Egy vadász tanyáján

Csötörtök reggel érkeztünk Pécsre. Az állomáson már várt a nagybátyám. Kóvályogtunk még egy kicsit, aztán felmentünk a hegyre és megérkeztünk hozzá.

Ő valami őrféle. Egy nagy régi gyártelepen lakik, már nagyon régóta nem gyártanak ott semmit, az épületek többsége egy romhalmaz. A területet erdő veszi körül. Néha betévednek a szarvasok, néhol a fák kérge teljesen le van hántva, máshol az ágak vannak letörve. Előfordul arra vaddisznó, róka, nyúl, meg még borz is. Rengeteg az odaszokott cinke és a csuszka.

Van négy kutyája. A legidősebb, Marci, kis tömzsi kutya, már szinte szélesebb, mint hosszabb, és nagyon nehézkesen rakja a lábait egymás után. Próbál menni a többiekkel, de öt méternyi futás után már lassítania kell.
Van egy másik idősebb kutya, Vicok, ő is kistermetű, okosfejű eb, talán ő a legnyugodtabb, legbékésebb.
Aztán ott van Jakab, a hat éves magyar vizsla, igazi vadászhoz illő kutya. Kicsit fura a fejformája, mintha a falcsontján hátrafelé lenne egy taraj. Nem is nagyon szereti, ha a fejét simogaták, ahhoz a tarajhoz érve inkább elkapja a fejét. Egyébként szereti a simogatást, folyton a fenekét dugja az ember kezéhez. Bár vagy két számmal nagyobb bőre van, mint kéne, nagyon jó erőben van, a többi kiskutyához képest hatalmas, a marjánál kb. 80 centi lehet. Kissé ijesztő, amikor nagy lendülettel közeledik, és ugat, mint a bolond, de valójában barátságos.
A negyedik kutya egy alig három hónapos németjuhász kölyök, Luca. Most próbálgatja a fogait, folyton Vicok fülét harapná, vagy a vizsla fülét, csak azt nem éri föl. Olyankor a tokájánál lévő bőrredőt próbálja elkapni, vagy a lábát. Játékos kutya, a nagybátyám még nem kezdte el a tanítását, de remélem elsőnek leszoktatja a harapásról, mert az ember kezét-bokáját is szívesen csipkedi. Én is hazahoztam tőle két apró kis horzsolást.

A nagybátyám nemrégiben belefogott az állattartásba. Vannak tyúkjai és fürjei. A ház mellett egy elkerített részen 6 malac lakik. A malacok lakhelye olyan, mintha a miskolci Vadasparkban lennének: aljnövényzet nélküli talaj, sok fa, kényelmes dagonyázóhely és egy otthonos ól. Van négy csüngőhasú malac: Manci, Manci, Emese és Győző. Emese fehér színű, talán két barna folttal és rózsaszín orral. A többiek feketék.
Lakik velük két vadmalac: az idősebbik, Géza, és a féléves Sanyi.
Géza inkább csak a nagybátyámmal barátságos, az unokatesómmel szemben kissé agresszívebb, és az volt az érzésem, hogy különösebben engem sem kedvel.
Sanyi egy elképesztően bájos vadmalac. Barátságos az emberekkel, szereti ha megvakarják a hasát, és nagyon szívesen téblábol a ház körül, neki ugyanis néha szabad kijönnie, olyankor pedig lelegeli a ház másik oldalán növő szőlőt és paradicsomot. Persze húst is kap néha, a jó zsíros husit bátran elveszi Luca elől. Ha meg nem figyel rá senki, bemegy a házba, felborítja a kajaillatú zacskót és diadalittasan kihozza és elrágcsája a száraz kakaóscsigát.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha vaddisznót fogok simogatni...

Ebéd után, amikor már az unokatesóm is ott volt, elmentünk megnézni egy vadászházat. Mostanában lett átalakítva vendégházzá. Az étkezőben csodaszépen faragott faasztal van, körülötte a falon kitömött állatok: egy szarvasnak és egy termetes vaddisznónak a feje, ill. egy mormota a sarokban. A szobákhoz vezető folyosó végén egy siketfajd és egy nyírfajd áll a sok szarvas és őzkoponya között.
Innen egy forráshoz mentünk. Az erdőben láttunk egy fiatal őzbakot, kecses ugrásokkal tűnt el. Nem messze tőle egy suta is elbújt a fák között.

Visszamentünk a házhoz, és előkerültek a puskák. Tudtam, hogy egy vadászhoz jövök, tudtam, hogy van puskája, de hogy ennyi féle-fajta fegyvere legyen... Volt kis kézifegyvere, egy sörétes puska, egy távcsöves puska, meg egy nagyobb, amibe golyós töltény kellett, meg ott volt az unokatesóm légpuskája.
Nekem még soha nem volt a kezemben fegyver, talán közelről sem láttam még, féltem is tőle inkább. Aztán rávettek, hogy próbáljam ki. A sörétes puskán megmutatták, hogy kell megtartani, hogy kell célozni. Szerencsére ez nem az a visszarúgós fajta volt. 50 méterre volt egy fatuskó, azon egy vízzel töltött sörösdoboz, azt kellett eltalálni. Az első három alkalommal mellélőttem. Aztán negyedszerre sikerült. Aztán hatodszorra megint. És hetedszerre is.

Egyszer aztán, épp a lőszert akartam berakni a puskába, amikor az unokatesóm állt mellettem, és a nagy távcsöves puskával célzott. Azt hittem, nincs benne lőszer, korábban nem volt. Aztán eldördült. Nem számítottam a lövésre, ezért kicsit megijedtem, de igazán csak akkor, amikor felfogtam, hogy a bal fülemet egy hatalmas lökéshullám érte, és csak iszonyatos sípolást hallok. Hirtelen mindkét kezemmel odakaptam a bal fülemhez, és csak annyit tudtam mondani, hogy "nem hallok, nem hallok!", és tudtam, hogy amit mondok, csak a jobb fülemmel hallom. Aztán pár másodperc múlva a sípolás csendesedett, és újra érzékeltem a bal fülemmel is. Nagyon megijedtem. Mikor tudtam, hogy nem lesz baj, remegő kézzel próbáltam visszarakni a lőszert a kezemben lévő puskába, de azzal már nem találtam célba.

A játékot abbahagytuk, aztán nemsokára el is indultunk, még megnéztük az unokatesóm családjának másik felét (anyai oldalát), akik nagyon szimpatikusak voltak. Még nem is találkoztam velük ezelőtt.
Innen kimentünk a vasútállomásra, visszamentünk Pestre, ma pedig reggel hazajöttünk.

Bice

Jövök haza a buszon, aztán mikor le akarnék szállni, a jobb térdemben érzem a zsibbadást, aztán be is dagadt, meg ráállni se nagyon tudok. De nem történt vele semmi, tényleg, semmi!
Így megyek Pestre, aztán Pécsre, aztán haza.

Gyanús, hogy a tavalyi spanyol nyaralás előtt is a jobb térdemmel mentem orvoshoz, de az legalább szalaghúzódás volt, és tudtam is, hogy miért van.

De ez?!

Olimpia

Az Olimpia az a rendezvény, amire az élsportolók általában a legjobban vágynak. Már az is nagy dicsőség, ha valaki kijut oda, az egész ország / nemzet büszke a csapatra, ami képviseli kisebb nagyobb hazáját.

Amikor elkezdődnek a Játékok, a szurkolók is az élre törnek, és hatalmas lelkesedéssel bíztatják a sportolóikat.

Aztán amikor a versenyző célba ér, a vélemények megoszlanak.

Vannak versenyzők, akiktől érmet várnak, akár aranyat is. Másoktól nem várnak el olyan sokat. Ha sikere van, akkor az egekbe emelik, de ha nem ér el nagy eredményt, akkor csak megköszönik neki a szereplést, és a neve már el is tűnik a névsorban.

Miért?
Ha van egy sportoló, akitől érmet várnak, de pl. "csak" 5. lesz, az miért baj? Annak miért nem lehet örülni? A riporter miért azzal kezdi az interjút, hogy
- Mi volt a probléma, mi történt veled a verseny során, amiért csak az ötödik helyen értél célba?
Miért nem kezdik azzal, hogy
- Gratulálunk, bejutni egy olimpiai döntőbe fantasztikus teljesítmény! Köszönjük, hogy büszkék lehetünk Rád!

