Vállaljunk növényt!

Feltétlenül írnom kell majd a Szegedi kiruccanásunkról, de az egy hosszú írás lesz, és most inkább arról fogok írni, hogy nekiláttunk az erkélynek.

Mivel ilyen óriási erkélyünk van, azt találtuk ki, hogy szépen benépesítjük növényekkel, hogy szép legyen, és kerti bútorokkal, hogy nyáron lehessen társaságot fogadni ott is. Most ott tartunk, hogy vettünk balkonládákat, cserepeket, földet és magokat. A Praktikerben voltunk, ahol palántákat nem árultak, pedig néhány tő paprikát vettem volna, de így csak a vetőmagokból válogathattunk. Sajnos úgy tűnik, ezzel a kertépítéssel elkéstünk, a legtöbb magot március-április folyamán kellett volna elültetni. Így aztán Herceg nem talált virágot, nekem pedig csak uborka és bazsalikom maradt a hasznosabb növények közül. Aztán hirtelen megpillantottam, hogy lehet kapni kardvirághagymákat, le is csaptam lá gyorsan.

Szembe kell nézni a ténylekkel, és be kell valljak valamit, amit amúgy mindig tudtam, de mostanra jutottam el odáig, hogy nagyon szégyellem, és ideje változtatni rajta. Az van, hogy hiába mondja rólam egy kék bársonyba bújtatott papír, hogy biológus vagyok, soha nem foglalkoztam "élő biológiával". Egész életemben panelházban laktam, Anya gondozta a növényeket, a legközelebbi élményem az ilyesmihez, amikor régesrég, kisgyerekként Anyának segítettem a petúniapalánták elültetésében. Soha nem láttam a mezőgazdaságot munka közben, soha nem szedtem gyümölcsöt a fáról, életemben egyszer láttam szüretet, és sosem hallottam még a növekvő répa hangját, nem hogy utánozni tudjam.

Azt szokták mondani, az ideális sorrend a növény - kutya - gyerek. Én már nagyon szeretném, ha az utolsó lépcsőnél tartanánk, de...
Az egy dolog, hogy még nem volt gyerekem, de soha nem is volt a közelemben kicsi gyerek, még azt a drága gyönyörűszép Lucababát sem merem ölembe venni, akire édes unokahúgomként tekintek, pedig vér szerint nekem nem rokonom, és még Herceg is csak az unokanagybácsija. (Bár haladás már történt, mert már megsimogattam az arcát, meggyöntiztem a tappancsait, és a múltkor nagyon édesen kapaszkodott az ujjaimba, de milyen erősen szorított azokkal a tündéri pici kezeivel!) Meg egyáltalán nem tudok kommunikálni a gyerekekkel. Nem tudom hogy kell.
Kutyát mindig is szerettem volna, de sose volt, szóval itt is a tapasztalat nulla.
Ideje belehúzni ebbe a növénydologba...

Visszatérve az "élő biológiához": mivel ennyire semmi tapasztalatom nincs, olyan dolgok is meg tudnak lepni, hogy azon lepődöm meg, hogy ezek meglepnek. Mint mondtam, vettünk uborkamagokat. Gondoltátok volna, hogy a csomagban ugyanolyan magok vannak, mint amilyenek az uborkában? Nem, mi? Hát én se... És nekem erről diplomám van!!!!
Egyébként nagyon gondolkoztam, hogy veszek kukoricamagokat is, de megláttam a feliratot, hogy 220 cm magasra nő meg, és akkor arra gondoltam, ezt talán nem a 6. emeleti erkélyre szánták. Kíváncsi vagyok, milyen magok vannak a csomagban.

A bazsalikomnak apró, hosszúkás, sötét színű magja van, de ez nem lepett meg annyira, mert a lányokról a lánybúcsún kaptam IKEÁs instant növényeket (kakukkfüvet, oregánót és koriandert), és azoknak is ilyesmi magjuk volt, csak még kisebbek. A koriander egyébként szépen kibújt már, olyan 7-8 cm magas száracskák, két-két sziklevéllel, de most már megjelentek az apró, fodros, valódi levelei is. Ezek egyébként nagyon hasonlítanak a mellettük zöldellő petrezselyemlevelekhez, tiszta szerencse, hogy nem ugyanolyan edényük van, és hogy van köztük úgy 20 centi magasságkülönbség, különben biztos összekeverném. Remélem hamarosan a másik két instant növény is kibújik.

Átültettük a három paradicsompalántánkat is. Remélem, hogy most már stabilabbak lesznek, mert eddig azokban a piciny cserepekben elég borulékonyak voltak.
A kardvirágokat majd hétvégén elültetem.

Please

Találtam egy írást arról, hogy tudósok kiszámolták, lehet-e fogyni gondolkodással, merthogy ugye az agynak is kell a kalória. A cikk által közölt eredmény pedig, az, hogy nem lehet, de nem ám azért, mert túl kevés kalóriát fogyaszt az agy, hanem azért, mert

egy átlagember naponta kb. 10-50 percet gondolkodik.

Én meg ülök ott napi 8-12 órát és próbálom megmenteni a világot... no more faith in humanity. Kiégtem.

Húzz szerencsekártyát!

1. Amikor rájössz, hogy egy helyen nem a megfelelő file-t használtad, ezért több millió találatot dobtál ki.......
"újra dobhatsz"

2. Amikor támad egy jó ötleted, szerencsére csak 10 példán kell átfutni, és az első 9-nél minden rendben, de a 10. nem stimmel, és amikor ezen töprengve az a gyanúd támad, hogy valahol 2 hónappal ezelőtt rontottál el valamit.......
"lépj vissza a start mezőre"

Progmet

Néhány hete találtam egy Plini nevű illetőt*, pontosabban a zenéjét youtube-on. Vannak hasonló nagyon tetszős zenék is, pl a Chon, vagy a Sithu Aye*, most pedig találtam egy az elsőhöz megtévesztően hasonló zenét játszó formációt, a The Helix Nebulat. 

Ezek mind instrumentálisak. Hol pörgősebb, hol lassabb, van dallama, ritmusa és nem folyik szét. Ez már önmagában elég gyanús kellett volna legyen, én mégis abban a hitben éltem, hogy ez post-rock, és mondtam is Hercegnek, hogy ha ilyen zenéket játszana a Toul Syes, milyen sokkal jobb lenne. Erre ma kiderült, hogy ez az egész kupac progresszív metál, úgyhogy így már mindent értek. 

* úgy tűnik, ő egy illető és nem egy többtagú zenekar

Szél

Északi szél fúj. Milyen praktikus, hogy a szemben lévő erkélyre felraktak egy DVTK-zászlót szélzsákot.

Ezt a hétfőt most úgy nem szeretném

Vonatozás, kirándulás, madár, kilátó, gyönyörű zöld erdő, városkép, rengeteg közlekedés és egy új monitor. Társasozás. A hétvége címszavakban.

Sportnap

5-kor eljönni a munkahelyről,  kb. 1 órányi rollerezés, 2 óra futásos-sétás kb. 7 km, hazajönni, zuhanyozni, kanapéra heveredni, és érezni, hogy ebből holnap izomláz lesz. Ez volt a hét legjobb napja. És még jön a kirándulós szombat!

A mai nap egyébként attól is különösen szép volt, hogy együtt ebédeltünk Herceggel: kiültünk a napsütésre a szendvicseinkkel. 5-kor együtt jöttünk el és végre az egész délutánt-estét együtt tölthettük. Mióta Hercegnek be kell érnie reggel 9-re, és este fél 10 előtt haza se jön, olyan üresek a napok, de így, így sokkal jobb!

