Elfelejtettem még egy passzust beleírni az előző ajtós-jótanácsos bejegyzésbe.
Ha vendéget vársz magadhoz, olyan vendéget, aki még soha nem járt nálad, akkor te menj előre és te mutasd az utat. Ez főleg akkor fontos, ha lépcsőházba mentek be, ahol nem egyértelmű, merre van a lépcső, merre van a lift, ill. a folyosón melyik ajtóhoz kell menni. Hasonlóképp kertes családi háznál, ez esetében még egy adalék, ha sötét van - az új vendég nem tudja, hol kell például lépcsőre figyelni, vagy egyáltalán merre van a bejárat.
2015. december 1., kedd
Americans know science
Állítólag ezen a teszten csak az amerikaiak 6%-a tud helyesen válaszolni minden kérdésre. Ez kevésnek hangzik, de szerintem nálunk még kevesebb lenne... Én mondjuk mindegyikre tudtam a helyes választ, de ezt el is vártam magamtól, és nem is mernék most erről írni, ha nem így lett volna. Amúgy ha megnézitek, ez a 6% elég semmitmondó infó, mert azért a kérdésekre külön-külön mégis csak nagyon sokan tudják a jó választ. A 70% fölötti arányok teljesen vállalhatóak. Szerintem semmi kivetnivaló nincs abban, ha valaki nem tudja az összefüggést a tengerszint feletti magasság és a víz forráspontja között, nem készülhet mindenki hegymászónak, hogy ez fontos legyen. Az asztronómia vs. asztrológia kérdésben viszont még meg is lepődtem, hogy milyen sokan tudják jól - de nem is csoda, mert ez ugye rendkívül fontos a mindennapi életben... A scatterplotos kérdésnél viszont nagyon gáz, hogy csak 63% képes egy ilyen egyszerű ábrát megérteni, a maradék 37 %-ot szerintem nyugodtan hívhatjuk vizuális analfabétának, és sajnos ebből Magyarországon szerintem még több van...
Karácsonyi mizéria
A karácsonyt szerintem a legtöbb gyerek imádja és mindig nagyon várja, a legtöbb felnőttnek pedig csak púp a hátán, és ők inkább túlélni igyekszenek.
Én egész gyerekkoromban utáltam a karácsonyt. Pontosabban nem utáltam, csak nem értettem, hogy mit lehet ezen szeretni. Nekem a karácsony egyet jelentett a "szünet van és végre hétköznap is lehet mesét nézni" boldogsággal, de semmi vallási, semmi spirituális érzelem, semmi hangulat nem kötődött hozzá. Nálunk nem volt nagy ajándékozás, nem volt karácsonyi menü és nem volt karácsonyfa sem (nehány évesen én magam kértem, hogy ne legyen, miattam ne vágjanak ki fát).
Aztán 18 évesen, mikor Herceggel egy pár lettünk, ő bevont a saját családi karácsonyukba. Azóta imádom a karácsonyt. Mindig van ajándékozás, és nagyon szeretek nekik ajándékokra vadászni, de mégsem ez az, ami a karácsonyt karácsonnyá teszi, hanem az a két nap, amit Sárospatakon töltünk, mintha egy kicsit kivonulnánk a világból. Sütés-főzés, sok-sok beszélgetés, nevetés, finomabbnál finomabb ételek, kutyasétáltalás, délutáni alvás és teljes nyugalom. Ma jöttem rá, hogy a legtöbb embernek azért nyűg a karácsony, mert ezekből számukra semmi sincs meg. A legkülönbözőbb helyekre rohangálnak a rokonokhoz, mindenhol enni kell, akkor is, ha nem esik már jól, mert csak sértődés lesz, mindenhová ajándékot kell vinni, de nem is tudják, hogy kinek mit, és egyáltalán minek, sietni kell, nincs idő semmire, még a fát is meg kell venni, nem fér be a talpba, rohadjonmegazegész, sütni is kell, ide is jönnek, takarítani is kéne, a gyereket vidd már el addig otthonról, még neki nincsen ajándékom, tőle nem kaptam semmit tavaly se, méresikahó, mérnemesikahó, hagyjatokmárbékén.
Ez a jó abban, ha kicsi a család és összetartó, és nagyon nagyon kívánom, hogy ha majd már gyerekeink is lesznek, akkor is minden évben menjünk Patakra, és legyen ez a mi saját kis karácsonyunk, minden évben szép emlék.
Én egész gyerekkoromban utáltam a karácsonyt. Pontosabban nem utáltam, csak nem értettem, hogy mit lehet ezen szeretni. Nekem a karácsony egyet jelentett a "szünet van és végre hétköznap is lehet mesét nézni" boldogsággal, de semmi vallási, semmi spirituális érzelem, semmi hangulat nem kötődött hozzá. Nálunk nem volt nagy ajándékozás, nem volt karácsonyi menü és nem volt karácsonyfa sem (nehány évesen én magam kértem, hogy ne legyen, miattam ne vágjanak ki fát).