Nem értem ezt a magyar logikát. Ezek a sportolók emberek, hatalmas nyomás, óriási elvárások súlya nehezedik rájuk. És nem lehet mindenki súlyemelő.

Lányos

Már mindjárt 21 éves leszek, és már mindenki olyan komoly felnőtt ember a közelemben, hogy dolgoznak, meg nyaralnak, meg annyi mindent csinálnak, hogy muszáj volt ma ünnepelni. 

Nem tudom, az ilyen 21 éves lányok miket szoktak kapni szülinapra, de például ruhát, könyvet, ékszert, vagy dísztárgyakat...

Az Anyukám azt mondta, találjam ki, mit is szeretnék, aztán valahogy arról lett szó, hogy kapok egy karórát. Valami értékeset, valami elegánsat, valami nagyon szépet. Szét is néztünk a városban, volt is olyan, ami nagyon tetszett, de ezek ilyen drága órák, meg szépek tényleg, de félteném én nagyon, nem is merném hordani.

Úgyhogy inkább megkértem Anyát, hogy mi lenne ha gitáralkatrészt kérnék, így lett aztán új húrkészletem és kábelem. 

Aztán jöttek a fiúk lányok, és nem kaptam se könyvet, se apróságokat, hanem egy F-16 Fighting Falcon repülőgépmodellt. Olyan igazi modellt, olyan összerakós-kifestős-matricázós félét. A barkácsolás idejére pedig kaptam Hercegtől egy hajlított végű csipeszt, amit kár, hogy vissza kell adnom, mert boncolásokhoz abszolút praktikus lehet. Na nem mintha biofizikán annyira nagy szükségem lenne rá... 

Arra jutottam, hogy ezek nem túl lányos dolgok, de mennyivel jobbak már! Sokkal!

Ijedés van

Most komolyan, kell ez nekem?

Egyébként hétszáz.

Sóstózoo

Pénteken Anyával elmentünk Nyíregyházára az állatkertbe. Láttunk
Fókashowt.
Hatalmas, 60 éves szárazföldi teknősöket, akik nagyon jófejek voltak.
Der Zápát, többet is.
Pelikánokat, amik rámorogtak a többiektől elcsatangoló bájos kis mocsári víziantiloplányra, akit még meg is tudtam simogatni. Nem is ijedt meg, ott maradt mellettünk. Gyönyörű szemük van ezeknek a patás állatoknak.
Nagyon unatkozó, szomorú orángutánt.
Zsiráfokat, akik már vízszintesre legelték a fák lekonyuló ágait. Az egyik zsiráf többször is bemutatta terpesztudományát, mindezt néhány földön heverő szalmaszálért. Anya véleménye: "Jó ez a zsiráf, szép állat, csak nem túl praktikus."
Egy zebracsikó foganásának kezdetét.
A katták összebújva, összegömbölyödve aludtak.
Egy gerezakölyök folyamatosan az anyját piszkálta, valami ilyesmi jelenetet láttunk: - de anyaaaaa játszál már velem máár, úgy unatkozoom léécccii... - hagyjál máááár....
A ragadozó macskák szinte mind aludtak, vagy pihentek. A fehér tigris pedig egy gyönyörű állat, már majdnem olyan szép, mint a fekete oroszlán, kár hogy olyan nincs.

Érdekes egyébként, hogy az emberek hogy mennek az állatkertbe, hogy viszonyulnak az állatokhoz, és hogy viselkednek velük.
Ezek az állatok többnyire biztonságban vannak. Itt nem fogják orvvadászok legyilkolni őket, és nem lesz belőlük kaja. Az meg egy másik dolog, hogy a látogatók veszélyeztethetik őket, mert mondjuk kaját adnak nekik, vagy bedobnak valamit a vizükbe/ ketrecükbe.
Azt vettem észre, és persze ez nem új tapasztalat, eddig is ezt láttam, de mindig elgondolkozom ezen, hogy az emberek nagy része ezeket az állatokat látványosságnak, házi kedvencnek, cukiságoknak, bolti áruknak tartják. Legszívesebben az összeset megfogdosnák, megetetnék, hazavinnék.
Én pedig, ahogy sétálok az állatok között, folyamatosan azon gondolkozom, mennyire veszélyes lehet odakinn a vadonban. Ha nem lennének ezek a vastag rácsok és üvegfalak.... 


