Utólag végiggondolva a vizsgát, végig annyira szerencsém volt.
Viszonylag gyenge volt a forgalom.
Mindenhol működött a lámpa.
Nem jött mentő vagy egyéb szirénázó jármű.
Nem zavart meg senki szabálytalansággal.
Ha kanyarodnom kellett, a többi jármű olyan távolságban volt, hogy nem kellett miattuk megállnom vagy elgondolkoznom, hogy maradjak vagy menjek.
Nem kellett sem egyirányú utcákban közlekednem, sem olyan úton, ahol a sáv felét parkoló autók zárják le.
Nem lehet megbukni, ha az autó lefullad alattam.
A rutinfeladatokat (egy tolatva merőlegess beállást és egy Y fordulót) olyan helyen kérték, ahol azt korábban gyakoroltuk.
Egyáltalán nem vittek be olyan utcába, ahol korábban nem jártam még.
Amikor a két autó közé történő merőleges beálláshoz kerestem a helyet, észrevettem egy szép formás sportkocsit. A színe mondjuk nem tetszett, de igen feltűnő volt. Ahogy tovább gurulok, hát nem pont mellette van a nekem ideális hely? Már éppen elkezdtem a tolatást, amikor elkezdett villogni a sárga figyelmeztető jelzés a fejemben, hogy én most tényleg, de komolyan egy látványosan többtízmilliós autó mellé akarok beállni? Hát mi van, ha nekimegyek?! Önbizalmam, az bezzeg van....
Az Y fordulónál korrigálnom kellett, még egy ívet bele kellett tennem, de ezt már akkor beláttam, amikor a tolatás után elindultam, úgyhogy nem is ijedtem meg, tudtam, hogy mi a teendő, és sikerült is minden para nélkül.
A vizsgalapot a végén nem kaptam meg, szóval fogalmam sincs, hogy milyen strigulákat kaptam. Az egyetlen hiba, amit viszont tudok, hogy az irányjelzéssel több bakim is volt. A merőleges beállás előtt, amikor kiválasztottam a helyet és megálltam, elfelejtettem jobbra jelezni, szerintem ezt egy életre megtanultam most. Egyszer előfordult, hogy amikor átmentem a balra kanyarodó sávba, az autó visszavette az indexet, de itt is szerencsém volt, mert olyan hosszú volt előttem a kocsisor, hogy még egy piros lámpát meg kellett várnom, és addigra már észrevettem, és visszakapcsoltam. Egyszer pedig, már a legeslegvégén, jobbra kellett kanyarodnom, én nagyon el voltam foglalva azzal, hogy még a kanyar előtti zebrán a gyalogosokat átengedjem, és az oktató itt nagyon előzékenyen megismételte az utasítást, ekkor hirtelen észbe kaptam és benyomtam a tikktakkot.
A kuplunghasználatnak két iskolája van. Az oktatók egy része azt tanítja, hogy amikor egy piros lámpánál megállunk, a váltót üresbe rakjuk, és a bal lábunk megpihenhet. A másik részük viszont úgy tanítja, hogy ahogy megálltunk, a pedál nyomva marad, és egyesbe kapcsolunk. Mi az utóbbi szerint tanultunk. A vizsgámon viszont eldöntöttem, hogy a hosszú várakozásoknál én bizony üresben fogom hagyni a váltót, mert annyira izgultam, hogy a pedál nyomva tartásakor szabályosan remegett a lábam, és kézzel segítettem, nehogy baj legyen abból, hogy nem bírom megtartani.
Nagyon érdekes amúgy belegondolni abba a folyamatba, ahogy megtanultam
Azt kell mondjam -kis túlzással-, hogy az utolsó napon lettem vizsgakész. Egy héttel ezelőtt, kedden, még szinte sírni lett volna kedvem, annyira esélytelennek éreztem magam. Teljesen el voltam keseredve. Mondtam is az oktatónak, hogy én annyira bénának érzem magam, ő pedig igyekezett megnyugtatni, hogy jól csinálom a dolgokat. Nem kell stresszelnem amiatt, mert úgy érzem, hogy mindent gyorsabban kéne, csak nyugodtan. Csütörtökön kétszer is mentem vezetni, a második óra végén már kicsit nyugodtabb voltam, és azt éreztem, hogy ez most egész jó volt. Hétfőn is mentem még kétszer, és akkor is úgy jöttem el, hogy érzem, hogy van esélyem átmenni, de olyan sok apróságba lehet belebukni, hogy nem mertem elbízni magam. Aznap egész este vezetéses videókat néztem, mondtam végig, hogy mikor mit látok, adott kereszteződésben merre mehetek, mikor kinek van elsőbbsége. Néhány részt újraolvastam a kreszben, stb. Kedden még reggel voltam vezetni, és azt vettem észre, hogy sokkal bátrabban megyek, mint eddig valaha. Határozottabban adok gázt, bátrabban gyorsítok. Még itt sem volt minden tökéletes, de mint egy szivacs szívtam magamba minden megjegyzendő kis apróságot. Délutánra beérett. Az izgalom miatt nem vezettem annyira bátran, de igyekeztem határozottnak maradni. Vezetés közben mondtam, hogy mit nézek, mire figyelek, hova megyek, mit csinálok... A vizsgáztatót nem zavarta, nekem meg szükségem volt erre, és láthatóan győztes taktika volt.
Ritkán szoktam ilyet mondani, de én most tényleg azt érzem, hogy nagyon büszke vagyok magamra. Rá voltam feszülve arra, hogy szeretném, hogy sikerüljön, de közben próbáltam visszafogni magam, hogy felkészüljek arra az esetre, ha megbukok, valószínűleg szeptemberben próbálkozhatok majd úra, na meg persze határozottan kijelenteni, és elfogadni, hogy itt nem szégyen megbukni. Annyira belecsavarodtam ebbe az izgulásba, hogy most egyszerűen nem tudom hova tenni ezt a sikeres vizsga dolgot.
Ma volt az egészségügyi, egy nagy semmi volt az egész, erre is tisztességesen felkészültem, izgultam miatta, nehogy itt a nagy örömködésben ezen csússzak meg, de szinte be se mentem, már kint is voltam, megkaptam a papírt oszt jónapot... A lényeg, hogy minden papírom megvan, és pénteken mehetek az okmányirodába, így remélhetőleg a jövő héten már át is vehetem a kis rózsaszín kártyámat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése