam előtt láttam az utópiát, hogy nem lesz meg az abszolút többség. Aztán végre megjelentek az eredmények, narancssárgába borult az ország, én pedig teljesen kétségbeesve néztem magam elé, hogy ez már az, amikor sírni kell, fogni a cókmókot és elindulni... Mindegy is, hová, csak el innen. Három napon keresztül minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy a jövőmön gondolkoztam. Hogy meddig leszek, leszünk még itt.

Így egy hét elteltével kicsit nyugodtabb vagyok. Pontosabban csak kevésbé dühös; de egyre elszántabb arra, hogy válaszokat kapjak a kérdéseimre. Június végégig például történhetne valami előremutató.

Menj el szavazni!

Visszatértem Belgiumból, sokat fogok mesélni róla, ígérem, de az a helyzet, hogy annyira rá vagyok izgulva a holnapi választásra, hogy előbb még erről fogok írni.

Az utolsó 1-2 hétre nagyon felpörögtek az események. Bár kifelé folyamatosan egymás marását sugározzák, hozzám legalább is leginkább ez jut el, mégis sok visszalépés történt egyik-másik párt részéről az ellenzék oldalán. Ez mindenképpen dicséretes, még akkor is, ha nem mindig tűnik korrektnek.

Januárban írtam egy bejegyzést, amiben volt egy táblázat a szavazásra jogosultak számáról. 7942328 magyarországi és 343106 külföldi magyar állampolgár volt akkor regisztrálva. Ez ma így néz ki:

Akkor úgy fogalmaztam, hogy a külföldi magyarok száma még jelentősen növekedhet. Konkrét számot nem írtam, pedig olyan 30-40 ezer környékére becsültem, és tényleg. Amire viszont egyáltalán nem számítottam, hogy két hónap alatt 8,5 ezerrel csökken a hazai választók száma, ami azért durva. Most tehát úgy állunk, hogy a szavazatok 4.55%-áról a külhoniak dönthetnek.

Azt is írtam két hónapja, hogy 60% alatti választási részvételt gondolok reálisnak. Ezt most már máshogy gondolom, és 62-68% közé lőném be. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy melyikünknek lesz igazam. Az ellenzék most nagyon próbálja nyomni, hogy el kéne érni a 70%-os részvételt, de ez szerintem nem reális elvárás egy politikailag ennyire passzív társadalomtól. Valójában olyan 65%-ot gondolok még megvalósíthatónak.

Én magam azok közé tartozom, akik teljesen biztosan abban, hogy fognak szavazni, de az utolsó pillanatig hezitálnak azon, hogy kinek adják a szavazatukat. Azt mondják, listán szavazzunk szívvel, egyéniben pedig ésszel, és én is így fogok tenni. Nem vagyok ettől boldog, mert tartok tőle, hogy így a listás szavazatom végül elvész, az egyéni oldalon pedig az elveimnek kell majd ellent mondanom, de valamit valamiért. Undorító dolog ez a politika.

Legyenmárholnap.

Grammar nazi strikes again

Májusban meg fog jelenni egy cikkünk magyarul, majd annak idején közhírré teszem, de addig is elmesélem, hogy én lettem megbízva a leadással kapcsolatos ügyintézésben, minthogy én vagyok az első szerző (!). Én kínosan próbáltam ügyelni a nyelvtani részletekre, ugyanis ennek a témának nem nagyon van magyar szókincse, és eléggé angolos szavakat tudunk csak használni. Úgyhogy a mozgószabályt ahol csak lehet, alkalmaztam. A csoportom többi tagja sajnos nem hisz a magyar nyelvtani szabályokban, és kivetették velem az összes kötőjelet, mindent külön kellett írnom.

Aztán amikor beküldtük így a cikket, és visszaküldte az olvasószerkesztő azzal, hogy nézzük át a közlés előtti állapotot, akkor a témavezetőm szóvá tette, hogy én írtam-e vissza a szavakat. Hát, nem! Diadal! Erkölcsi győzelem! Nem is gondoltam volna, hogy az olvasószerkesztő ilyen nyelvtani korrekciót is csinál, és hogy ilyen alaposan meg fogja nézni a szöveget, de annyira örülök neki, és tök büszke vagyok magamra, hogy nekem volt igazam. Nekem pedig olyan főnököm van, ritka, mint a fehér holló, hogy elismeri, ha másnak van igaza, úgyhogy a csoportgyűlésen bejelentette, hogy mostantól hivatalosan is én vagyok a csoport nyelvtani főguruja. Háh!