Az állatkert egyébként jó móka, a gyerekeknek nagyon tetszik, és nyilván a felnőtteknek is, de ezek az állatok ott olyanok, mint a piaci áruk: melyik a legszebb, melyik a legédesebb, melyiket lehet megsimogatni. Pedig ezek az állatok azt érdemelnék, hogy múzeumi értékként tekintsünk rájuk. Ezek az állatok akár békés növényevők, akár vad ragadozók, nem a mieink. Tiszteletben kéne tartani őket.

Ha van egy 2 méter széles pad arra maximum két idegen ember ül le. Nyilván nem fog valaki a másik ölébe ülni, ha nem ismerik egymást, és már ahhoz is bátorság kell, hogy a buszon idegen mellé üljünk.
Ezekhez az állatokhoz viszont úgy mennek oda, mintha kisgyerek lenne az óvodában: jaj de édes, hagy vegyem ölbe. Ez a kíváncsi reakció egy gyerektől érthető lenne. De a felnőttek is olyan bután tudnak viselkedni.

Az emberek valamiért mindig azokat az állatokat tartják érdekesnek, akik aktívak. Mert ügyesen ugrik a fán, mert épp eszik, mert épp birkózik a társával. A sárban dagonyázó, sarokba kucorodó, alvó állatok nem érdekesek. Pedig az összes állatra különleges teremtményként kéne tekinteni. Meg kellene nekik adni a tiszteletet azzal, hogy nem piszkáljuk őket, nem kiabálunk rájuk, nem kell az üveget kocogtatni, a nagymacskáknak nem kell ciccogni, hogy odajöjjön, és az orángutánt nem kell hangosan dicsérni fantasztikus ügyességéért, amiért odaült a társa mellé. Azt hiszem, az emberek ostobák. Azt hiszik, ezek az állatok csak arra vannak, hogy mi megnézhessük őket. Az már eszükbe sem jut, hogy mennyire intelligensek és lenyűgözőek tudnak lenni. Milyen nagyszerű, ahogy egyes fajok csoportokat alkotnak, mások magányosan élnek, és mégis összetartoznak, mert valahogy megértik egymást, megismerik egymást, és ki kell vívniuk a rangjukat és a másik bizalmát. Olyan dolgokra is képesek, amire mi nem. Mi pedig alig ismerjük őket. Az evolúció csúcsa mégis hogy el van telve magától...

Ennyit nem ér

Tegnap volt a diplomaosztó. Most elmondhatnám, hogy milyen hosszú volt, hogy milyen unalmas volt, hogy milyen meleg volt, és milyen tömeg volt, de nem teszem, mert nem voltam ott. Miért vennék át egy olyan diplomát, amire nem vagyok büszke?

GP

Vannak nagyon bosszantó dolgok, pl. amikor tegnap este egészen kiábrándultan és ijedten próbáltam elmondani Hercegnek a véleményem, hogy mennyire idegesít, hogy senkiben nincs igény a próbára, de még csak a szikráját sem látni ennek, és ők valószínűleg tök nyugodtan ülnek a babérjaikon, én pedig hogy a viharba álljak ki színpadra olyan emberrel, akit még életemben nem láttam. Erre ma reggel azt látom, hogy egyesek, pl. ilyen ismeretlen idegenek távolba révedő tekintettel kérdezik, hogy igazából mikor is lesz ez a bármi, amire már legalább 2 hónapja készülnünk kellene és egyébként folyamatos vacakolás megy a dátumon, de ott a szeme előtt. Hát komolyan, akit ennyire nem érdekel az egész, az minek vállal el bármit?
Persze akinek nem inge, ne vegye magára. De ez az ing most úgy tűnik, nagyon sok emberre jó.
Remélem azért lesz belőle valami.

