Maratoni bejegyzés az esküvőről :)

Szeretnék írni az esküvőről. Reggel fél7-től másnap háromóra húszig mindent el szeretnék mesélni. Azt sem tudom mivel kezdjem. Már jóideje azt gondolom, egy nőnek a gyermeke születésének napja kell legyen a legszebb, ezért ezt a címet nem szeretném az esküvőnk napjának adni. Ó bár találnék szavakat arra, amit most gondolok és érzek... Tegnapelőtt azért ültem ott az anyakönyvvezető előtt, mert életem eddigi legszebb 6 évét ünnepeltem. Annyira csodálatos volt ez az ünnep, tényleg, szavakba önteni nem tudom azt a boldogságot amit érzek.

Fél 7-kor ébredtem. Fél 8-ra volt ébresztőm, de nem is baj, hogy hamarabb ébredtem, mert így még éppen időben jutott eszembe egy kimaradt apróság. Pótoltam, zuhiztam, öltöztem, mentem a fodrászhoz. A ruháimat és az esküvőhöz szükséges kellékeket pénteken már mind a helyére tettük. 12-kor megérkezett a szalonba Joe és a segédje, a fotósaink. Smink, haj, mehetünk. A hotelben lepakoltam, vártam a koszorúslányokat és a dekorost a virágokkal. Gondoltam bemegyek a szobába, leülök egy székre, és megeszem a szendvicsemet, hogy éhen ne pusztuljak az anyakönyvvezető szeme láttára. A szendvicset megettem, de ülvemaradni nem bírtam. Falatonként körberohantam a szobát. Aztán megérkezett a dekoros, a kocsira felkerült a virág, megkaptuk a csokrainkat, és a tulipáncsokrok is a helyükre kerültek. 

Megérkeztek a koszorúslányok, találkoztam a ceremóniamesterünkkel, Danival, majd elmentünk öltözni. Aztán jött a készülődős-fotózás, és hopp, már fél 4, apró pánik fogott el, a Tanúm már a városházán, a koszorúslányok szerencsére még velem. Megérkezett Herceg apukája, indulás a kocsihoz, beszállás, gurulás, kiszállás. Azt hallottam, a násznép már nagyon türelmetlenül várt ránk, pedig éppen a 4 órai dallamot kezdte játszani az Avasi templom, amikor én már az épület előtt csokorral a kezemben álltam. Felmentünk, gyors igazítás, és már indulunk is. Alig bírtam kivárni azt a fél percet a zenében, amíg mi is elindulhattunk. Azt hittem, sokkal hosszabb a terem. 

Olyan hamar ki kellett mondani az igent, hogy teljesen meglepődtem, mikor a lényeges események után az anyakönyvvezető elkezdett hosszabban beszélni. Már egy másik polgári esküvőn is megfigyeltem, hogy ezek a világi szertartásvezetők olyan földre rángató beszédet tartanak. Öröm van, boldogság, de azért nagyon hangsúlyozzák, hogy milyen nehéz lesz, és szépen körülírják, hogy a házasságok többsége válással végződik. Kedves, nem? Az anykönyvvezető jól belőtte nekünk az 50 évet, de remélem, Koptseknek lesz inkább igaza. Azzal kezdte egyébként, hogy az örökkévalóságot a gyűrű szimbolizálja, mert annak se vége, se hossza. Utóbbin annyira meglepődtem, hogy muszáj voltam a Tanúm véleményét kérni, de elég volt ránéznem. Egyébként szerintem nagyon szép a gyűrűnk, a legszebbet választottuk. 

Amikor egy lány férhez megy, általában megváltozik a neve. Ezzel teljesen tisztában voltam, hiszen én magam választottam az új nevemet, de amikor odaültem aláírni a papírt, és az anyakönyvvezető azt mondta, már az új nevemmel írjak alá, éreztem a rövidzárlatot a neuronhálózatban. Mikor végre nekiláttam volna, persze nem fogott a toll, de addig húzgáltam azt a vonalat, amíg végül sikerült leírnom. A gratulációknál aztán vagy 3-szor be is mutatkoztam az új nevemen, amit először elrontottam, mert közel a 24-hez az imprinting már nem megy annyira jól, mint 3 évesen. Gyakorolni kell még. 

Az állófogadás nem éppen úgy sikerült, ahogy elképzeltem, mert lényegében az egész a fotózással telt el, de azért így is jó volt. Nem unatkoztam egy percre sem. Azt nagyon sajnáltam, hogy volt, aki egy szempillantás alatt eltűnt, sőt, talán még olyan is volt, aki gratulálni sem jött oda, de 150 embernél ebben nem vagyok teljesen biztos. Az volt a terv, hogy azokkal, akik a lagzira már nem jönnek, többet beszélgetünk, de ebből nem lett semmi. És sokkal több emberrel szerettem volna közös fényképet, most egészen elszomodtam ettől. Azért remélem, mindenki ráfért valamelyik képre.

Ú, annyira izgultam, hogy a csokrot normálisan dobjam el. Én ugyanis úgy dobok, mint egy lány. Szerencsére nem velem fordult elő anno, hogy a hátrahajított medicinlabda előre indult el, de azért féltem kicsit, hogy ez lesz. De nem, sőt annyira nem, hogy még el is kapták! Nagy harc volt érte, figyeltem! A harisnyakötő-dobással úgy voltunk, hogy ha a nép úgy akarja, akkor lesz, és lett is, Dani jól megoldotta, hogy csipeszeket rakott rá, így nagyobb lett a tehetetlen tömege, és el lehetett dobni. A fiúk sokkal visszafogottabbak voltak, mint a lányok, az utolsó pillanatban egyetlen laza kosaras kéz nyúlt érte lazán, ahogy az illik.

Gyönyörű idő volt, ezért aztán gyalog mentünk át a lagzi helyszínére. Menet közben több járókelő gratulált nekünk, nagyon aranyosak voltak. Fél 7 körül volt egy slideshow, aminek a végét mi nagyon jól kitaláltuk, a zene a legeslegkirályabb volt, de olyan hatalmas ováció fogadott mindket, hogy semmit nem lehetett hallani belőle. 

Volt vacsora, és utána játék. Sajnos volt olyan vendé, aki már ezt sem várta meg, emiatt nagyon szomorú voltam, pedig még után jött a nyitótáncunk. A nyitótáncunk szerintem nagyon király volt, bár én ugye nem láttam, de azt tudom, hogy nem rontottuk el, és tetszett a közönségnek. Ez volt a cél. A terv az volt vele, hogy mindenki kedvet kapjon a táncoláshoz, és el is kezdődött a buli. A zenekar szerintem szuper volt, én imádtam. Évek óta nem táncoltam már ilyen jót, pedig milyen jó!

Még javában ment a buli, amikor Dani szólt, hogy már is jön a torta, ami nekünk azt jelentette, hogy jön a gyertyafény keringő. Remélem ez is nagyon tetszett mindenkinek. Meglehetősen rövid volt, de nem akartuk túlzásba vinni, és ezt sem rontottuk el!!! Utána jött a torta. Úgy terveztük, hogy a tortázás közben jön a második slideshow, a legfrissebb képekből, utána mi elmegyünk átöltözni és jöhet a menyecsketánc. Csakhogy még elé becsúszott a legrégibb pár játék, és mi itt nem tudtunk elvonulni, ugyanis a srácoknak eljött a fiús koccintás és a menyasszonyrablás ideje. Kicsit szomorú voltam, hogy nem ölben vittek le ezek a helyes erős fiatalemberek, de mivel a felajánlott alternatíva a vállon fejjel lefelé lógatva megoldás lett volna, inkább úgy döntöttem, megyek a saját lábamon. A bolondmenyecske szerintem igazán gyönyörű lett, nem is értem, miért én kerültem ki győztesen a dologból. Anyukám teljesen el volt ragadtatva a szerenádtól, én sem kevésbé. Blekmur, az zenekar gitárosa még ilyen manő shaker effektet is tolt alá, nagyon király volt!