Holnap elutazom Belgiumba. Izgulok rendesen, de nagyon király lesz, biztosan rengeteg mesélni valóm lesz!

Lovak a ködben

Utoljára január végén jelentkeztem könyvvel, pedig nem maradt ki a február, csak március közepéig tartott. A könyvet Rami ajánlása miatt olvastam el - ezt sokszor meg kellett erősítenem magamban -, soha korábban sem az íróról, sem a könyvről nem hallottam. Száraz Miklós György: Lovak a ködben.

Mikor megkértem Anyát, hogy hozza ki nekem ezt a könyvet könyvtárból, ő kihozott mellé más könyveket is ugyanettől az írótól. Már egyikbe másikba bele is olvasott, mire én ennek nekiláttam, (korábban ő sem ismerte az írót), és az ő véleménye alapján nagyon pozitívan indultam neki ennek a másfél hónapos élménynek. Tortúrának. Utazásnak. Vánszorgásnak. Kalandnak. Nyöglődésnek. Átélésnek.

A könyv közel 500 oldal, viszonylag kis betűkkel van szedve, tehát nem egy rövid olvasmány. Ez valójában semmit nem számít, ha a könyv magába szippant és nem engedi letenni magát. Nekem, mint mondtam, másfél hónapig tartott. Ez a könyv állandóan letetette magát. Én viszonylag könnyen tudok feladni dolgokat. Vagy ha nem is könnyen, de sokszor megteszem. Könyveket is sokszor feladtam már, most mégis végigolvastam, nem véletlenül.

Még sosem olvastam ilyen stílusú könyvet. Ez egy elbeszélés, egy emlékgyűjtemény, rövid történetek összefűzött, hosszú lánca. Van valami kicsi cselekmény, de nem az a lényeg, hanem az emlék, a régi sztori. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy olyan, mintha A gyűrűk urát olvasnám, azzal a különbséggel, hogy amíg ott nem történik más, minthogy mennek, addig itt történik valami szomorkás, vagy valami boldog, néha kicsit pajzán, néha egészen felemelő, elgondolgodtató, belefeledkezős, néha sírvanevetős. De tényleg, itt-ott hangosan nevettem, pedig az olvasás számomra egy pókerarcú dolog. A gyűrűk urát letettem, sosem fejeztem be, és fogalmam sincs, hogy miről szólt. Mentek, az biztos.

Én azokat a könyveket szeretem, ami beindul. Aminek aktív, izgalmas cselekménye van. Hajlandó vagyok várni a nagy eseményre, mondjuk úgy 100 oldalt. Ha addig nem történik semmi, de semmi, ami engem a könyvhöz szögezne, akkor vége. Ennek a könyvnek az első 100 oldalának a cselekményét egyetlen mondatban el lehet mondani. Csak azért olvastam tovább, mert a fejezet a fősztorival ért véget, és végre történt valami, ami egészen izgalmasnak ígérkezett. Meg persze végig az volt bennem, hogy ha Raminak olyan nagy élmény volt ez a könyv, akkor hátha nekem is az lesz. Türelem.

A 200. oldal környékén kezdtem végre megérteni, hogy ez a könyv nem a főszálról szól. Az csak egy ürügy, hogy el lehessen mesélni ezt a rengeteg kicsi emlék-történetet. Ha ezekre koncentrálsz, és nem várod a csodát, hogy a főszereplő élete végre megint előrébb lépjen, akkor egy egészen izgalmas világ bontakozik ki előtted. Lehet vitatkozni azzal, hogy ez a leírás izgalmas lenne. Izgalmas, mint ismeretlen. Számomra legalábbis ez a világ, ahonnan a főszereplő érkezett, teljesen ismeretlen. Sokat meg lehet tudni a "határon túli magyarokról", akik egy talán még mindig Budapestet tartják az igazi fővárosuknak. Akik nem akarták, de elfogadták Trianont annak ellenére, hogy nagyon sok konfliktusuk volt és van a "befogadó" országukkal. Sőt, még az anyaországukkal is. Nem akarok erről többet beszélni, mindenesetre számomra nagyon érdekes volt, mert nekem semmilyen kapcsolatom nincsen a határon túli magyarokkal. Se rokon, se ismerős, senki, így aztán bele sem gondoltam igazán soha, hogy ott kiféle miféle emberek laknak. És ezzel a könyvben is volt így valaki:

"Szégyen, biztosan szégyen - nézett rám a kávéskanna fölött. - De ha szégyen is, bevallom, hogy negyvenhét éves, kétgyerekes özvegyasszony létemre eddig ebbe még soha nem gondoltam bele. Hogy a határon túl is ugyanolyan magyarok élnek. [...] Tudtam - pillantott rám, miután óvatosan visszahelyezte a kannát a tálcára. - Hazudnék, ha azt  mondanám, hogy nem tudtam. Hallottam innen is, onnan is. Tévéből, rádióból. De nem személyes ügynek, hanem politikai dolognak tartottam. Élnek ők, és élek én, gondoltam. Mi dolgom vele? Éljenek boldogan."

Kritikus gondolkodás. Sokan nem tudják, hogy mi ez, sokan  pedig csak hiszik, hogy tudják. A lényege valami olyasmi, hogy könnyen, gyorsan ki tudod szűrni a lényeget. Általában hasznos, és az én agyam abszolút így működik. Kifejezetten jól tud jönni, ha 500 oldalnyi tananyagot kell a jövő heti vizsgára eredményesen megtanulni. Van viszont egy nagy hátránya. Türelmetlenné tesz. Sajnos nem vagyok türelmes, és most sem igazán voltam az. Csak haladni és haladni akartam, a fősztoriban előre menni. A zárójeleket nem szeretem. Azokat átugrom, még a hang is máshogyan olvassa a fejemben. Ez a könyv pedig tele volt zárójellel. Olyan, mintha a genomot olvasnád. Az egész miskulanciának csak pár százaléka lényeges, a többi sallang. Mikor végre odaérsz egy génhez, végre történik valami, erre bumm, egy intron. Újra felveszed a fonalat, és akkor megint jön egy zárójel, megint egy újabb mellékszál. Aki képes azonos szintű figyelemmel követni a vezérfonalat és a kitekintéseket, az imádni fogja ezt a könyvet. Az el fog merülni az emlékekben.

Van viszont ennek a könyvnek egy olyan varázsereje, egy olyan csodálatos tulajdonsága, amit nagyon kevés másikról lehet elmondani. Sikerült egy kicsit megálljt parancsolni a saját türelmetlenségemnek, amikor úgy a 300. oldal környékén - talán kicsit túl későn - arra eszméltem, hogy ennek a könyvnek olyan varázslatosan gazdag szókincse van, amilyennel én még nem találkoztam. Hasonló élmény akkor ért, amikor Berecz Andrást meséit hallgattam. Imádom, le vagyok nyűgözve, teljesen el vagyok bűvölve a szavaitól, a szóképeitől, a mondatainak kacskaringósságától, hogy szinte követni sem lehet, ahogy a mondat láncát keresztbe-kasul át- meg átbújtatja faágak kusza szövevényén, hogy végül megérkezzen valahová, és összekovácsolódjon, értelmet nyerjen a mondat. Ebben a könyvben nincsenek ilyen furfangok, bár bizonyos részek annyira szabad elbeszélések, hogy néha egy-egy mondat egész oldal hosszú. De a szavai! Azt hiszem, mostantól, ha valaha is a magyar nyelv gazdagságáról és "nehézségéről" fogok hallani, mindig ez a könyv fog eszembe jutni.

Amikor (kb. mésfél éve?) Rami elolvasta ezt a könyvet, írt róla a blogján. Mindenképpen olvassátok el az ő véleményét is, talán jobb kedvcsináló, higgyétek el, simán lehet, hogy ez lesz a kedvenc könyvetek! Most, hogy végére értem nem csak a könyvnek, de a saját mondandómnak is, újra megnéztem, mit írt.

A könyv hátoldalán talált, a könyvből való idézet miatt tetszett meg neki. Most én is megfordítottam a könyvet. Sosem szoktam elolvasni a könyv hátulját, nem érdekel. Talán, ha ezt a pár sort elolvasom, egészen máshogy állok a könyvhöz. Talán el sem olvasom. Sőt, biztos. A belső fület is megnéztem: "Budapest", "szerelem", "Trianon", már be is csuktam, le is tettem, el is felejtettem, talán már ki is jöttem a könyvesboltból.

A könyv elején valóban van egy kitétel, mely szerint "a mű egyetlen részlete sem használható fel...", úgyhogy bocsánat, de azt az idézetet ott fenn meg fogom hagyni.