De cuki ^^

Megmondta

"Odamenjetekálljálmeg!"

Felvi

Na jó, akkor most felvettek, csak kicsit összezavarodtam, hogy mi a fenéért megyek oda, mit akarok én ott?

Heccet

Amikor anno elkezdtek terjedni a mobiltelefonok, akkor Anya rendszeresen összezavarodott a magukban beszélő emberektől. Aztán megszoktuk a látványt, rászoktunk mi is. Aztán megjelentek a headsetek, amik már nem azért vannak, hogy lehessen vele vezetni, hanem azért, hogy mindkét kézzel a legnagyobb lelkesedéssel lehessen gesztikulálni, miközben mindenki hülyének néz.

Satriani

Valójában én ezt a Satriani lényt nem szeretem, ő egy ufo, mondjuk nem azonosítatlan, nem repül és nem tárgy, de kopasz és napszemüveges és csúnya, és borzalmas ahogy el van ájulva a saját tehetségétől, ami kimerül egy 2 és fél órás szólóban. Unalmas egy alak.

Az utolsó dolgozat

Azt álmodtam, hogy az utolsó gimis évben, bioszból év végi jegyként egy éppen csak kettest kaptam. Aztán volt lehetőségem javítani, közben persze elvégeztem a három éves egyetemet, túl voltam a záróvizsgán, és remegő térdekkel mentem be megírni az utolsó bioszdogát, ami miatt akár meg is buktathatnának.

Koordináta

- Egyébként van más koordináta rendszer, mint ez a derékszögű? Mindig mindenki csak ezt emlegeti, még sose hallottam másféléről.
- Van, pl. a gömbi koordináta rendszer, vagy a henger koordináta rendszer. De ezek normálisan nem fordulnak elő, csak ha olyan hülyeségeket tanulsz, mint pl. fizika.

Nem kell

Az anyukám nagyon szomorú, amiért nem megyek el a diplomaosztóra. De tényleg nem megyek.

Piac

Mikor pici voltam, Anya mindig kivitt magával a piacra. Utáltam piacra járni, mert Anya nem tudta mindig fogni a kezem, egymás mellett pedig nem fértünk el a sok embertől, és én néha lemaradtam, ott volt a sok láb, és köztük próbáltam megkeresni az Anyáét, és mindig úgy féltem, hogy elvesztem.
Most pedig, "felnőttként" megint, vagy inkább még mindig utálom a piacot. Rengeteg ott az ember, megy mindenki amerre lát, egymásnak mennek, fellöknek, összeszorítanak, hozzámérnek, és ez őket mért nem zavarja? Vannak a lassú idős nénik és a kövér nénik akiktől nem lehet elférni, a rég látott ismerősök akik a szűk út közepén állnak le beszélgetni, a veszekedők, a sokáig válogatók, és azok a gyönyörűszép kardvirágok, amikkel szemben egy idős néni beszélget, miközben a szája tele van a parizeres szendvicsével és ezt nem szégyenli megmutatni.

Kissé zavaros

Az Avas felé közlekedő 32-es buszon elöl: "32  Avas kilátó". Ez így jó.
A buszon a belső kijelzőn:
"32   10:35" -> 11:20-kor
"Repülőtér"  -> ennek a busznak a másik végállomása a Gömöri pályaudvar, a járatnak köze nincs a repülőtérhez
"Végállomás / 8" -> még jó messze jártunk a végállomástól, ráadásul a 8-as busz a másik végállomásnál áll meg. Bár a 8-as a reptéren és a gömörinél is megáll, nem tudom akkor ez melyik végállomás akart lenni.

Fuv

Arra gondoltam, hogy újra meg kéne tanulnom fuvolázni, csak kéne venni a tüdőmbe a térfogat. Téééérfogaaat. Romlott lisztből. Nem finom, de azér' sok.

Új lakás

Szóval hazajöttem arra, hogy befejeződött a lakásfelújítás, Anya szobájával nem tud betelni a szemem, az én szobám nem változott sokat, a konyha pedig szintén baromi jó lett. Rengeteg pakolnivaló van még hátra, megint ki kell dobnom a fél életemet.