Csak ez után tudtunk menni átöltözni, közben én teljesen meg voltam rémülve, hogy mi ez a nagy csönd odafent, de kiderült, hogy éjféli menü érkezett, amiről én teljesen meg is feledkeztem. Az egész este alatt egy tányér levest és némi husit ettem, meg valami köretet, aztán egy szelet torta felét, de semmilyen más süteményt nem kóstoltam, sem az éjféli hidegtálat, sem gyümölcsöket, semmit. Azt sem tudtam, hogy ezek így vannak. És csak szánsavmentes vizet ittam, mint az állatok. Meg is lepődtek egyesek, mikor megtudták, hogy én szín józanon tolom az estét :D

A menyecskeruhámat is imádtam, szerintem haláli cuki volt. Innentől hajnali 3-ig gyakorlatilag végig táncoltam, volt néhány fiú, akivel tényleg szuper volt táncolni! Őszintén megvallva, sajnálom, hogy 3 után véget ért a buli, én még simán nyomtam volna, de amikor a megmaradt társaság fele bejelentette, hogy hazamegy, akkor látszott, hogy itt a vége, ennyi volt. És most kezdődik a következő fejezet.

Több olyan dolgot is tudnék említeni, amire azt mondhatom, hogy az életemet nagyon pozitív irányba mozgató döntések voltak. Ez a döntés is ilyen volt. A házasságkötés, az önneplés, és az, hogy ezt az alkalmat nem tudtam elképzelni a barátaim nélkül, és ehhez ragaszkodtam. Olyan óriási szeretetet és olyan rengeteg élményt kaptam ebben a néhány órában, mint talán egész eddigi életemben összesen. És tudni azt, hogy mindez nem történt volna meg, ha ezzel a fiúval meg nem találjuk egymást, és ilyen szoros köteléket nem fűzünk magunk köré.

Az esküvő előtt az volt a kérésem a Tanúmhoz, hogy pakolja tele a zsebeit zsepikkel, mert valószínűleg nagyon fogok sírni. Bár ő többet tud a valószínűségekről, hallgatott rám, én viszont nem hallgattam saját magamra, és az egész estét kibírtam mindenféle sírás nélkül. Két olyan pont volt, amikor úgy éreztem, hogy eddig bírtam. Az egyik a ceremónián volt, a szülőköszöntés, amikor odamentem az anyukámhoz, és megöleltem. Az első 18 évemet végig végig csak vele töltöttem, és most inkább nem is mesélek erről többet. Ő az Anyukám, És én annyira boldog vagyok, hogy Ő az Anyukám.
A másik ilyen pillanat, amikor Herceg unokatestvére jött gratulálni. Ő számomra nagyon fontos helyet foglal el a családban. Ő egy karakán, nagyon határozott elveket valló, és nagyon jószívű ember, akit talán a legtávolabb éreztem magamtól régen. Pedig már vagy 5 éve, hogy minden karácsonyt és húsvétot nála töltünk Sárospatakon, és én nagyon szeretek ott lenni. A neki való megfelelés, és az ő elismerése rengeteget jelent számomra. Ezért a második mindjártsírok esemény az volt, amikor odajött hozzánk, és azt monda nekem: "Isten hozott a családban!" Ő tudatosította bennem ezzel azt, hogy teljes értékű tagja lettem a családnak, és kölcsönös szeretettel vagyunk egymás iránt. És ezért elmondhatatlanul hálás vagyok.

Olyan rengeteget írtam, de biztosan nem meséltem még el mindent. Most mégis abbahagyom az írást, majd apránként leírom, amikor eszembe jut egy pillanat.

Zárásképpen még ismét elmondom, ha még nem mondtam volna elégszer, hogy én nagyon, nagyon szeretem a barátaimat. Csodálatos ajándékokat kaptam a lányoktól, és rengeteg szeretetet mindenkitől. Egy elköszönéskor történt, hogy az egyik legkedvesebb barátunk azt mondta nekem, ő nagyon komolyan gondolta a jókívánságait, és hogy biztosan nem lesz könnyű majd olyan messzire eljutni, de őszintén remélni, hogy nekünk sikerülni fog. És én erre azt mondtam:

Amíg ilyen barátok állnak melletünk, addig minden könnyű.

Holnap!

Holnap lesz az esküvő. Egészen hihetetlen. Nemrég még azt sem tudtuk, mikor lesz, aztán már csak egy év volt hátra, 8 hónap, fél év, 3 hónap, 4 hét, és bumm, itt vagyunk egy napra 2 igentől és 5 aláírástól.

Tegnap este már nehezebben aludtam el, de nagyo fáradt voltam, úgyhogy szerencsére az órákon át tartó forgolódástól megkíméltem magam. Nem tudom, ma hogy fogok tudni elaludni. Annyira várom már, de most nem akarok minden eseményt pontosan megrajzolni a fejemben, úgysem úgy lesz semmi. Ráadásul ilyenkor mindig kívülről látom magam, belülről mindig máshogy látszik minden. Jó lesz. Gyönyörű lesz a pár, szépségesek  a szülők, nagyon csinik a koszorúslányok, elegánsak a tanúk, egyszerűen szép a zenepalota, finomak a sütemények, vidáman díszített a lagzis terem, finom a vacsora, király a zenekar, csodálatosan szép képek fognak készülni, és mindenki imádni fog mindent. Játékok is lesznek, nyereményekkel, úgyhogy tessék ügyesnek lenni!

Valójában nem tudom, min izgulok, mert nincs min. De ez egy olyan nagy esemény, ami előtt valahogy muszáj. Kicsit aggaszt mondjuk, hogy a zenekarunk és a ceremóniamesterünk nem válaszolt még a tegnapi leveleinkre, legalább a fotósunkkal minden rendben ment eddig. Olyan kíváncsi vagyok. Azt hiszem, ez a jó szó. Kíváncsi vagyok, azért izgulok ennyire. Olyan ez egy kicsit, mint amikor egy superjó ajándékot sikerült találnom valakinek, és alig várom, már, hogy kibontsa, és örüljön neki, és én okozzam az örömét ezzel. Kíváncsi vagyok, hogy ki mit fog gondolni, ki milyen emlékeket fog megőrizni.

Egyébként a szerdai fotózáson szerintem nagyon király volt, hogy mi voltunk a látványosság a szinvateraszon. Pedig még énekes produkció is volt, valami városnapját promótáló izé. Alig volt szegényeknek közönségük, és akik voltak, azok is inkább minket néztek. :)
Mindig kíváncsi voltam, milyen érzés lehet menyasszonynak lenni a városban. Király! :D

Most mennem kell. Utolsó előtti simítások.

Holnapután férjhez megyek

Holnap után férjhez megyek.

Tegnap volt a fotózásunk. Ezen sokan meglepődnek, de megmondom, miért nem szombaton lesz. Mert délután fél 3-tól este 8-ig tartott.
Kicsit hűvös volt, néha azért sütött a nap, az eső nem esett, és az előző napok szelessége is enyhült. Csodálatosan szép nap volt ez nekünk. És ami a legjobb, hogy rengeteg fénykép lesz róla. Szerencsére Hercegnek (aki egyébként elképesztően jól néz ki az esküvői szettjében) tetszem a ruhában, úgyhogy most már baj nem lehet. Azt mondta, annyira tetszik neki a menyasszonyi ruhás látványom, hogy azt se bánná, ha az esküvő után még egy hétig ezt hordanám. És a menyecskeruhámat még nem is látta rendesen! (Egy kicsit azért már látta...)

Azt hittem, ma pihenős nap lesz. A délelőtt úgy is indult, aztán jött a hír, hogy a csodálatosan kitalált ültetési rendem nem megvalósítható, mert 30-nál több ember nem ülhet egy oszlopba (33-an voltak ott), ezért a következő 2 órában az emberekkel sakkoztam. Az eredmény nekem több szempontból sem tetszik, de sajnos kompromisszumokat kellett kötni, mert nem tudok összetartozó embercsoportokat akárhol szétbontani. Szóval iszonyat ideges voltam, végre találtunk egy elrendezést, azt mondta Anya, hogy pont, legyen így jó, ez legyen. Aztán miután ez lett, persze jött a panaszkodás, hogy de így nem jó. Túl nagy ügyet csinálok a dologból, mások szerint, és most már őszintén remélem, hogy egyik vendég sem akar panaszkodni majd, hogy neki ott nem jó, ahová került. Egyszerűen nem tudtam úgy elrendezni, ahogy szerettem volna. Még mindig ideges vagyok, pedig már úgy lesz, ahogy most van. Akinek nem tetszik, menjen haza. Meh.