Ahogy olvastam Rami gondolatait a könyvről, sokmindent megértettem. Voltam egyszer nála, úgyhogy valami pici sejtésem van arról, hogy ő egészen más képet őriz magában a falusi életből. Én nagyvárosban születtem, egész életemben panelben éltem, soha nem voltak falun rokonaim, barátaim, akik megismertették volna velem ezt az életet. Így (úgy) azért egészen más ezt a könyvet olvasni. 

Kresszer

A márciust a kreszvizsgával kezdtük, és mindkettőnknek meg is lett. Mondanám, hogy mindent tudtunk, de mindketten tévesztetünk egyet. Herceg volt az ügyesebb, mert ő 1 pontot hibázott el, én pedig rögtön hármat. Fene a kisívben kanyarodós áthaladási sorrendbe!

A kreszt nem tanórán, hanem online tanultuk meg, és minden fejezet végén voltak tesztkérdések. Ha sikerült, valami olyasmit mondott, hogy gratulálunk, a teszt kitöltése sikeres. Ha nem, akkor sajnálkozva javasolta az újrapróbálást. Már február elején lejárt a hozzáférésünk a rendszerhez, így nagyon hasznos volt, hogy a vizsga előtt tudtunk még gyakorolni valódi tesztkérdésekkel. Van egy ilyen program, direkt erre, M-től kaptuk a tippet, köszönjük szépen! Szóval ez a program, amikor a teszt végére értél, és az sikerült, akkor hidegen, távolságtartóan annyit mondott: "átment".  Nem tudom, mit mond akkor, ha nem sikerül, azt nem próbáltam ki, de nekem ez is épp elég stresszt okozott.

Szörnyű, hogy így működök. Hogy dicséretre van szükségem, különben elszégyellem magam. Amikor először azt mondta nekem a program, hogy "átment", akkor olyan rosszul éreztem magam, hát mi az, hogy csak átment? Ilyen béna voltam? Mintha egy kettessel dobna át, hogy a színemet se lássa többé. Átment... kösz... Aztán kiderült, hogy nem, ez a program részéről a maximális kedvesség és dicséret, amit tud, meg kellett szokni.

A kresz vizsga úgy zajlott, hogy kinyílt az ajtó, megjelent egy magas, öltönyös férfi, aki viszonylag halk, mély hangon közölte, hogy most egyesével fog hívni mindenkit. Mikor mindenki a helyére került, jöttek az instrukciók, és egy nagyon fura táblát mutogatott, ebből tudtam, hogy a vizsgaprogram nem pont úgy fog kinézni, mint a felkészítő. Ettől kicsit tartottam, hogy ez majd meg fog zavarni, de csodálatos adaptív képességekkel rendelkezem. Vagy csak tényleg megtanultam az anyagot, és nem vizuális memóriából játszottam végig. A bácsi felkészített rá, hogy ha a teszt végén zöld betűket látunk, akkor örülünk, Vincent, ha piros, akkor saaajnos nem sikerült, de a folyosó végén ott a pénztár, és már be is lehet fizetni a következő vizsgát. A vizsga végén nagy volt a boldogság. Zöld betűk voltak, zöld, hát tudtam, hogy megvan, nincs már miért izgulni, de még sokkal nagyobb volt a boldogság, mert a program engem megdicsért, mert nem azt mondta, hogy átment (istenem, miért engedünk még több embert az utakra), hanem azt, hogy sikeres, és ettől én úgy éreztem, hogy valamit egy kicsit azért jól csináltam. Elsőre!*

Elég hamar végeztem, a folyosón vártam Herceget. Közben szivárogtak ki a többiek is, jellemzően nagy, elégedett, büszke vigyorral. Kivéve azt a földikutya-képű csajt**, akiben annyi értelem se látszott, mint egy sötét, üres teremben; na ő csalódottan jött ki, persze próbált úgy tenni, mint akit hol érdekel az egész, nagyon vonogatta a vállát, hogy hát mittudja ő, miért nem sikerült, pedig csak meg kellett volna tanulni, de talán majd a 4-5. alkalommal sikerül jókat tippelnie.

Az oktatóval még nem beszéltünk, de én már nagyon mennék vezetni, remélem még a brüsszeli kirándulásom előtt megnézhetem a vezetőteret közelebbről.

* Valójában nem tudom, mitől olyan nagy szám, hogy elsőre meglett, de az emberek ennek általában külön örülni szoktak, úgyhogy én is így teszek.
** bocsánat a sértegetésért