A mai futásra úgy terveztem, hogy a 2 perc futás + 2 perc séta lesz az ideális. Az első 2 perc után mindketten szörnyűséges vádlifájdalomtól szenvedtünk, aztán csak lenyomtunk 2 órát. A MüPa felé mentünk, majd át a Rákóczi-hídon a Kopaszi-gátra. Szerintem voltunk már ott együtt, de Herceg állítja, hogy ő ezt a helyet még sohaseislátta. Láttunk kacsákat, és tudtam mutatni Hercegnek hódrágásnyomot is. Lementünk egész a Duna-partra, olyan jó érzés volt a hideg Duna vizébe mártani a kezem! Gyönyörű ez a kis "félsziget", tök romantikus hely, bár túl sokan vannak ahhoz, hogy igazán kettesbenlevős legyen. Még nem fedeztük fel az egészet, úgyhogy megyünk majd oda máskor is. Ami pedig a dolog futás részét illeti, igyekeztem kicsit elcsalni a 2 perc sétából, mert úgy éreztem, 1 is elég. Aztán mikor a gát végéből elindultunk vissza, úgy döntöttem, hogy megpróbálom egyben végigfutni a parkolóig, és ez sikerült is. Szerintem kb. 1 km lehetett. És én végigfutottam! Itt aztán elfáradtunk mind a ketten, és hazafelé vettük az utat. Ahogy viszont a MüPához visszaértünk, úgy döntöttem, hogy a hazafelé vetező megfelelő checkpoint-kereszteződésig elfutok. Adtam rá magamnak 6 percet, és bár hamarabb odaértem, úgy döntöttem, maradok a 6 percnél. És így is lett! És komolyan mondom, hogy tök jól esett, csak azért álltam meg, mert mert már az út is elfogyott, pedig még simán visszafutottam volna a hídig! Aztán hazafelé még az utcában elfutottam a házig, mert kedvem volt hozzá. Az ilyen apró kis bénaságaimank úgy tudok örülni, tök büszke vagyok magamra.

Warrior's call

Három nap telt el a hétből, 24 óra helyett 30 órát töltöttem a munkahelyi számítógép előtt. Hétfőn kissé tanácstalanul mentem be, dühösen jöttem haza, kedden megvilágosulva mentem be, a "mai csatát megnyertem" érzéssel jöttem haza, ma a "még nem tudom, mit fogok csinálni" gondolattal mentem be, és úgy jöttem haza, hogy végre készen vagyok ezzel a résszel. Ebben a három napban tanultam egy csomót valószínűségekről és hipotézistesztekről, és most már véleményem is van. Nem gondoltam volna, hogy a fizikus végzettségű főnököm ilyen kérdésekben bizonytalan, és mire én végre már tudom, hogy mi a jó, vagy éppen mi nem jó, akkor ő kételkedve áll a dologhoz, és alig lehet meggyőzni. Ma, mielőtt elindultam haza, átküldtem neki ennek a három napnak a letisztázott eseményeit és tanulságait, remélem, nem fog kivetni valót találni benne. 

Két hét múlva ellátogat hozzánk egy fickó, elég neves kutató a mi témánkban. Szerintem amerikai lehet, bár azt hiszem most Heidelbergből jön, szóval vele angolul lehet majd beszélni. A főnököm tegnap azt találta mondani, hogy a jövő heti csoportgyűlésen mindenki tartson egy 5-10 perces rövid, ppt-vel megtámogatott előadást a saját projektjéről, angolul, mert ha jön a TG, és megkérdezi valamelyikünktől, hogy mit is csinálunk, akkor nehogy szó nélkül maradjunk. Ez egy tök jó ötlet, de "asse tudom micsinálok, nemhogy még angolul..." -gondoltam én. De hát amit muszáj azt ugye muszáj, úgyhogy remélem, jövő hét keddig rájövök. Majd megpróbálom az E3 ligázok elméletével elterelni a figyelmét, vagy tartok neki előadást a hipotézisvizsgálatokról, az már úgyis olyan jól megy...

Ha el nem felejtem, akkor holnap reggel az ocsmányirodában kezdem a napot, és megpróbálok új személyit intézni az új nevemhez.

Versek

Nagyon tudom tisztelni és csodálni azokat az embereket, akik olyasmivel foglalkoznak, amihez nekem semmi érzékem nincs, vagy olyanra képesek, amire én nem.

Már emlegettem még szégyellni is szánalmas mennyiségű magyar irpdalmi műveltségem, és művészetekhez való érzékemet. Ma este, vasalás közben rádiót hallgattam, amiben először két felnőtt férfi irodalmárral, majd két általános iskolás korú kislánnyal beszélgetett a riporter. A két hapsi egyáltalán nem volt szimpatikus. Ezt már több művészembernél észrvettem, hogy egy bizonyos kor után nem szerénykednek, és nyíltan hangoztatva mondják ki, hogy ők mennyire fantasztikusak, és mennyi díjuk van, és bár nem harsányak, valahogy nekem mégis a nagyképűség sugárzik a beszédükből. Őket is csodálom, hogy ilyen témával foglalkoznak, mert hogy én egy napot nem bírnék ki így, az biztos. Aztán jött ez a két leányka, az egyik 12, a másik 14, valami versírópályázaton nyertek ők. Sajnos a legelején nem mutatkoztak be, ezért neveik alapján nem tudom, melyik volt az egyik és a másik, de én annyira le voltam nyűgözve az egész beszélgetéstől, hogy csuda. Mindketten felolvasták a versiket. Az egyik egészen rövid volt, az nem váltott ki velőlem különösebb reakciót. A másik viszont hosszabb, nagyon szépen felépített és összerakott vers volt, nem az a párosrímes szar, amilyeneket ezeket hallva inkább ki fogok dobni a kukába, hanem szinte próza, merthogy még értettem is, és ettől annyira el voltam ámulva, hogy azon gondolkoztam, ha itt ilyen zseniális emberek léteznek, akkor "I have nothing to do here".

Hétfő

Még csak 11 óra van, de ma már vagy 3 ember akarta elüttetni magát velem, nem bírom értelmezni a saját feladatomat, iszonyatosan fáradt vagyok és még R-ül is elfelejtettem. Legalább egy guit sikerült hozzá felraknom, és a tegnapi 3órás barangolástól mára elmúlt az izomlázam.

Rolleres-futós

Üdvözlök minden kedves olvasót, akit még nem veszítettem el az elmúlt néhány hónap egyhangú témaválasztása miatt. Hálám jeléül visszatérek a normális "kerékvágásba", és a szokásos, különösebb érdeklődésre számot nem tartó témákat veszem elő.

Mesélek egy kicsit a rollerezésről, mert arról már nagyon régen írtam. Már lassan másfél éve közlekedünk rollerrel, amikor csak lehetőségünk van rá. Gyorsabb, mint gyalog, biztosanágosabb, mint biciklivel, fel lehet vele szállni tömegközlekedési eszközökre, és a munkatársak szemében nagyon menőnek lehet ezzel tűnni. A rollerezés az egyik legjobb agy-kikapcsoló sport lehetne, ha nem lennének az utakon gyalogosok. De sajnos vannak. Nem is lenne baj velük, ha szépen rendezetten közlekednének, csakhogy erre képtelenek. Mindenki más irányba, más sebességgel halad, és a járda szélességének random pontján tartózkodik. Rosszabb esetben kövér, van nála 6 szatyor, banyatankot húz maga után és még egy kutya is rohangál körülötte az 5 méteres póráz által kifeszített körön belül. Már ha van rajta póráz. Az emberekre is kéne.

Én mindig próbálok a járda jobb oldalán közlekedni. Gyalogosként is, rolleresként meg főleg. Ezt a gyalogosok jól láthatóan nem így érzik, ilyenkor vannak azok az esetek, amikor két ember láthatóan halad a frontális ütközés felé, de rájönnek, hogy ez egyiküknek sem lenne jó, ezért megpróbálnak kitérni. Jóesetben mindketten a saját koordinátarendszerük jobbja felé lép és áramvonalasan suhannak el egymás mellett. Rosszabb esetben egyirányba lépnek, majd gyorsan korrigálnak és hopp, megint szemben vannak. Ezt olyan 2-4 ismétlésszámmal játszák el, mire valamelyik határozottabbnak bizonyul, és hősiesen megmenti mindkettőjüket. Gyalogosan könnyű jobbra-balra lépkedni. Elárulom, rollerrel az ember tehetetlenebb. Nem kell ehhez nagy sebbességgel menni, mert jobbra-balra kormányozni egy 15 cm átmérőjű keréken álló helyzetben is hülyeség.

Mivel az embereknek a roller "ismeretlen", ezért ilyen helyzetekben én azt szoktam csinálni, hogy lassítok, és félreértelmezhetetlenül nyílegyenesen közlekedem, ezzel jelezvén azt, hogy ne ijedj meg, nem kell kapkodni, csak szépen lépj arrébb, és kerüljük ki egymást. Sajnos a gyalogosoknak a biztonságos követési táv érzetük teljesen más, mint amilyet én elvárnék tőlük. Gyalogosként nem baj, ha az utolsó fél méteren kerülöd ki a másikat, de rollerrel a manővert már másfél-2 méterrel hamarabb praktikus megkezdeni. A baj akkor van, amikor ezt a szembe jövő fél nem érti meg, túl sokáig vár, és amikor kellő távolságból úgy döntök, hogy oké, akkor én kerülök, akkkor persze magától elkezdi az utcai tesco-csárdást. 6 szatyorral. Ilyenkor még a fosztóképzős fizikus lány is megpróbálja gyorsan fejben megoldani a változó origóból induló bolyongási problémát, miközben arra is figyelni kell, hogy
- vannak-e még körülöttem más emberek, akiknek nem kéne nekimenni;
- van-e olyan hosszanti repedés, amin megfelelő szögben kell átvinnem a kereket ahhoz, hogy ne kapja meg és ne essek le róla;
- van-e olyan tereptárgy, ami miatt bizonyos irányokba nem közlekedhetek (pl. járdasíkból kiálló csatornafedél, macskaköves díszburkolat, lyuk, kutyakaki, stb.).

És ha az emeberekből még nem lenne elege az embernek, a hülye embereknez néha hülye kutyák tartoznak. Szerencsére, és számomra egészen meglepő módon a kutyák többnyire teljesen nyugodtak maradnak a guruló, hangos roller láttán. Van olyan kutya, amelyiket totál nem érdekli, van, amelyik ugat egyet-kettőt, van, amelyik azt hiszi, hogy játék, és kicsit szalad utána, és van, amelyiket tényleg bosszant, és megpróbál nekimenni. Tegnap volt az első, veszélyesebbnek mondható eset. Herceggel egymás mögött haladtunk, mindketten láttuk, hogy jön egy nő, mellette egy ilyen kis szőrös vakarcs. Herceg éppen elsuhant mellette, ez a kutyának láthatóan nem tetszett, és észrevette, hogy "ú!ottvanmégegy!" és elindult felém. Mivel láttam, hogy már Herceg rollere sem tetszett neki, én okosan lassítottam, de mikor láttam, hogy ez az állat az istennek se akar megállni, az utolsó pillanatban leugrottam a rollerről. Így aztán megmenekültünk mind a ketten, a kutya kapott a gazdájától egy lájtos ejnyebejnyét, én meg örültem, hogy nem repültem le a rolleremről, és életben hagytam egy ilyen dögöt.

A tegnapban egyébként az volt a legjobb, hogy végre valahára, ebben az evben először elmentünk futni. Biztos voltam benne, hogy az erőnlétem bőven nincs ott, ahol lennie kellene, ezért úgy döntöttem, bemelegítő alkalom lesz az egész, és az "1p futás + 1 perc séta" ismételgetés éppen elég lesz. 1 teljes órát töltöttünk kint, valamivel kevesebb, mint 30 lett a nettó futásidő, a többi séta, de nagyon nagyon örülök, hogy ezt minden nehézség nélkül tudtam teljesíteni. A végére már nagyon elfáradtam, és még  ma is érzem a combomban, de én nagyon szeretem az izomlázat, mert olyankor tudom, hogy végre csináltam valamit. Tök jól kitaláltam azt is, hogy jövőhét szombaton menjünk el kirándulni, már annyira mehetnékem van, nem is bírok magammal. Menjünkmááááár.

Maratoni bejegyzés az esküvőről :)

Szeretnék írni az esküvőről. Reggel fél7-től másnap háromóra húszig mindent el szeretnék mesélni. Azt sem tudom mivel kezdjem. Már jóideje azt gondolom, egy nőnek a gyermeke születésének napja kell legyen a legszebb, ezért ezt a címet nem szeretném az esküvőnk napjának adni. Ó bár találnék szavakat arra, amit most gondolok és érzek... Tegnapelőtt azért ültem ott az anyakönyvvezető előtt, mert életem eddigi legszebb 6 évét ünnepeltem. Annyira csodálatos volt ez az ünnep, tényleg, szavakba önteni nem tudom azt a boldogságot amit érzek.

Fél 7-kor ébredtem. Fél 8-ra volt ébresztőm, de nem is baj, hogy hamarabb ébredtem, mert így még éppen időben jutott eszembe egy kimaradt apróság. Pótoltam, zuhiztam, öltöztem, mentem a fodrászhoz. A ruháimat és az esküvőhöz szükséges kellékeket pénteken már mind a helyére tettük. 12-kor megérkezett a szalonba Joe és a segédje, a fotósaink. Smink, haj, mehetünk. A hotelben lepakoltam, vártam a koszorúslányokat és a dekorost a virágokkal. Gondoltam bemegyek a szobába, leülök egy székre, és megeszem a szendvicsemet, hogy éhen ne pusztuljak az anyakönyvvezető szeme láttára. A szendvicset megettem, de ülvemaradni nem bírtam. Falatonként körberohantam a szobát. Aztán megérkezett a dekoros, a kocsira felkerült a virág, megkaptuk a csokrainkat, és a tulipáncsokrok is a helyükre kerültek. 

Megérkeztek a koszorúslányok, találkoztam a ceremóniamesterünkkel, Danival, majd elmentünk öltözni. Aztán jött a készülődős-fotózás, és hopp, már fél 4, apró pánik fogott el, a Tanúm már a városházán, a koszorúslányok szerencsére még velem. Megérkezett Herceg apukája, indulás a kocsihoz, beszállás, gurulás, kiszállás. Azt hallottam, a násznép már nagyon türelmetlenül várt ránk, pedig éppen a 4 órai dallamot kezdte játszani az Avasi templom, amikor én már az épület előtt csokorral a kezemben álltam. Felmentünk, gyors igazítás, és már indulunk is. Alig bírtam kivárni azt a fél percet a zenében, amíg mi is elindulhattunk. Azt hittem, sokkal hosszabb a terem. 

Olyan hamar ki kellett mondani az igent, hogy teljesen meglepődtem, mikor a lényeges események után az anyakönyvvezető elkezdett hosszabban beszélni. Már egy másik polgári esküvőn is megfigyeltem, hogy ezek a világi szertartásvezetők olyan földre rángató beszédet tartanak. Öröm van, boldogság, de azért nagyon hangsúlyozzák, hogy milyen nehéz lesz, és szépen körülírják, hogy a házasságok többsége válással végződik. Kedves, nem? Az anykönyvvezető jól belőtte nekünk az 50 évet, de remélem, Koptseknek lesz inkább igaza. Azzal kezdte egyébként, hogy az örökkévalóságot a gyűrű szimbolizálja, mert annak se vége, se hossza. Utóbbin annyira meglepődtem, hogy muszáj voltam a Tanúm véleményét kérni, de elég volt ránéznem. Egyébként szerintem nagyon szép a gyűrűnk, a legszebbet választottuk. 

Amikor egy lány férhez megy, általában megváltozik a neve. Ezzel teljesen tisztában voltam, hiszen én magam választottam az új nevemet, de amikor odaültem aláírni a papírt, és az anyakönyvvezető azt mondta, már az új nevemmel írjak alá, éreztem a rövidzárlatot a neuronhálózatban. Mikor végre nekiláttam volna, persze nem fogott a toll, de addig húzgáltam azt a vonalat, amíg végül sikerült leírnom. A gratulációknál aztán vagy 3-szor be is mutatkoztam az új nevemen, amit először elrontottam, mert közel a 24-hez az imprinting már nem megy annyira jól, mint 3 évesen. Gyakorolni kell még. 

Az állófogadás nem éppen úgy sikerült, ahogy elképzeltem, mert lényegében az egész a fotózással telt el, de azért így is jó volt. Nem unatkoztam egy percre sem. Azt nagyon sajnáltam, hogy volt, aki egy szempillantás alatt eltűnt, sőt, talán még olyan is volt, aki gratulálni sem jött oda, de 150 embernél ebben nem vagyok teljesen biztos. Az volt a terv, hogy azokkal, akik a lagzira már nem jönnek, többet beszélgetünk, de ebből nem lett semmi. És sokkal több emberrel szerettem volna közös fényképet, most egészen elszomodtam ettől. Azért remélem, mindenki ráfért valamelyik képre.

Ú, annyira izgultam, hogy a csokrot normálisan dobjam el. Én ugyanis úgy dobok, mint egy lány. Szerencsére nem velem fordult elő anno, hogy a hátrahajított medicinlabda előre indult el, de azért féltem kicsit, hogy ez lesz. De nem, sőt annyira nem, hogy még el is kapták! Nagy harc volt érte, figyeltem! A harisnyakötő-dobással úgy voltunk, hogy ha a nép úgy akarja, akkor lesz, és lett is, Dani jól megoldotta, hogy csipeszeket rakott rá, így nagyobb lett a tehetetlen tömege, és el lehetett dobni. A fiúk sokkal visszafogottabbak voltak, mint a lányok, az utolsó pillanatban egyetlen laza kosaras kéz nyúlt érte lazán, ahogy az illik.

Gyönyörű idő volt, ezért aztán gyalog mentünk át a lagzi helyszínére. Menet közben több járókelő gratulált nekünk, nagyon aranyosak voltak. Fél 7 körül volt egy slideshow, aminek a végét mi nagyon jól kitaláltuk, a zene a legeslegkirályabb volt, de olyan hatalmas ováció fogadott mindket, hogy semmit nem lehetett hallani belőle. 

Volt vacsora, és utána játék. Sajnos volt olyan vendé, aki már ezt sem várta meg, emiatt nagyon szomorú voltam, pedig még után jött a nyitótáncunk. A nyitótáncunk szerintem nagyon király volt, bár én ugye nem láttam, de azt tudom, hogy nem rontottuk el, és tetszett a közönségnek. Ez volt a cél. A terv az volt vele, hogy mindenki kedvet kapjon a táncoláshoz, és el is kezdődött a buli. A zenekar szerintem szuper volt, én imádtam. Évek óta nem táncoltam már ilyen jót, pedig milyen jó!

Még javában ment a buli, amikor Dani szólt, hogy már is jön a torta, ami nekünk azt jelentette, hogy jön a gyertyafény keringő. Remélem ez is nagyon tetszett mindenkinek. Meglehetősen rövid volt, de nem akartuk túlzásba vinni, és ezt sem rontottuk el!!! Utána jött a torta. Úgy terveztük, hogy a tortázás közben jön a második slideshow, a legfrissebb képekből, utána mi elmegyünk átöltözni és jöhet a menyecsketánc. Csakhogy még elé becsúszott a legrégibb pár játék, és mi itt nem tudtunk elvonulni, ugyanis a srácoknak eljött a fiús koccintás és a menyasszonyrablás ideje. Kicsit szomorú voltam, hogy nem ölben vittek le ezek a helyes erős fiatalemberek, de mivel a felajánlott alternatíva a vállon fejjel lefelé lógatva megoldás lett volna, inkább úgy döntöttem, megyek a saját lábamon. A bolondmenyecske szerintem igazán gyönyörű lett, nem is értem, miért én kerültem ki győztesen a dologból. Anyukám teljesen el volt ragadtatva a szerenádtól, én sem kevésbé. Blekmur, az zenekar gitárosa még ilyen manő shaker effektet is tolt alá, nagyon király volt!

Csak ez után tudtunk menni átöltözni, közben én teljesen meg voltam rémülve, hogy mi ez a nagy csönd odafent, de kiderült, hogy éjféli menü érkezett, amiről én teljesen meg is feledkeztem. Az egész este alatt egy tányér levest és némi husit ettem, meg valami köretet, aztán egy szelet torta felét, de semmilyen más süteményt nem kóstoltam, sem az éjféli hidegtálat, sem gyümölcsöket, semmit. Azt sem tudtam, hogy ezek így vannak. És csak szánsavmentes vizet ittam, mint az állatok. Meg is lepődtek egyesek, mikor megtudták, hogy én szín józanon tolom az estét :D

A menyecskeruhámat is imádtam, szerintem haláli cuki volt. Innentől hajnali 3-ig gyakorlatilag végig táncoltam, volt néhány fiú, akivel tényleg szuper volt táncolni! Őszintén megvallva, sajnálom, hogy 3 után véget ért a buli, én még simán nyomtam volna, de amikor a megmaradt társaság fele bejelentette, hogy hazamegy, akkor látszott, hogy itt a vége, ennyi volt. És most kezdődik a következő fejezet.

Több olyan dolgot is tudnék említeni, amire azt mondhatom, hogy az életemet nagyon pozitív irányba mozgató döntések voltak. Ez a döntés is ilyen volt. A házasságkötés, az önneplés, és az, hogy ezt az alkalmat nem tudtam elképzelni a barátaim nélkül, és ehhez ragaszkodtam. Olyan óriási szeretetet és olyan rengeteg élményt kaptam ebben a néhány órában, mint talán egész eddigi életemben összesen. És tudni azt, hogy mindez nem történt volna meg, ha ezzel a fiúval meg nem találjuk egymást, és ilyen szoros köteléket nem fűzünk magunk köré.

Az esküvő előtt az volt a kérésem a Tanúmhoz, hogy pakolja tele a zsebeit zsepikkel, mert valószínűleg nagyon fogok sírni. Bár ő többet tud a valószínűségekről, hallgatott rám, én viszont nem hallgattam saját magamra, és az egész estét kibírtam mindenféle sírás nélkül. Két olyan pont volt, amikor úgy éreztem, hogy eddig bírtam. Az egyik a ceremónián volt, a szülőköszöntés, amikor odamentem az anyukámhoz, és megöleltem. Az első 18 évemet végig végig csak vele töltöttem, és most inkább nem is mesélek erről többet. Ő az Anyukám, És én annyira boldog vagyok, hogy Ő az Anyukám.
A másik ilyen pillanat, amikor Herceg unokatestvére jött gratulálni. Ő számomra nagyon fontos helyet foglal el a családban. Ő egy karakán, nagyon határozott elveket valló, és nagyon jószívű ember, akit talán a legtávolabb éreztem magamtól régen. Pedig már vagy 5 éve, hogy minden karácsonyt és húsvétot nála töltünk Sárospatakon, és én nagyon szeretek ott lenni. A neki való megfelelés, és az ő elismerése rengeteget jelent számomra. Ezért a második mindjártsírok esemény az volt, amikor odajött hozzánk, és azt monda nekem: "Isten hozott a családban!" Ő tudatosította bennem ezzel azt, hogy teljes értékű tagja lettem a családnak, és kölcsönös szeretettel vagyunk egymás iránt. És ezért elmondhatatlanul hálás vagyok.

Olyan rengeteget írtam, de biztosan nem meséltem még el mindent. Most mégis abbahagyom az írást, majd apránként leírom, amikor eszembe jut egy pillanat.

Zárásképpen még ismét elmondom, ha még nem mondtam volna elégszer, hogy én nagyon, nagyon szeretem a barátaimat. Csodálatos ajándékokat kaptam a lányoktól, és rengeteg szeretetet mindenkitől. Egy elköszönéskor történt, hogy az egyik legkedvesebb barátunk azt mondta nekem, ő nagyon komolyan gondolta a jókívánságait, és hogy biztosan nem lesz könnyű majd olyan messzire eljutni, de őszintén remélni, hogy nekünk sikerülni fog. És én erre azt mondtam:

Amíg ilyen barátok állnak melletünk, addig minden könnyű.

Holnap!

Holnap lesz az esküvő. Egészen hihetetlen. Nemrég még azt sem tudtuk, mikor lesz, aztán már csak egy év volt hátra, 8 hónap, fél év, 3 hónap, 4 hét, és bumm, itt vagyunk egy napra 2 igentől és 5 aláírástól.

Tegnap este már nehezebben aludtam el, de nagyo fáradt voltam, úgyhogy szerencsére az órákon át tartó forgolódástól megkíméltem magam. Nem tudom, ma hogy fogok tudni elaludni. Annyira várom már, de most nem akarok minden eseményt pontosan megrajzolni a fejemben, úgysem úgy lesz semmi. Ráadásul ilyenkor mindig kívülről látom magam, belülről mindig máshogy látszik minden. Jó lesz. Gyönyörű lesz a pár, szépségesek  a szülők, nagyon csinik a koszorúslányok, elegánsak a tanúk, egyszerűen szép a zenepalota, finomak a sütemények, vidáman díszített a lagzis terem, finom a vacsora, király a zenekar, csodálatosan szép képek fognak készülni, és mindenki imádni fog mindent. Játékok is lesznek, nyereményekkel, úgyhogy tessék ügyesnek lenni!

Valójában nem tudom, min izgulok, mert nincs min. De ez egy olyan nagy esemény, ami előtt valahogy muszáj. Kicsit aggaszt mondjuk, hogy a zenekarunk és a ceremóniamesterünk nem válaszolt még a tegnapi leveleinkre, legalább a fotósunkkal minden rendben ment eddig. Olyan kíváncsi vagyok. Azt hiszem, ez a jó szó. Kíváncsi vagyok, azért izgulok ennyire. Olyan ez egy kicsit, mint amikor egy superjó ajándékot sikerült találnom valakinek, és alig várom, már, hogy kibontsa, és örüljön neki, és én okozzam az örömét ezzel. Kíváncsi vagyok, hogy ki mit fog gondolni, ki milyen emlékeket fog megőrizni.

Egyébként a szerdai fotózáson szerintem nagyon király volt, hogy mi voltunk a látványosság a szinvateraszon. Pedig még énekes produkció is volt, valami városnapját promótáló izé. Alig volt szegényeknek közönségük, és akik voltak, azok is inkább minket néztek. :)
Mindig kíváncsi voltam, milyen érzés lehet menyasszonynak lenni a városban. Király! :D

Most mennem kell. Utolsó előtti simítások.

Holnapután férjhez megyek

Holnap után férjhez megyek.

Tegnap volt a fotózásunk. Ezen sokan meglepődnek, de megmondom, miért nem szombaton lesz. Mert délután fél 3-tól este 8-ig tartott.
Kicsit hűvös volt, néha azért sütött a nap, az eső nem esett, és az előző napok szelessége is enyhült. Csodálatosan szép nap volt ez nekünk. És ami a legjobb, hogy rengeteg fénykép lesz róla. Szerencsére Hercegnek (aki egyébként elképesztően jól néz ki az esküvői szettjében) tetszem a ruhában, úgyhogy most már baj nem lehet. Azt mondta, annyira tetszik neki a menyasszonyi ruhás látványom, hogy azt se bánná, ha az esküvő után még egy hétig ezt hordanám. És a menyecskeruhámat még nem is látta rendesen! (Egy kicsit azért már látta...)

Azt hittem, ma pihenős nap lesz. A délelőtt úgy is indult, aztán jött a hír, hogy a csodálatosan kitalált ültetési rendem nem megvalósítható, mert 30-nál több ember nem ülhet egy oszlopba (33-an voltak ott), ezért a következő 2 órában az emberekkel sakkoztam. Az eredmény nekem több szempontból sem tetszik, de sajnos kompromisszumokat kellett kötni, mert nem tudok összetartozó embercsoportokat akárhol szétbontani. Szóval iszonyat ideges voltam, végre találtunk egy elrendezést, azt mondta Anya, hogy pont, legyen így jó, ez legyen. Aztán miután ez lett, persze jött a panaszkodás, hogy de így nem jó. Túl nagy ügyet csinálok a dologból, mások szerint, és most már őszintén remélem, hogy egyik vendég sem akar panaszkodni majd, hogy neki ott nem jó, ahová került. Egyszerűen nem tudtam úgy elrendezni, ahogy szerettem volna. Még mindig ideges vagyok, pedig már úgy lesz, ahogy most van. Akinek nem tetszik, menjen haza. Meh.

A többi dolog rendben van. És remélem rendben is lesz.

Ja, ma szóltak, hogy az anyakönyvvezető, akivel tegnapelőtt megbeszéltünk mindent, kórházba került, úgyhogy másik anyakövvezetőnk lesz. Remélem, ennél nagyobb macera most már nem lesz.

A legizgalmasabb rész még csak most kezdődik!

1 hét maradt.

Hazajöttem. Mostantól az esküvő utáni napig végig itthon is leszek. Az anyukáink remek munkát végeztek, és elvileg minden a legnagyobb rendben zajlik.

Holnap reggel megyek a menyecskeruhámért, ezért ma megkértem Anyát, adja rám a menyasszonyi ruhámat, hogy ha még bármi igazítanivalót találunk rajta (de nem találtunk), holnap még vissza tudom vinni. Miközben Anya a fűzővel babrált, arra gondoltam, hogy ez egy olyan szép jelenet. Néhány nappal az esküvő előtt, este, lámpafénynél, egyetlen Anyukám öltözteti egyetlen lánykáját, mert néhány nap múlva férhez adja. Amikor befejezte, odaálltam a tükör elé, és tudjátok, mit láttam? Hogy én pont ilyen menyasszony szerettem volna lenni! Gyönyörű a ruha, éppen rám illik. Tetszett, amit láttam, na, néha az ilyesmit is be kell vallani nőiesen. Igazán. Alig várom már az esküvő napját, és úgy, de úgy remélem, hogy mindenki ugyanolyan boldog lesz, mint én.

Holnap délutántól lánybúcsú. Tegnapelőtt megkaptam a "behívólevelet", szuper mókás dolog lesz, nagyon várom már!

Elkövettem viszont egy hibát. Megfogadtam Anya tanácsát, és elmentem kozmetikushoz. Most nagyon úgy érzem, hogy nem kellett volna. Oké, nem volt tökéletesen photoshopolt a bőröm, de legalább tisztának látszott. Most bezzeg tiszta ragya vagyok. Hát mi lehet ennél nagyobb öröm egy lánynak?....... Nagyon ajánlom, hogy szerdára elmúljon az összes, és szombaton egy se legyen rajtam, különben az összes fényképen sírni fogok. Most tiszta neogranormon a fejem.

11

11 nap.

Ilyenkor nem a vőlegénynek kellene pánikolnia?
Ójaj.

Tök jó lesz amúgy, már nagyon várom!

Heti beszámoló

17 nap maradt már csak. Gyakorlatilag már csak az ültetőkártyák megrendelése és a pontos ülésrend megtervezése maradt, semmi más. Oké, vasárnap még fotózkodunk, aztán lánybúcsú és legénybúcsú, aztán találkozás az anyakönyvvezetővel, aztán megint fotózás, utána dekoráció meg minden...

Jó lesz. Nagyon készülünk a meglepetésekkel, amiket az estére tartogatunk. A múlt szombaton hazavihezttem már a menyasszonyi ruhámat. Nekem nagyon tetszik, remélem mindenki más is így gondolja majd. A menyecskeruhám még ott maradt, mert az volt, hogy a menyasszonyi ruhába még több szűkítőt kellett rakni, mert "olyan vékony a derekam" (?!), és ezen felbuzdulva a menyecskeruhát is jó szűkre vették. Nem kellett volna, konkrétan nem ért össze a zipzár. Úgyhogy ezen még alakítanak, és majd a jövőhét szombaton elhozom azt is. Irtó cuki lett egyébként, egy próbababán díszeleg az üzletben, a varrónő azt mondta, kb. 15-en akarták már megvenni. És ezt a ruhát én találtam ki! Igaz, minta alapján, de az én elképzelésemet tükrözi teljesen.

**

A főnököm ezen a héten is külföldön van, nem feszülök meg a munkában. Meg is betegedtem, tegnap és ma is egész nap az orromat fújom, de azt mondom, inkább most legyek beteg, mint két hét múlva. Két hét, ijesztően kevésnek tűnik. Pedig minden a legnagyobb rendben van.

**

Még mindig nem értünk a pakolászás végére az új lakásban, de Herceg apukája járt nálunk hétfőn, és rengeteg cuccot elvitt, amit gondosan előre összekészítettünk. Annyi hely szabadult fel ettől, hogy ihaj. Felhozta viszont a naaagy hangcuccot, 6.1, ritka példány az ilyen állítólag, de elég menő. Pénteken tervezünk kirándulni az IKEÁba, még néhány dologra szükségünk van ahhoz, hogy minden a helyére kerülhessen. A nagyobb, de nem sürgős beruházásokkal (pl. szőnyeg, függöny) megvárjuk inkább az esküvőt. Addig is már lehet lakást avatni, de alig ér rá valaki. Sikerült azért össeszervezni egy kis társasozást, de szerintem a különböző emberekkel legalább 5 lakásavatónk lesz, ha nem több.

**

Tegnapelőtt eljutottam boltba is. Nagy ritkaság ez az utóbbi hetekben. A kasszánál mögöttem egy lány fizetett, 2ezer3száz valamennyit. kíváncsi voltam, hogy mennyit fog fizetni, mert mindössze 3 tételt rakott a szalagra: 1 doboz salátalevél, némi paradicsom, és 6 db tojás. Ez került 2300 forintba. Összehasonlításként, én 1810 forintot fizettem 1 liter tejért, 4db joghurtért, 20 deka felvágottért, 50 darab szemeteszsákért és 9 csomag élesztőért. Az ilyeneken napokig tudok hitetlenkedni.

**

Biztos mondtam már, hogy Olaszországba megyünk nászútra, de majd csak júniusban, jó sokára. Addig is lesz egy május 1-i hosszú hétvége, amit kihasználunk arra, hogy végre tényleg elmenjünk Szegedre. Nagyon régóta terveztük már ezt, egyszer már majdnem mentünk is, de aztán nem lett belőle semmi. Most viszont már szállást is foglaltunk, egy vendégházban. Biztos jó lesz, várom már nagyon. Addig is, az esküvő utáni hétvégére újabb lakásavatókat tervezünk, utána héten pedig végre eljutunk színházba. Herceg azt az ajándékot kapta tőlem karácsonyra, hogy kiválasztottam néhány színházi műsort, amire én állom a jegyeket. Nem vettem előre meg őket, mert teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy mikor fogunk ráérni. Azóta kb. 2-szer ültünk le a gép elé azzal, hogy na most tudjuk a szabad estéinket, vegyünk jegyet. Arra mondjuk nem gondoltunk, hogy hónapokra előre az összes műsor teltházzal fut, ha vannak is jegyek, akkor azok egyesével, egymástól a lehető legtávolabb. Valamelyik nap megint eszembe jutott, és hopp, az egyik előadásra volt pont két hely egymás mellett, jó helyen, le is csaptunk rá rögvest. Az Illatszertár c. előadást fogjuk megnézni, ha minden igaz Kern Andrással, Pokorny Liával, Cserna Antallal. Őket még nem láttam élőben soha, kíváncsi vagyok rájuk már nagyon.

**

Haladok az 50 könyves kihívással is, lassacskán.
Azt hiszem legutóbb a Buddha szomorú és a Leslie könyvet írtam meg, azóta elolvastam a Pál utcai fiúkat, és folyamatban van a Fight club is. Ez az első könyv, amit angolul olvasok el, őszintén szólva nem nyűgöz le. Még mindig nem értem, hogy mi történik, és a szöveg szerkesztése sem tetstzik, de már nincs sok belőle hátra, befejezem. Hátha a végére rájövök, mit olvastam eddig.
Ami pedig a Pál utcai fiúkat illeti. Akárhány diplomám is legyen, az egyik legnagyobb hibámnak azt tartom, hogy az irodalmi műveltségem... enyhén szólva hiányos. Gyerekkoromban egyáltalán nem szerettem olvasni, nem kötött le, nem értettem, nem tudtam, hogy mire gondolt az író/költő, ha már egy teljes oldalnyi szöveget el kellett olvasnom, menekültem volna a világból. Mondom ezt én most, felnőtt fejjel, biológusként, akinek napi 100-150 tömény szakmai szöveg elolvasása kispályás feladatnak számít. Na de Pál utcai fiúk. A könyv nagyon régi, de azért jó állapotban van. Ahogy kinyitottam, és az első szöveges oldalra lapoztam, azt láttam, hogy ceruzával 3 szó alá van húzva, és egy jó erős, ideges, függőlegesre nyújtott firka ékesíti a papírt. Nahát, mi bosszanthatott fel ennyire... Elolvastam az első mondatot, és rájöttem.

1. A három aláhúzott szó 3 ismeretlen szó volt. Pontosabban, amit akkoriban nem tudtam. Például nem tudtam, mi az a katedra. Egy gyerek, aki 1996-ban lépte át először egy iskola kapuját, bizony soha életében nem látott katedrát, honnan tudhatta volna, mi az. Alá volt húzva Bunsen-égő, talán ez a szó volt, hát könyörgöm 10 évesen honnan tudtam volna, mi az? A harmadik aláhúzott szó most nem jut eszembe.
2.  Az első mondat egy kémiaórát ír le. 10 évesen jó, hogy hallottam már ezt a fogalmat, hogy kémia, nem még hogy el tudjak képzelni egy ilyen környezetet.
3. Az első mondat az oldalon lévő szöveg negyedét kiteszi. Hosszú, vesszővel tagolt mondat, ahol az ember már a harmadik tagmondatnál elfelejti az elsőt, és ezt nekem, 10 éves gyereknek meg kell értenem.
4. A sztorti 14 éves fiúkról szól, az ő saját, több évtizeddel ezelőtti közegükben. Most engem mégis, a 21. század napsugaraiban fürödve, 10 éves kislányként, hogy a viharba  érdekelt volna egy ilyen sztori? Még most, 23 évesen is, a csatajelenet (ami bizonyára nagyon jól van megírva) volt a legunalmasabb és leglassabb rész, a katonai rangok feléről még most sem tudom, hogy micsoda, és ki ki fölött áll...

Egyébként tetszett. Szép, szomorú történet. Egészen boldog az én naiv kicsi szívem attól, hogy talán ez nem csak író túlzás, és talán volt olyan kor, amikor a gyerekek és emberek alaptermészete pont ilyen volt, ahogy itt le van írva. Amikor mindenki kiáll az igazáért, képesek a belátásra és a megbocsátásra, amikor a világban vannak értékek, amikor a csoport és a kapcsolatok megingathatatlanok. Az mondjuk eléggé lelombozó, hogy a sztori elején mindenki boldog, a végére meg mindenki mindent elveszít. De mindegy, bepótoltam ezt a hiányosságomat. Ezzel a tudással lassan már felső tagozatba is mehetnék.

Zsúfolt napok

Üres a lakás.
ágy
zsákokba gyűjtött szemét
szekrények, polcok
konyha.
zúg a mosógép.
világít a modem.
Ó, de hisz itt vagyok én is. Nem is olyan üres ez a lakás.

**

Talán két hete is megvan már, hogy utoljára bekapcsoltam a saját gépemet. Lejöttem az "előző" albérletünkbe. Amíg mos a gép - ti. az új lakásban nincs fregoli, csak itt van hely a száradó ruháknak - én blogot írok. Rengeteg dolgot szerettem volna leírni az utóbi hetekben, de nem volt rá időm. A fenti lakásban pedig még internet sincs. Elszigetelt kis birodalom a miénk. 

A főnököm most külföldön van, én egész jól haladtam ma a rám bízott feladattal, megjutalmaztam magam ezért azzal, hogy még világosban hazajövök. Boltba is kellett már menni, máskor nincs rá idő. Kibaszott kormány, kibaszott vasárnapok. Ez lesz mostantól.

Olyan sok dolgot akartam leírni eddig, hogy most nem jut eszembe egy sem. Az esküvőről bőven tudnék mesélni, de azt a végére hagynám, biztos sokatok unja már. 

Kezdem a költözéssel.

Múlt hétvégén megoldottuk a nagyját, a pakolással lassabban haladunk. Van három nagy szekrényünk, három akasztós résszel. Polc alig van benne, ami nekünk nem jó, eddig csak a kabátok és az ingek lógtak a szekrényben, minden más hajtogatva volt. Nem akarunk ehhez hozzászokni, jóllehet még vállfánk sincs elég. Sütni kéne. Nem vállfánkot, kenyeret. Blogolás után erre is sort kerítek. Az új lakásban még nem használtam a sütőt, ideje kipróbálni. 

Ma beüzemeltük a hűtőnket. A fenti lakásban volt egy kicsi hűtő, hasonló ahhoz, mint ami itt is volt, és amit lecseréltünk, mert kicsi volt nekünk. Ez a kicsi hűtő teljesen be van építve a konyhabútorba, nem is fogjuk tudni kivenni, még a konnektoráról sem lehet tudni, hogy hol van, úgyhogy kihúzni nem tudjuk, majd 0-ás fokozatban tartjuk. Eddig viszont ideiglenes hűtőnek jó volt, így a másikat le tudtuk engedni, átpakolni belőle, felvinni. Az ajtaját még meg kellett cserélni, ezért vártunk vele ilyen sokat, eddig még nem volt rá idő. 

A lakás egyébként tök jó. Szeretni fogok ott lakni. Az egyetlen, aminek nem tudom, hogy örüljek-e vagy sajnáljam, az az, hogy a lakás É felé néz, ezért lényegépen közvetlen napfény sosem éri. A terasz távolabbi része délután szép napfényes, oda később tavasszal-nyáron nagyon jó lesz kiülni. Azért nem sajnálom mégsem, mert 

- télen nincs hideg, hiszen a lakást a mellette lévő kazánház radiátorok nélkül is befűti

- nyáron nem lesz szörnyű meleg, ha nem tűz be a nap, bár a kazánház szerintem nem áll le...

- mindig lehet látni a monitor tiszta képét

- a növények alól lassabban párolog a víz.

Másik téma. Szombaton és vasárnap is voltunk társasozós-beszélgetős alkalmakon, ezek a legjobbak. Nem is, mert ezeknél a kirándulások lehetnek sokkal jobbak. Ilyenkor úgy várom már, hogy túl legyünk az esküvőn, és végre felszabaduljanak a hétvégéink. Tök jó lenne, ha az esküvő után vagy egy hónapig haza se mennénk, és minden hétvégét más-más programmal tölthetnénk fel. Az állatkertbe is úgy szeretnék már elmenni.

Állatkert. Biztos hallottátok, hogy koalák érkeztek a pesti állatkertbe. Egy fontos kérdés. Láttatok már valaha koalát MENNI? Ül a fán, kapaszkodik, kinyúl egy eukaliptuszlevélért, szájához teszi, megrágja, loop. Aztán alszik. Ugye, a koala nem megy sehova. Nézzétek meg ezt a viedót, szerintem ez az állat nincs is.

Azt hiszem a munkahelyen egyre közelebb kerülök a saját feladatomhoz. Még azért tanulgatok, programozni is, meg bioinformatikát is, és szakirodalmat is, egyre többet tudok. Úgy tűnik, hamarosan várható egy cikk, amibe végre bekerülhet a nevem. Mindannyiunk kapott egyébként saját projektet, aminek ő a főfelelőse és amikor majd cikk lesz belőle, annak ő lesz az első szerzője. Nekem is van ilyenem, bizony! Tetszik nekem ez az állást.

Érezzétek azért a munka megfeszítettségét és szigorát, a múlt héten végre próbahasználatnak vetettük alá a zen-kertünket. Jap, ilyenünk is van. Egy kb. 40*15-ös fa edényke, feltöltve puha fehér homokkal. Rakunk majd bele még köveket, esetleg kagylóhéjat, csigaházakat, aki amit tud, hoz. Nem lehet ebbe akárhogy belenyúlni ám, a zen kertben állítólag gereblyézni szokás, ezért márc. 31-i határidővel gereblyepályázatot hirdettünk a csoporttagok számára. A nevezés mindenki számára kötelező, saját kezűleg kell elkészíteni, és a végén egy csoportgyűlésen titkos szavazással fogjuk megválasztani a főgereblyét. 

Tényleg.

Lépjünk tovább. Volt az Anyukámnak születésnapja múlt előtti hét péntekén. Aznap hazamentünk, kapott tőlünk ajándékba két képkeretet, benne két képpel, az egyiken Herceg és én vagyunk, a másik pedig Herceg diplomaosztóján készült, és azon Anya is rajta van. Anya azt mondta, majd ha meglesznek az esküvői képek, azokat szeretné beletenni. 

Másnap volt egy nagy közös ebéd, Anya és én, Herceg és a szülei, és Anya két barátja. Ott váratlanul én is kaptam ajándékot, Herceg szüleitől kaptam egy kaspót, ami teáscsésze alakú, még csészealj is van hozzá, de nem csészeméretű, szerintem vagy másfél - két liter víz biztos belefér. Már alig várom, hogy rakhassak bele növénykét. Amikor készen vagyunk a lakás belső részének rendbe rakásával, akkor jöhet az erkély, és telerakjuk növényekkel.

Nőnapra kaptam egy csokor gyönyörű, illatos, lila tulipánt és Hercegtől pedig egy cserépben gyöngyikéket. Kis lila cukiságok, a virágokat tartó szárak szerintem legalább kétszeresükre nyúltak meg, egyre másra kapaszkodnak az ég felé. Az alsóbb virágok, úgy láttam, már kezdenek hervadni, de amikor majd elszárad teljesen, nem dobom ki, hanem a hagymákat megpróbálom megőrizni a következő évre. 

Esküvő. Megvan a menyasszonyi ruháááám! Még egy pici alakítás lesz rajta, ugynis a varrónők megállapították, hogy még lehet szűkítőt tenni a ruha felső részébe. Ahhoz képest, hogy amikor anno elkezdtem a ruhát keresni, úgy álltam hozzá, hogy az én arányaimra egy sem lesz jó, végül kiderült, hogy ez nem így van, sőt, sosem mondták még nekem ilyen sokszor (meg úgy általában nem szoktak nekem ilyet mondani), hogy milyen vékony vagyok. A franc gondolta volna. És nem is láttam magam annak a tükörben akkor sem, amikor mondták. De ha egyszer mondják. Hogy olyan vagyok, mint a próbababa, meg hegy még kell szűkítő a ruhába. Azért engem ezzel még nem győztek meg, jut is eszembe, hogy én ma este még tornázni akartam. Nem tudom, el fogok-e egyáltalán férni az új lakásban a sok pakolnivalótól. 

Tényleg, kéne majd egy szép szőnyeg a nappaliba. Vannak a lakásban rongyszőnyegek, de olyan koszos színük van, nem is tetszenek, kéne saját. Erről pedig a függőny jut eszembe. A hálószobában teljes a szett, a konyhaablakra is rajtunk valamit, de a nappali ablakain csak sötétítő függöny van. Lett volna egyébként másik függöny is oda, de ha láttatok még rettenetet.... Szürke-ezüst színű, és konkrétan szálakból áll. A zsákban persze a két függönydarab két méter hosszú szálai teljesen összegabalyodtak, azt hittem a falnak megyek, hogy ilyet mégis hogy lehet kitalálni. Jobbank láttuk nem vesződni vele. Majd oda is veszünk valamit.

Fürdőszobai kilépő is kéne.

Esküvő. Megvannak a gyűrűink! Nagyon szépek, fehéraranyból vannak, nem teljesen hagyományos karikagyűrű, inkább fiatalos, de nagyon egyszerű. Herceg szüleinek volt két olyan aranylánca, amit már nem lehetett hordani, és Anyának is volt egy gyűrűje. Ezeket odaadtuk, ezekből készültek el a mi gyűrűink, és így, ahelyett, hogy Pesten 80-120 ezer forint között jutottunk volna hozzá, most -200 forintért készült el. Igen, kaptunk 2 gyűrűt és még 200 forintot. 

Biztos sok mindent mesélhetnék még, de kimosott a gép, mára ennyi volt a móka, sok még a feladat.

Még 25 nap.

Jajmárcsakegyhónap

Rengeteg a dolgom, ezért nem írok már ide semmit, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy mához 1 hónapra esküvő. Herceg szerint ez tök jó, rajtam kezd kiütközni a pánikhangulat.

Dolgok

Olyan rég írtam ide, hogy Herceg blogjának jobboldali listájából már el is tűntem.
Történtek pedig dolgok, szépen haladunk mindennel. Lépésről lépésre zajlik az esküvőszervezés.

Szerintem amikor az ember futtában felsorolja magában, hogy mi kell egy esküvőre, kb. ennyi jut eszébe:
- szertartás
- helyszín
- időpont
- menyasszonyi ruha
- meghívók
- fotós
- vőfély/cm
- zenekar a lagziba.

Oszt cső. Ennyi. Aztán kiderül, hogy ennél sokkal többről van szó, Majd, alig több, mint egy hónappal az esküvő előtt, mikor már 100 dolgot is elintéztünk, kiderül, hogy az utolsó másfél hónap az ember életének legsűrűbb 45 napja.

És ha ez még nem elég, épp ideje költözni is, nem?
Jap, aláírtuk a szerződést, kifizettük a rakat pénzt, megkaptuk a kulcsokat, úgyhogy most munka után takarítok, hogy vasárnap egy szuszra lezavarhassuk az egész átcuccolást. Ma mondjuk szabadnapot veszek ki a takarításból, mert most mással kell foglalkoznom. Például blogot kell írnom ugye...

Felírtam még pár dolgot, amiről írnék.
Az egyik, hogy valamelyik nap éppen áthaladóban voltam a déli épület 3. emeletén, ahol is egy magyar srác megpróbálta külföldi cimbijének elmondani, hogy mi is van kiírva a táblára. A "számelmélet" szóra a következő megoldással állt elő.
szám = number
elme = mind
Érzem én, hogy az elmének és az elméletnek a magyar etimológiában közük lehet egymáshoz, de most komolyan, szegény külföldi csávó azt hiszi, hogy nálunk ez a tanszék a "department of numbermind"? Már ha képes egyáltalán ezt értelmezni.

A másik sztori, hogy itt volt egy volt bioszos csoporttárs-barátnőm, akivel rengeteget beszéltünk az esküvőről, és talán a menyecskeruháat nézgettük, amikor elhangzott az a szó, hogy "konvencionális". - miozin! - mondtam én. Igyekszem majd megtanítani az agyam arra, hogy ez a két szó egymás nélkül is életképes.

Tegnap átvettem a diplomámat!

Aki még nem utazott Combinon, annak elmondom, hogy vannak rajta olyan részek, ahol a két oldalon lévő ülések között kicsit beszűkül a tér. Ott egy személy fér el kényelmesen, ezért ha valaki ott szeretne közlekedni, kicsit össze kell húzódni. Egy másik fontos tudnivaló, hogy az egyetemnél, vagyis a Petőfi híd budai hídfőnél a villamoson utazók kb. 70%-a leszáll. (Statisztikám nincsen rá, de a villamoson innentől mindenkinek marad ülőhely.)
Eleve utálom azokat az embereket, akik nem bírnak a seggüköm ülve maradni, vagy állva megvárni, amíg a villamos beér a megállóba, ahol le szeretnének szállni. Utálom, hogy hozzám érnek vagy hogy arrébb tolnak. Tegnap felszálltam a villamosra, és megálltam egy ilyen beszűkülő helyen, kb. 1 teljes méterre az ajtótól. Láttam, hogy tőlem jobba-balra is szabad az út. Közben csörgött a telefonom, azt felvettem. Még a megálló előtti kereszteződés környékén jártunk, amikor egyszercsak érzek valamit a jobb vállamnál. Odanézek, hát egy megtermett bácsi próbál engem arrébb tuszkolni, hogy ő majd mögöttem elmegy. Jó hangosan és felháborodottan közöltem vele, hogy én is leszállok.

Könnyen előfordulhat egyébként, hogy a budapesti emberek nem azért csinálják ezt a folytonos furakodást, mert parasztok, hanem mert azt hiszik, hogy a többi ember olyan paraszt, hogy leszarják, ha valaki mellettük le akar szállni. Én bezzeg minde megállónál azt nézem, hogy jó helyen vagyok-e, és nem akar-e épp mellettem leszállni valaki, mert azt mondjuk elengedném. De ilyen alig szokott előfordulni, mert mindenki már menet közben ELŐREFURAKODIK. Ehh.

A másik pedig, még mindig képtelen vagyok megérteni, hogy ezek az idióta budapestiek miért gondolják, hogy ha a megállóba beáll a jármű, amire éppen fel szeretnének szállni, akkor nekik pont a kinyíló ajtó közepére kell beállniuk, nehogy már véletlenül le lehessen szállni. Basszus nem a széles ajtóynílás egyik oldalán száll fel, hanem középen, csakazért is, lehetőleg még mielőtt bárkinek esélyt adnak a leszálláshoz.

Remélem a héten megkapom a fizetésem.