A többi dolog rendben van. És remélem rendben is lesz.

Ja, ma szóltak, hogy az anyakönyvvezető, akivel tegnapelőtt megbeszéltünk mindent, kórházba került, úgyhogy másik anyakövvezetőnk lesz. Remélem, ennél nagyobb macera most már nem lesz.

A legizgalmasabb rész még csak most kezdődik!

1 hét maradt.

Hazajöttem. Mostantól az esküvő utáni napig végig itthon is leszek. Az anyukáink remek munkát végeztek, és elvileg minden a legnagyobb rendben zajlik.

Holnap reggel megyek a menyecskeruhámért, ezért ma megkértem Anyát, adja rám a menyasszonyi ruhámat, hogy ha még bármi igazítanivalót találunk rajta (de nem találtunk), holnap még vissza tudom vinni. Miközben Anya a fűzővel babrált, arra gondoltam, hogy ez egy olyan szép jelenet. Néhány nappal az esküvő előtt, este, lámpafénynél, egyetlen Anyukám öltözteti egyetlen lánykáját, mert néhány nap múlva férhez adja. Amikor befejezte, odaálltam a tükör elé, és tudjátok, mit láttam? Hogy én pont ilyen menyasszony szerettem volna lenni! Gyönyörű a ruha, éppen rám illik. Tetszett, amit láttam, na, néha az ilyesmit is be kell vallani nőiesen. Igazán. Alig várom már az esküvő napját, és úgy, de úgy remélem, hogy mindenki ugyanolyan boldog lesz, mint én.

Holnap délutántól lánybúcsú. Tegnapelőtt megkaptam a "behívólevelet", szuper mókás dolog lesz, nagyon várom már!

Elkövettem viszont egy hibát. Megfogadtam Anya tanácsát, és elmentem kozmetikushoz. Most nagyon úgy érzem, hogy nem kellett volna. Oké, nem volt tökéletesen photoshopolt a bőröm, de legalább tisztának látszott. Most bezzeg tiszta ragya vagyok. Hát mi lehet ennél nagyobb öröm egy lánynak?....... Nagyon ajánlom, hogy szerdára elmúljon az összes, és szombaton egy se legyen rajtam, különben az összes fényképen sírni fogok. Most tiszta neogranormon a fejem.

11

11 nap.

Ilyenkor nem a vőlegénynek kellene pánikolnia?
Ójaj.

Tök jó lesz amúgy, már nagyon várom!

Heti beszámoló

17 nap maradt már csak. Gyakorlatilag már csak az ültetőkártyák megrendelése és a pontos ülésrend megtervezése maradt, semmi más. Oké, vasárnap még fotózkodunk, aztán lánybúcsú és legénybúcsú, aztán találkozás az anyakönyvvezetővel, aztán megint fotózás, utána dekoráció meg minden...

Jó lesz. Nagyon készülünk a meglepetésekkel, amiket az estére tartogatunk. A múlt szombaton hazavihezttem már a menyasszonyi ruhámat. Nekem nagyon tetszik, remélem mindenki más is így gondolja majd. A menyecskeruhám még ott maradt, mert az volt, hogy a menyasszonyi ruhába még több szűkítőt kellett rakni, mert "olyan vékony a derekam" (?!), és ezen felbuzdulva a menyecskeruhát is jó szűkre vették. Nem kellett volna, konkrétan nem ért össze a zipzár. Úgyhogy ezen még alakítanak, és majd a jövőhét szombaton elhozom azt is. Irtó cuki lett egyébként, egy próbababán díszeleg az üzletben, a varrónő azt mondta, kb. 15-en akarták már megvenni. És ezt a ruhát én találtam ki! Igaz, minta alapján, de az én elképzelésemet tükrözi teljesen.

**

A főnököm ezen a héten is külföldön van, nem feszülök meg a munkában. Meg is betegedtem, tegnap és ma is egész nap az orromat fújom, de azt mondom, inkább most legyek beteg, mint két hét múlva. Két hét, ijesztően kevésnek tűnik. Pedig minden a legnagyobb rendben van.

**

Még mindig nem értünk a pakolászás végére az új lakásban, de Herceg apukája járt nálunk hétfőn, és rengeteg cuccot elvitt, amit gondosan előre összekészítettünk. Annyi hely szabadult fel ettől, hogy ihaj. Felhozta viszont a naaagy hangcuccot, 6.1, ritka példány az ilyen állítólag, de elég menő. Pénteken tervezünk kirándulni az IKEÁba, még néhány dologra szükségünk van ahhoz, hogy minden a helyére kerülhessen. A nagyobb, de nem sürgős beruházásokkal (pl. szőnyeg, függöny) megvárjuk inkább az esküvőt. Addig is már lehet lakást avatni, de alig ér rá valaki. Sikerült azért össeszervezni egy kis társasozást, de szerintem a különböző emberekkel legalább 5 lakásavatónk lesz, ha nem több.

**

Tegnapelőtt eljutottam boltba is. Nagy ritkaság ez az utóbbi hetekben. A kasszánál mögöttem egy lány fizetett, 2ezer3száz valamennyit. kíváncsi voltam, hogy mennyit fog fizetni, mert mindössze 3 tételt rakott a szalagra: 1 doboz salátalevél, némi paradicsom, és 6 db tojás. Ez került 2300 forintba. Összehasonlításként, én 1810 forintot fizettem 1 liter tejért, 4db joghurtért, 20 deka felvágottért, 50 darab szemeteszsákért és 9 csomag élesztőért. Az ilyeneken napokig tudok hitetlenkedni.

**

Biztos mondtam már, hogy Olaszországba megyünk nászútra, de majd csak júniusban, jó sokára. Addig is lesz egy május 1-i hosszú hétvége, amit kihasználunk arra, hogy végre tényleg elmenjünk Szegedre. Nagyon régóta terveztük már ezt, egyszer már majdnem mentünk is, de aztán nem lett belőle semmi. Most viszont már szállást is foglaltunk, egy vendégházban. Biztos jó lesz, várom már nagyon. Addig is, az esküvő utáni hétvégére újabb lakásavatókat tervezünk, utána héten pedig végre eljutunk színházba. Herceg azt az ajándékot kapta tőlem karácsonyra, hogy kiválasztottam néhány színházi műsort, amire én állom a jegyeket. Nem vettem előre meg őket, mert teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy mikor fogunk ráérni. Azóta kb. 2-szer ültünk le a gép elé azzal, hogy na most tudjuk a szabad estéinket, vegyünk jegyet. Arra mondjuk nem gondoltunk, hogy hónapokra előre az összes műsor teltházzal fut, ha vannak is jegyek, akkor azok egyesével, egymástól a lehető legtávolabb. Valamelyik nap megint eszembe jutott, és hopp, az egyik előadásra volt pont két hely egymás mellett, jó helyen, le is csaptunk rá rögvest. Az Illatszertár c. előadást fogjuk megnézni, ha minden igaz Kern Andrással, Pokorny Liával, Cserna Antallal. Őket még nem láttam élőben soha, kíváncsi vagyok rájuk már nagyon.

**

Haladok az 50 könyves kihívással is, lassacskán.
Azt hiszem legutóbb a Buddha szomorú és a Leslie könyvet írtam meg, azóta elolvastam a Pál utcai fiúkat, és folyamatban van a Fight club is. Ez az első könyv, amit angolul olvasok el, őszintén szólva nem nyűgöz le. Még mindig nem értem, hogy mi történik, és a szöveg szerkesztése sem tetstzik, de már nincs sok belőle hátra, befejezem. Hátha a végére rájövök, mit olvastam eddig.
Ami pedig a Pál utcai fiúkat illeti. Akárhány diplomám is legyen, az egyik legnagyobb hibámnak azt tartom, hogy az irodalmi műveltségem... enyhén szólva hiányos. Gyerekkoromban egyáltalán nem szerettem olvasni, nem kötött le, nem értettem, nem tudtam, hogy mire gondolt az író/költő, ha már egy teljes oldalnyi szöveget el kellett olvasnom, menekültem volna a világból. Mondom ezt én most, felnőtt fejjel, biológusként, akinek napi 100-150 tömény szakmai szöveg elolvasása kispályás feladatnak számít. Na de Pál utcai fiúk. A könyv nagyon régi, de azért jó állapotban van. Ahogy kinyitottam, és az első szöveges oldalra lapoztam, azt láttam, hogy ceruzával 3 szó alá van húzva, és egy jó erős, ideges, függőlegesre nyújtott firka ékesíti a papírt. Nahát, mi bosszanthatott fel ennyire... Elolvastam az első mondatot, és rájöttem.

1. A három aláhúzott szó 3 ismeretlen szó volt. Pontosabban, amit akkoriban nem tudtam. Például nem tudtam, mi az a katedra. Egy gyerek, aki 1996-ban lépte át először egy iskola kapuját, bizony soha életében nem látott katedrát, honnan tudhatta volna, mi az. Alá volt húzva Bunsen-égő, talán ez a szó volt, hát könyörgöm 10 évesen honnan tudtam volna, mi az? A harmadik aláhúzott szó most nem jut eszembe.
2.  Az első mondat egy kémiaórát ír le. 10 évesen jó, hogy hallottam már ezt a fogalmat, hogy kémia, nem még hogy el tudjak képzelni egy ilyen környezetet.
3. Az első mondat az oldalon lévő szöveg negyedét kiteszi. Hosszú, vesszővel tagolt mondat, ahol az ember már a harmadik tagmondatnál elfelejti az elsőt, és ezt nekem, 10 éves gyereknek meg kell értenem.
4. A sztorti 14 éves fiúkról szól, az ő saját, több évtizeddel ezelőtti közegükben. Most engem mégis, a 21. század napsugaraiban fürödve, 10 éves kislányként, hogy a viharba  érdekelt volna egy ilyen sztori? Még most, 23 évesen is, a csatajelenet (ami bizonyára nagyon jól van megírva) volt a legunalmasabb és leglassabb rész, a katonai rangok feléről még most sem tudom, hogy micsoda, és ki ki fölött áll...

Egyébként tetszett. Szép, szomorú történet. Egészen boldog az én naiv kicsi szívem attól, hogy talán ez nem csak író túlzás, és talán volt olyan kor, amikor a gyerekek és emberek alaptermészete pont ilyen volt, ahogy itt le van írva. Amikor mindenki kiáll az igazáért, képesek a belátásra és a megbocsátásra, amikor a világban vannak értékek, amikor a csoport és a kapcsolatok megingathatatlanok. Az mondjuk eléggé lelombozó, hogy a sztori elején mindenki boldog, a végére meg mindenki mindent elveszít. De mindegy, bepótoltam ezt a hiányosságomat. Ezzel a tudással lassan már felső tagozatba is mehetnék.

Zsúfolt napok

Üres a lakás.
ágy
zsákokba gyűjtött szemét
szekrények, polcok
konyha.
zúg a mosógép.
világít a modem.
Ó, de hisz itt vagyok én is. Nem is olyan üres ez a lakás.

**

Talán két hete is megvan már, hogy utoljára bekapcsoltam a saját gépemet. Lejöttem az "előző" albérletünkbe. Amíg mos a gép - ti. az új lakásban nincs fregoli, csak itt van hely a száradó ruháknak - én blogot írok. Rengeteg dolgot szerettem volna leírni az utóbi hetekben, de nem volt rá időm. A fenti lakásban pedig még internet sincs. Elszigetelt kis birodalom a miénk. 

A főnököm most külföldön van, én egész jól haladtam ma a rám bízott feladattal, megjutalmaztam magam ezért azzal, hogy még világosban hazajövök. Boltba is kellett már menni, máskor nincs rá idő. Kibaszott kormány, kibaszott vasárnapok. Ez lesz mostantól.

Olyan sok dolgot akartam leírni eddig, hogy most nem jut eszembe egy sem. Az esküvőről bőven tudnék mesélni, de azt a végére hagynám, biztos sokatok unja már. 

Kezdem a költözéssel.

Múlt hétvégén megoldottuk a nagyját, a pakolással lassabban haladunk. Van három nagy szekrényünk, három akasztós résszel. Polc alig van benne, ami nekünk nem jó, eddig csak a kabátok és az ingek lógtak a szekrényben, minden más hajtogatva volt. Nem akarunk ehhez hozzászokni, jóllehet még vállfánk sincs elég. Sütni kéne. Nem vállfánkot, kenyeret. Blogolás után erre is sort kerítek. Az új lakásban még nem használtam a sütőt, ideje kipróbálni. 

Ma beüzemeltük a hűtőnket. A fenti lakásban volt egy kicsi hűtő, hasonló ahhoz, mint ami itt is volt, és amit lecseréltünk, mert kicsi volt nekünk. Ez a kicsi hűtő teljesen be van építve a konyhabútorba, nem is fogjuk tudni kivenni, még a konnektoráról sem lehet tudni, hogy hol van, úgyhogy kihúzni nem tudjuk, majd 0-ás fokozatban tartjuk. Eddig viszont ideiglenes hűtőnek jó volt, így a másikat le tudtuk engedni, átpakolni belőle, felvinni. Az ajtaját még meg kellett cserélni, ezért vártunk vele ilyen sokat, eddig még nem volt rá idő. 

A lakás egyébként tök jó. Szeretni fogok ott lakni. Az egyetlen, aminek nem tudom, hogy örüljek-e vagy sajnáljam, az az, hogy a lakás É felé néz, ezért lényegépen közvetlen napfény sosem éri. A terasz távolabbi része délután szép napfényes, oda később tavasszal-nyáron nagyon jó lesz kiülni. Azért nem sajnálom mégsem, mert 

- télen nincs hideg, hiszen a lakást a mellette lévő kazánház radiátorok nélkül is befűti

- nyáron nem lesz szörnyű meleg, ha nem tűz be a nap, bár a kazánház szerintem nem áll le...

- mindig lehet látni a monitor tiszta képét

- a növények alól lassabban párolog a víz.

Másik téma. Szombaton és vasárnap is voltunk társasozós-beszélgetős alkalmakon, ezek a legjobbak. Nem is, mert ezeknél a kirándulások lehetnek sokkal jobbak. Ilyenkor úgy várom már, hogy túl legyünk az esküvőn, és végre felszabaduljanak a hétvégéink. Tök jó lenne, ha az esküvő után vagy egy hónapig haza se mennénk, és minden hétvégét más-más programmal tölthetnénk fel. Az állatkertbe is úgy szeretnék már elmenni.

Állatkert. Biztos hallottátok, hogy koalák érkeztek a pesti állatkertbe. Egy fontos kérdés. Láttatok már valaha koalát MENNI? Ül a fán, kapaszkodik, kinyúl egy eukaliptuszlevélért, szájához teszi, megrágja, loop. Aztán alszik. Ugye, a koala nem megy sehova. Nézzétek meg ezt a viedót, szerintem ez az állat nincs is.

Azt hiszem a munkahelyen egyre közelebb kerülök a saját feladatomhoz. Még azért tanulgatok, programozni is, meg bioinformatikát is, és szakirodalmat is, egyre többet tudok. Úgy tűnik, hamarosan várható egy cikk, amibe végre bekerülhet a nevem. Mindannyiunk kapott egyébként saját projektet, aminek ő a főfelelőse és amikor majd cikk lesz belőle, annak ő lesz az első szerzője. Nekem is van ilyenem, bizony! Tetszik nekem ez az állást.

Érezzétek azért a munka megfeszítettségét és szigorát, a múlt héten végre próbahasználatnak vetettük alá a zen-kertünket. Jap, ilyenünk is van. Egy kb. 40*15-ös fa edényke, feltöltve puha fehér homokkal. Rakunk majd bele még köveket, esetleg kagylóhéjat, csigaházakat, aki amit tud, hoz. Nem lehet ebbe akárhogy belenyúlni ám, a zen kertben állítólag gereblyézni szokás, ezért márc. 31-i határidővel gereblyepályázatot hirdettünk a csoporttagok számára. A nevezés mindenki számára kötelező, saját kezűleg kell elkészíteni, és a végén egy csoportgyűlésen titkos szavazással fogjuk megválasztani a főgereblyét. 

Tényleg.

Lépjünk tovább. Volt az Anyukámnak születésnapja múlt előtti hét péntekén. Aznap hazamentünk, kapott tőlünk ajándékba két képkeretet, benne két képpel, az egyiken Herceg és én vagyunk, a másik pedig Herceg diplomaosztóján készült, és azon Anya is rajta van. Anya azt mondta, majd ha meglesznek az esküvői képek, azokat szeretné beletenni. 

Másnap volt egy nagy közös ebéd, Anya és én, Herceg és a szülei, és Anya két barátja. Ott váratlanul én is kaptam ajándékot, Herceg szüleitől kaptam egy kaspót, ami teáscsésze alakú, még csészealj is van hozzá, de nem csészeméretű, szerintem vagy másfél - két liter víz biztos belefér. Már alig várom, hogy rakhassak bele növénykét. Amikor készen vagyunk a lakás belső részének rendbe rakásával, akkor jöhet az erkély, és telerakjuk növényekkel.

Nőnapra kaptam egy csokor gyönyörű, illatos, lila tulipánt és Hercegtől pedig egy cserépben gyöngyikéket. Kis lila cukiságok, a virágokat tartó szárak szerintem legalább kétszeresükre nyúltak meg, egyre másra kapaszkodnak az ég felé. Az alsóbb virágok, úgy láttam, már kezdenek hervadni, de amikor majd elszárad teljesen, nem dobom ki, hanem a hagymákat megpróbálom megőrizni a következő évre. 

Esküvő. Megvan a menyasszonyi ruháááám! Még egy pici alakítás lesz rajta, ugynis a varrónők megállapították, hogy még lehet szűkítőt tenni a ruha felső részébe. Ahhoz képest, hogy amikor anno elkezdtem a ruhát keresni, úgy álltam hozzá, hogy az én arányaimra egy sem lesz jó, végül kiderült, hogy ez nem így van, sőt, sosem mondták még nekem ilyen sokszor (meg úgy általában nem szoktak nekem ilyet mondani), hogy milyen vékony vagyok. A franc gondolta volna. És nem is láttam magam annak a tükörben akkor sem, amikor mondták. De ha egyszer mondják. Hogy olyan vagyok, mint a próbababa, meg hegy még kell szűkítő a ruhába. Azért engem ezzel még nem győztek meg, jut is eszembe, hogy én ma este még tornázni akartam. Nem tudom, el fogok-e egyáltalán férni az új lakásban a sok pakolnivalótól. 

Tényleg, kéne majd egy szép szőnyeg a nappaliba. Vannak a lakásban rongyszőnyegek, de olyan koszos színük van, nem is tetszenek, kéne saját. Erről pedig a függőny jut eszembe. A hálószobában teljes a szett, a konyhaablakra is rajtunk valamit, de a nappali ablakain csak sötétítő függöny van. Lett volna egyébként másik függöny is oda, de ha láttatok még rettenetet.... Szürke-ezüst színű, és konkrétan szálakból áll. A zsákban persze a két függönydarab két méter hosszú szálai teljesen összegabalyodtak, azt hittem a falnak megyek, hogy ilyet mégis hogy lehet kitalálni. Jobbank láttuk nem vesződni vele. Majd oda is veszünk valamit.

Fürdőszobai kilépő is kéne.

Esküvő. Megvannak a gyűrűink! Nagyon szépek, fehéraranyból vannak, nem teljesen hagyományos karikagyűrű, inkább fiatalos, de nagyon egyszerű. Herceg szüleinek volt két olyan aranylánca, amit már nem lehetett hordani, és Anyának is volt egy gyűrűje. Ezeket odaadtuk, ezekből készültek el a mi gyűrűink, és így, ahelyett, hogy Pesten 80-120 ezer forint között jutottunk volna hozzá, most -200 forintért készült el. Igen, kaptunk 2 gyűrűt és még 200 forintot. 

Biztos sok mindent mesélhetnék még, de kimosott a gép, mára ennyi volt a móka, sok még a feladat.

Még 25 nap.

Jajmárcsakegyhónap

Rengeteg a dolgom, ezért nem írok már ide semmit, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy mához 1 hónapra esküvő. Herceg szerint ez tök jó, rajtam kezd kiütközni a pánikhangulat.

Dolgok

Olyan rég írtam ide, hogy Herceg blogjának jobboldali listájából már el is tűntem.
Történtek pedig dolgok, szépen haladunk mindennel. Lépésről lépésre zajlik az esküvőszervezés.

Szerintem amikor az ember futtában felsorolja magában, hogy mi kell egy esküvőre, kb. ennyi jut eszébe:
- szertartás
- helyszín
- időpont
- menyasszonyi ruha
- meghívók
- fotós
- vőfély/cm
- zenekar a lagziba.

Oszt cső. Ennyi. Aztán kiderül, hogy ennél sokkal többről van szó, Majd, alig több, mint egy hónappal az esküvő előtt, mikor már 100 dolgot is elintéztünk, kiderül, hogy az utolsó másfél hónap az ember életének legsűrűbb 45 napja.

És ha ez még nem elég, épp ideje költözni is, nem?
Jap, aláírtuk a szerződést, kifizettük a rakat pénzt, megkaptuk a kulcsokat, úgyhogy most munka után takarítok, hogy vasárnap egy szuszra lezavarhassuk az egész átcuccolást. Ma mondjuk szabadnapot veszek ki a takarításból, mert most mással kell foglalkoznom. Például blogot kell írnom ugye...

Felírtam még pár dolgot, amiről írnék.
Az egyik, hogy valamelyik nap éppen áthaladóban voltam a déli épület 3. emeletén, ahol is egy magyar srác megpróbálta külföldi cimbijének elmondani, hogy mi is van kiírva a táblára. A "számelmélet" szóra a következő megoldással állt elő.
szám = number
elme = mind
Érzem én, hogy az elmének és az elméletnek a magyar etimológiában közük lehet egymáshoz, de most komolyan, szegény külföldi csávó azt hiszi, hogy nálunk ez a tanszék a "department of numbermind"? Már ha képes egyáltalán ezt értelmezni.

A másik sztori, hogy itt volt egy volt bioszos csoporttárs-barátnőm, akivel rengeteget beszéltünk az esküvőről, és talán a menyecskeruháat nézgettük, amikor elhangzott az a szó, hogy "konvencionális". - miozin! - mondtam én. Igyekszem majd megtanítani az agyam arra, hogy ez a két szó egymás nélkül is életképes.

Tegnap átvettem a diplomámat!

Aki még nem utazott Combinon, annak elmondom, hogy vannak rajta olyan részek, ahol a két oldalon lévő ülések között kicsit beszűkül a tér. Ott egy személy fér el kényelmesen, ezért ha valaki ott szeretne közlekedni, kicsit össze kell húzódni. Egy másik fontos tudnivaló, hogy az egyetemnél, vagyis a Petőfi híd budai hídfőnél a villamoson utazók kb. 70%-a leszáll. (Statisztikám nincsen rá, de a villamoson innentől mindenkinek marad ülőhely.)
Eleve utálom azokat az embereket, akik nem bírnak a seggüköm ülve maradni, vagy állva megvárni, amíg a villamos beér a megállóba, ahol le szeretnének szállni. Utálom, hogy hozzám érnek vagy hogy arrébb tolnak. Tegnap felszálltam a villamosra, és megálltam egy ilyen beszűkülő helyen, kb. 1 teljes méterre az ajtótól. Láttam, hogy tőlem jobba-balra is szabad az út. Közben csörgött a telefonom, azt felvettem. Még a megálló előtti kereszteződés környékén jártunk, amikor egyszercsak érzek valamit a jobb vállamnál. Odanézek, hát egy megtermett bácsi próbál engem arrébb tuszkolni, hogy ő majd mögöttem elmegy. Jó hangosan és felháborodottan közöltem vele, hogy én is leszállok.

Könnyen előfordulhat egyébként, hogy a budapesti emberek nem azért csinálják ezt a folytonos furakodást, mert parasztok, hanem mert azt hiszik, hogy a többi ember olyan paraszt, hogy leszarják, ha valaki mellettük le akar szállni. Én bezzeg minde megállónál azt nézem, hogy jó helyen vagyok-e, és nem akar-e épp mellettem leszállni valaki, mert azt mondjuk elengedném. De ilyen alig szokott előfordulni, mert mindenki már menet közben ELŐREFURAKODIK. Ehh.

A másik pedig, még mindig képtelen vagyok megérteni, hogy ezek az idióta budapestiek miért gondolják, hogy ha a megállóba beáll a jármű, amire éppen fel szeretnének szállni, akkor nekik pont a kinyíló ajtó közepére kell beállniuk, nehogy már véletlenül le lehessen szállni. Basszus nem a széles ajtóynílás egyik oldalán száll fel, hanem középen, csakazért is, lehetőleg még mielőtt bárkinek esélyt adnak a leszálláshoz.

Remélem a héten megkapom a fizetésem.

Tiramisu

- Tudod mi vagy? - kérdeztem Herceget, ahogy nekiláttunk egy hatalmas doboz tiramisunak. Nem vártam választ, inkább csak egy "na mi?"-t.
- HabzsolHáp! - mondta, s közben egy egész piskótát tolt be az az arcába. Látta rajtam, hogy nem erre gondoltam, pedig igazán jó válasz volt. - Na mi?
- DézsmaPocok! - elmosolyodott. - És ebben tudod, mi a legjobb? - kérdeztem, és még egy kanálnyi elfogyott a dobozból.
- Hogy te is!
Éppen erre gondoltam.

Remek dolgok

Csupa csupa remek dolog történik mostanában. Például fény derült egy eddig rejtett tehetségünkre. Ügyesen haladunk az esküvői ügyek intézésével is. Igazából nem nagyon tudom hová tenni azt a jelenséget, hogy a  meghivottaink kb harmada teljesen meglepődik a meghívó láttán, és tényleg úgy reagálnak, mintha az elmúlt egy évben (amióta az esküvőről már tényszerűen lehet beszélni) soha eszükbe sem jutott, hogy ők is ott lehetnének. Ettől mondjuk lehet, hogy még nagyobb az örömük, ami pedig az én boldogságszintemet is egyre magasabbra tornázza.

Szerintem nem meséltem még arról, hogy több változat is felmerült az esküvő lebonyolítására. Az egyik az volt, hogy kisebb létszámú, családi körben ünneplünk. Ez azt jelentette volna, hogy Herceg hoz 25 embert, akik közül én ismerek 10-et, én meg elviszem az Anyukámat. Na ekkor jelentettem ki,hogy én a barátaim nélkül nem vagyok hajlandó ilyen buliba menni. Aztán elkezdtük összeírni, hogy kinek tudnánk örülni. Összeírtunk vagy 200 embert. Oké, de ezt nem tudjuk kifizetni. És így lett a végleges forma, ez a 2 részre bontott változat. Így lehetőségünk van meghívni azokat is, akik számunkra nagyon kedvesek, de csak ritkán beszélünk vagy találkozunk velük. És íme, itt a remek alkalom a találkozásra! Ezért is tartjuk majd az állófogadást, hogy azokkal is tudjunk pár percet beszélgetni, akik már a lagziba nem jönnek velünk tovább. Szerintem az olyan személytelen, amikor valaki eljön az esküvőre, meghallgatja az igeneket, beáll a hosszú sorba, ad két puszit a párnak, és már megy is isten hírével, mert ő csak eddig volt hivatalos. Nekem viszont ennél fontosabbak ezek a kapcsolatok, akik szerepeltek/szerepelnek az életemben, és akikre szívesen gondolok. Hogyha a barataim nélkül kellene életem egyik legfontosabb eseményén részt vennem, akkor ezt az egészet szomorúan élném meg. Nekem  a bolgogság valahogy mindig valamilyen szociális élmény; ahhoz, hogy valaminek igazán örülhessek, meg kell osztanom a barátaimmal. Minden kapcsolat fontos, minden párbeszéd fontos, minden mosoly fontos.

A szentimentális kis kitérő után még szeretném elmesélni, hogy végre gyűrű-ügyben is sikerült intézkedni, lett cipőm a menyecsketánchoz, és Hercegnek is lett végre fehér inge. Az öltönye már megvan, azt még én sem láttam, de ebben az ingben olyan csinos, hogy már ott a boltban igent mondtam volna.

A munkahelyen is tök jól érzem magam, pénteken volt egy feladatom, amiben teljesen elakadtam, és már mindkét fiú is a megoldáson gondolkozott, aztán még egy bő fél órás közgyűlést tartottunk a két megoldás eltérő viselkedéséről, mire minden úgy történt, ahogy az megfelelő. Az ilyenek azért jók, mert mindhárman tanulunk belőle. Az meg tök jó érzésvolt, amikor egy másik kérdésben én tudtam újat mondani nekik. Szóval hiába én vagyok itt a kezdő, mégsem érzem olyan hülyének meg kicsinek magam, mert a srácok nagyon segítőkészek, és tök szívesen tanulom ezeket a dolgokat. Jó helyem lesz itt. Ó, és a főnökömnek 151-es impaktfaktora van, az egyik elsőszerzős cikkére laza 690 hivatkozás van. Még az egyik munkatársamnak is (aki korábbanorvosi phd-s volt) van közel 30 impaktja, egy másiknak a cikkére meg egy csomóan hivatkoznak.  Elképzelhetitek, ilyen emberek mellett milyen picinek érzem magam.

És még valami, az 50 könyv kihívásról. Kicsit késésben vagyok, azt hiszem, eddig ezek vannak meg:
Terry Pratchett: A mágia színe, Egyenjogú rítusok, Vészbanyák, Vége a mesének.
Lázár Ervin: Buddha szomorú.

A következő Leslie L. Lawrence - A jégbe fagyott sárkány kolostora lesz.

41852498

Nem, nem és nem. Akármennyire tiltakozik ellene a testem kb. 70%-át kitevő víz minden molekulájának minden DNS-darabkája, egyszerűen nem tudok elmenni e mellett a....

Hagyjuk a fszba az összes iskolát, tudományt, vallást, az ókori görögöket...

Fúwazzeg.

Na. Megpróbálom összeszedni magam.

Éppen ma gondoltam arra, hogy olyan rengeteg programom van minden nap, hogy kb. heti egy posztot fogok tudni kipréselni magamból, és akkora már biztos el fogom felejteni a hét legjobb eseményeit. Erre szembejön ez a ... ez, és úgy döntök inkább, hogy könyörtelenül harcolni fogok az igazságért, és tele fogom spammelni az internetet a napi boldogsággal.

Vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem képes felfogni. Például nagyon sokan egyszerűen nem tudnak felfogni, elképzelni, megérteni olyan dolgokat, amik a szem felbontási határánál kisebbek. Tényeg nem tudják elképzelni a molekulák, az atomok, a kvarkok létezését és akkor a téridő szövetéről már inkább ne is tegyünk említést. Vannak akik nem tudják felfogni a számítógépen, interneten, adatbázisokban elérhető adatok elképesztő mennyiségét és információtartalmát. Rengeteg dolgot fel lehetne sorolni, én magam is sokszor "elakadok a képzelésben", de egy dolog van, amin azon túl, hogy nem tudom megérteni, egyszerűen nem is tudom túltenni magam rajta. Ez pedig a lenyűgöző emberi butaság. Ostobaság. Hiszékenység.

Nem tudom megérteni azt, hogy az ember reggel felkel, munkába megy, boltba megy, hazamegy, főz, köszön a hazaérő családtagoknak, bekapcsolja a tévét, megeszi a vacsoráját, lefekszik aludni, és egyszerűen nem képes észrevenni a körülötte történő pozitív dolgokat. Gyűlölöm az emberekben azt, hogy sokkal többre tartják az önmaguk sajnáltatását és a panaszkodást az önmaguk boldoggá tételénél. Hogy annak nem bírnak örülni, ha reggel arra ébredhetnek, hogy süt a nap, hogy amíg megy a buszhoz, madarak csiripelnek bele az üres fejébe, hogy a boltban akciósan kapott egy terméket, hogy az egyik munkatársával jót beszélgetett az ebédnél, hogy finom lett a vacsora, vagy hogy a gyereke jó jegyet hozott haza az iskolából. Aztán persze amikor azt mondják, hogy írd fel ezt a számot a csuklódra, és figyeld meg, hogy jó dolgok fognak történni, akkor hirtelen süt a nap, csipognak a madarak, minden akciós, a munkatársával jót nevettek, mindenki repetázott a vacsorából, és még a gyerek is jobban tanul, mint tegnap. "éééédesfaszom '-.- " ........

Szóval arra gondoltam, felveszem a harcot és telespammelem boldogsággal az internetet. Ha nem is sikerül minden nap megírnom, valahogy akkor is feljegyzetelem magamnak a pozitív eseményeket, és nem is aprózom el, hanem rögtön kap egy saját blogot a dolog. Ez lesz az első bejegyzés, aztán majd megírom a mostani eseményeket. Igyekszem azért nem redundánsnak lenni. Az új blogon inkább csak vázlatot írok, hogy mindenkinek megmutathassam, mik azok a dolgok, amiknek lehet örülni. És kell is.

Az új blog itt érhető el: http://napsutesremosolygok.blogspot.hu/
Béke.

Heti

Ideje megint írnom valamit, mert hét közben valahogy sosem sikerül. Nem mintha túl sok dolog történt volna mostanában.
Még mindig nem azt csinálom a munkahelyen, amit ténylegesen fogok, de azért már közelítek hozzá. Megkaptam a diplomámról szóló igazolást, és olyan jó érzés volt olvasni rajta, hogy "az oklevél minősítése kiváló".

Elfelejtettem említeni korábban, pedig már két hete is van annak, hogy Hercegtől diplomaajándék címen kaptam egy pendriveot. Nem tudom, ki fogom-e valaha használni mind a 16 GB-ját, mert bármilyen elképzelhetetlennek tűnik ez 2015-ben, de a helyzet az, hogy én az elmúlt, egyetemen eltöltött 5 és fél évet egy 128 MB-os, mégegyszer mondom, 128 _megás_ pendrájvval vészeltem át...

A hét újdonsága, hogy úgy tűnik, megtaláltuk a lakást, ahová átköltözünk. Olyan sokat kerestünk és válogattunk, hogy kikötöttünk annál, amelyik legelőször szembe jött. Másfél szobás, óóóóóriási erkéllyel, olyan grillpartikat fogunk tartani, hogy ihaj. Ja, és itt van ebben a házban. Szóval jó messzire megyünk, az elsőről a hatodikra. Már rendezkednénk nagyon, de valószínűleg csak március első hetében fogunk tudni költözni.

Ennyi.

Első hét diploma nélkül

Túl vagyok az első munkahéten.
Ismerkedem a Perlel, a jövő héten elvileg már valami komolyab feladatot is kapok.
Kaptam némi adminisztrációs feladatot is: én intézem a csoportnak az Erzsébet utalványokat.

Továbbá megtudtam, hogy nálunk nincsen keresztféléves diplomaosztó. Kb. két hét múlva lesz kész a diplomám, akkor bemegyek érte a TO-ra. Ha lehet olyat, hogy a nyári diplomaosztóra visszaadom a diplomámat, csak azért, hogy másodszorra is megkapjam, akkor örömmel átveszem ünnepélyes keretek között is. Ha viszont nem lehet, akkor úgy lesz két oklevelem, hogy egyszer sem volt diplomaosztóm. Ez meglehetősen elszomorít, mert csak azért vennék részt ebben a sok macerában, hogy az Anyukámnak megadhassam ezt az élményt. Tudom, hogy vágyik rá, mert nagyon szomorú volt, amikor kijelentettem, hogy a bsc-s dipomámat nem vagyok hajlandó átvenni, és egyébként azt nem is bántam meg. Most viszont örömmel venném át, erre kiderül, hogy ilyenkor nem lehet...

Esküvő ügyben újra haladtunk egy picit a meghívókkal, és végre úgy tűnik, a nászutat is sikerült kiválasztanunk.

Új első nap

Az első legfontosabb dolog, amire az új munkámhoz szükségem van az az, hogy megtanuljak Perl-ben programozni. Ehhez tárgyi feltételek is szükségesek, leginkább egy számítógép. Pardon, egy jól működő számítógép. Na ez utóbbi körül forgott ez a mai nap. Délután 2-kor átmentünk az MTA-ra elhozni két gépet, majd a következő kb. 4 órát azzal töltöttük, hogy hogyan tegyük működőképessé a két gépet, hogy a linux ne fagyjon szarrá percenként. Az akadozó frissítésekkel együtt kb. 1 órát tököltünk, mire kiderült, hogy a két gép ugyanazon az IP-címen próbál kommunikálni a NAS-sal*. Aztán azt hittük, hogy hopp, minden megoldódott, de azért az én gépemnél úgy döntöttünk, jobb ha legyaluljuk amit az imént felraktunk és újrarakjuk, mert a grafikus felület nem akart megjelenni. Utóbb kiderült, lehet egy kattintás megoldotta volna a dolgot, de fene bánja, este negyed 7-re már működött a gép!
A napom egy másik jelentős része azzal telt, hogy kitöltöttem 3 példányban a munkaszerződésemet.
A csapat egyébként nagyon jónak tűnik, mindenki jófej, mindenki segítőkész, jó lesz itt dolgozni.

*Ma tanultam hallottam egy csomó új informatikai kifejezést, amihez igen hamar hozzá kell majd szoknom. 

Így eltem túl az egyetemet

Túl vagyok rajta. Az órákon, a szakdogán, a védésen, a záróvizsgán, és az egész egyetemen is. Utóbbi lepett meg legjobban, nem is számítottam erre. Az egyetem búcsúzóul megsimogatta a buksimat, azt mondta, "ügyes voltal!", és elengedte a kezem. Én azt hittem olyan messze szaladok majd tőle, amilyen messze csak lehet. Most meg ott állok eltávolodva, és azon hüppögök, hogy szerettem egyetemistának lenni. Aztán arra gondolok, milyen vicces az élet: hétfőn ugyanoda fogok menni, mint ahol az egyetem első három évét töltöttem, a Déli épületbe, ahová "északis" biofizikusként olyan belépni, mint elsőéves egyetemistaként visszamenni a Hermanba. Igen, munkát kaptam. Pénteken még diplomás munkanélküli vagyok, hétfőn pedig már független, önálló, szakmában dolgozó ember. Az Anyukám pedig büszke rám. És a család is. A barátaim. És talán még mások is.

Nagyon rosszul viseltem ezt az utolsó hajtást. 3 hetem volt készülni az államvizsgára. Ez először igazán jól hangzott, de a 2. hét végére elfáradtam. Írtam is arról, milyen sok stressz ér egyszerre, ezért az utolsó 4-5 napban már megpróbáltam minden egyéb teendőt kizárni, és csak ebbe az egybe beleőrülni. Minden nap folyamatos gyomorszorító érzés, egyik reggel alig bírtam felkelni, úgy szédültem, egy másik este meg az egyik fülem teljesen betompult. Ez a hajtás valójában már akkor elkezdődött, amikor már tenylegesen elkezdtem a szakdolgozat szövegbe rendezését. Szerencsére karácsonykor tudtam egy kicsit szusszanni, az újévben az utolsó vizsgám nagyon jól sikerült, ezek azért sokat segítettek.

Miért volt ez a nagy hűhó mégis? Két dolog miatt leginkább. Az egyik a bsc végzésem, a másik pedig a tudásmennyiség.
Kb. 300-an kezdtük el a bisz szakot anno. Közülük három évvel később 12 ember mondhatta el magáról, hogy időben végzett az egyetemen. Én köztük voltam. Óriási büszkeség volt ez nekem. Aztán jött a szakdogaleadás, amikor kihúzták a lábam alól a talajt. Jött a védés, ahol nem győztem befogadni azt a rengeteg ingert, ami mind arról szólt, hogy mennyire bődületesen szar az, amit eddig csináltam és amit itt bemutattam. Aztán jött a záróvizsga, ami tartogatott érdekes dolgokat, de úgy tűnt, ez legalább úgy sikerül,ahogy annak kell. Amikor szeptemberben átvettem a diplomámat, ott tudtam meg, hogy belém rúgtak még egy nagyot. A mai napig nem hevertem ki ezt az élményt. Még most is csak bőgni tudok rajta, ahogy felidézem. Egy dologban viszont ezzel megerősítést kaptam: onnantól kezdve nem hezitáltam azon, hogy talán mégis biosz msc-re kellett volna mennem.
Most mártalán megértitek: a legnagyobb félelmem az volt, hogy ez megismétlődhet. Rettegtem az újabb megaláztatástól, és nem is az esemény miatt volt a srtressz, sokkal inkább a "végre túl vagyok rajta, megvan és most már nem számít semmi" érzést vártam. És nagyon sokat kellett rá várni.

A másik stresszfaktor az volt, hogy a tételek nem az elmúlt két (és fél) év biofizikus tananyagát, hanem az elmúlt 5 (és fél) év összes információját hordozták. Újra kellett tanulnom egy csomó bioszos, rég elfelejtett dolgot, amit egyébként nem bántam, mert nagyon szerettem azt tanulni mindig. Tartottam attól, hogy nagyon fizikusra fogják venni a vizsgáztatók a tételeket, de legnagyobb szerencsémre ebben is csalódnom kellett.

A védés egyébként elég érdekes volt, nem volt bírálat, nem voltak előre megírt kérdések, spontán ment az egész. Szerintem a jegyet a témavezetői értékelés alapján adták, és nagyon erős a gyanúm, hogy egyébként senki, de tényleg senki nem olvasta el a szépen bekötött szakdogámat.

Egyszóval, vagy inkább kettővel, büszkeség és boldogság. Ezt érzem most. Az iskolásoknak gyakran szokták mondani, hogy nem az iskolának, nem a tanároknak tanulsz, hanem magadnak. Van benne igazság, mert a tudás a tiéd. Csakhogy más emberek ítélik meg azt a tudást, amit magadra veszel, és akárki akármit mond, nekem nem az a legnagyobb ösztönző erő, hogy magamnak megjegyzek dolgokat, hanem hogy mások szemében én érek valamit, és ezt kifejezésre juttatják. Akkor is ha ez egy jegy egy vacak papírlapon, ha egy semmitmondó (ámde nekem igen sokat jelentő) lájk a fb-on, egy tábla csoki egy barátnőtől, egy büszkeséget sugárzó mosoly egy családtagtól, vagy bármi, ami azt mondja, jól van fiam, ügyes vagy, így kell ezt csinálni, büszke vagyok rád.

Én pedig nem tudok mást tenni, csak megveregetem a vállamat és azt mondom magamnak, a legjobb döntés volt irányt váltani.

Macskamód

Macska lapul mögötte. Hosszú ideig néz mereven, gondosan felkészül az ugrásra.

Mindjárt ugrik.

Feszülten figyel.

Most!

Nem hibázott; erősen kapaszkodik. Megkeresi a legkényelmesebb pozíciót gazdája vállán. Gyengéden mar karmaival a puha vállba, mely pihenőhelyet nyújt néhány órára. Elhelyezkedik, ráneházkedik a vállra, nehogy észrevétlen maradjon. Elszenderedik.

Egy hét van hátra a záróvizsgáig. A fáradtság és a pánikhangulat macskamód pihen a vállamon. Minden percben érzem. Nem merem felébreszteni.

Rengetegség

Az elmúlt napokban csomó jó dolog történt. A legnagyobb örömhír, hogy megvan a menyasszonyi ruhám! Vagyis még nincs, mert direkt nekem varrják, és ez sokáig tart. Beszéltem egy dekorossal, kiderült, hogy sokkal több virág-tétel van a listában, mint számoltam, ami mondjuk anyagilag nem túl jó hír. Viszont most már jobban el tudom képzelni, hogy milyen lesz a csokrom. Fodrászom is lett már, ő majd valamelyik februári szombaton készít nekem egy próbafrizurát. Remélem olyan lesz, és én úgy fogok kinézni vele, amilyennek szeretném.

Aztán meg itt van a munka is. Még mindig az a legégetőbb problémám, hogy túl kéne élni a záróvizsgát, de már tele vagyok munkaügyi intézendő dolgokkal. Holnap átveszem a belépőkártyámat (végre ilyenem is lesz, yey!), aztán részt veszek az alakuló ülésen. Tegnap küldtek nekem egy papírt, amivel majd kapok hivatalos eltés munkahelyi e-mailcímet. Ma pedig kaptam egy e-mailt, ami a 2015-ös mindenféle adóügyi nyilatkozatokat tartalmazza. Ezt a levelet szerintem minden egyetemi dolgozó megkapja, és amikor észrevettem, hogy abban a több százas címlistában milyen nagy nevekkel kerültem egy kupacba... hűűha!

Ami a záróvizsgát illeti... elfáradtam. Még egy teljes hetem van rá készülni, de már nem tudok odafigyelni rá. Komolyan néha csak szalad a szemem a szövegen, de az agyamig már nem jut el belőle semmi. Néha meg azt érzem, hogy amit ismétlésképpen elolvasok, azzal nem frissítem, hanem éppen hogy törlöm az összes addigi információt. Máskor meg egészen letaglóz, amikor olyan információt olvasok, ami teljesen újnak hat, vagy teljesen máshogy gondoltam volna, és eszembe jut hogy basszus, ez tényleg így volt. Hogy a csudába tudtam ennyit felejteni? Bár már elfelejthetném az egészet.

A dolgokat csak tetézi, hogy el kell költöznünk. Nem lenne ezzel semmi baj, ha nem épp a záróvizsga-munkakezdés-sokesküvősintéznivaló hármas mellett kellene ezzel is foglalkozni. Budapesten az albérletkeresés szörnyű dolog. Olyan nagy a kereslet és olyan kicsi a kínálat, hogy itt nem lehet sok lakást megnézni, gondolkozni, újramegnézni és megállapodni. Nem, itt csak a 3-4 napnál nem régebbi hirdetéseket éri meg felhívni, de már azoknál sincs rá semmi garancia, hogy még nem vették ki a lakást. És ha szerencséd van, és azt mondják, mehetsz megnézni, nem 2-3 nap múlva, meg nem munkaidő után, hanem már holnap reggel menni kell, mert ha három órával később mész, máris lecsapták a kezedről. Itt nincs idő átgondolni a dolgokat, és ez nekem nagyon nagy stresszt jelent.

Ha pedig még mindez nem lenne elég, tele vagyunk kiosztatlan meghívókkal is. Azt terveztük, hogy karácsonytól kezdjük osztani, és január végére mindenkihez eljut. Aha, jövő hét vasárnap már február 1., és mi még a meghívóinknak több mint a felét nem adtuk át. Szóval senki ne aggódjon, aki még nem kapott meghívót, pedig számított rá, mert valószínűleg fog kapni. Majd...

Ó igen, és az 50 könyv hihívással kapcsolatban, a Mágia színe megvolt, most "trilógia" kategóriában olvasom ugyanennek a sorozatnak a három boszorkányokról szóló könyvét. Az elsőt, az Egyenjogú rítusokat már elolvastam. Most a Vészbanyák van soron.

Munkarend

Megjelent a TO honlapján a következő félév tanrendje. Nekem már nincs mit nézni benne. Már most hiányérzetem van, pedig már úgy várom, hogy vége legyen teljesen.

Munkább

Szeretném körbekiabálni a világot, közben pedig babonás félelmemben alig merem megsúgni, hogy van állásom. De előbb sikerülne kell a záróvizsgának.