Aztán 18 évesen, mikor Herceggel egy pár lettünk, ő bevont a saját családi karácsonyukba. Azóta imádom a karácsonyt. Mindig van ajándékozás, és nagyon szeretek nekik ajándékokra vadászni, de mégsem ez az, ami a karácsonyt karácsonnyá teszi, hanem az a két nap, amit Sárospatakon töltünk, mintha egy kicsit kivonulnánk a világból. Sütés-főzés, sok-sok beszélgetés, nevetés, finomabbnál finomabb ételek, kutyasétáltalás, délutáni alvás és teljes nyugalom. Ma jöttem rá, hogy a legtöbb embernek azért nyűg a karácsony, mert ezekből számukra semmi sincs meg. A legkülönbözőbb helyekre rohangálnak a rokonokhoz, mindenhol enni kell, akkor is, ha nem esik már jól, mert csak sértődés lesz, mindenhová ajándékot kell vinni, de nem is tudják, hogy kinek mit, és egyáltalán minek, sietni kell, nincs idő semmire, még a fát is meg kell venni, nem fér be a talpba, rohadjonmegazegész, sütni is kell, ide is jönnek, takarítani is kéne, a gyereket vidd már el addig otthonról, még neki nincsen ajándékom, tőle nem kaptam semmit tavaly se, méresikahó, mérnemesikahó, hagyjatokmárbékén.
Ez a jó abban, ha kicsi a család és összetartó, és nagyon nagyon kívánom, hogy ha majd már gyerekeink is lesznek, akkor is minden évben menjünk Patakra, és legyen ez a mi saját kis karácsonyunk, minden évben szép emlék.
2015. november 30., hétfő
Ajtóbanállós
Van ez az izé, "udvariassági forma", hogy az ajtóban előreengeded a másikat. Én erről azt gondolom,
hogy ne állj meg előttem, hanem mennyé tovább! ne álld el az utat, csak akadályozol a mozgásban, köszönöm, ki tudok menni az ajtón magamtól is!
Na. Nem tiltakozom ám az egész rendszer ellen, én is örülök az ilyen apró udvariasságnak, csak mégis inkább nem kéne. Néhány jótanács, ilyen ajtóhoz érős esetekre.
- ha férfiből vagy, és nővel mész olyan helyre, ahol a nő még nem járt, te menj előre, légy határozott, különben a nő a nő azt találja hinni, hogy te se mersz bemenni.
- ha ketten értek oda egy ajtóhoz, amin tolva lehet bejutni, és az ajtó egy ember széles, akkor ne nyúlj be, ne álld el félig az utat, és ne próbáldd nyújtott karral megtartani az ajtót, miközben a másik próbál átnyomakodni melletted, sokkal egyszerűbb, ha bemész az ajtón, rögtön be is fordulsz és bentről nyitva tartod az ajtót, a másik pedig kényelmesen besétál.
- ha 2-nél többen értek oda az ajtóhoz, akkor akár egy irányból érkeztek, akár jönnek szembe is, csak akkor engedd (be a szemből érkezőket és) előre a többieket, ha az ajtót húzni kell, különben visszajutunk az előző esethez.
A létező legszerencsétlenebb helyzet pedig, amikor odaérsz az ajtóhoz, mögötted is vannak, szembe is jönnének, kinyitod az ajtüt, mellé állsz, hogy előreengedd az embereket, és másodpercek telnek el azzal, hogy senki nem megy át, mert a szemben álló felek egyhelyben toporognak, és arra várnak, hogy majd a másik elindul, de persze egyszerre rezdülnek, ezért megint mindenki megáll, pedig valakinek át kell mennie...
hogy ne állj meg előttem, hanem mennyé tovább! ne álld el az utat, csak akadályozol a mozgásban, köszönöm, ki tudok menni az ajtón magamtól is!
Na. Nem tiltakozom ám az egész rendszer ellen, én is örülök az ilyen apró udvariasságnak, csak mégis inkább nem kéne. Néhány jótanács, ilyen ajtóhoz érős esetekre.
- ha férfiből vagy, és nővel mész olyan helyre, ahol a nő még nem járt, te menj előre, légy határozott, különben a nő a nő azt találja hinni, hogy te se mersz bemenni.
- ha ketten értek oda egy ajtóhoz, amin tolva lehet bejutni, és az ajtó egy ember széles, akkor ne nyúlj be, ne álld el félig az utat, és ne próbáldd nyújtott karral megtartani az ajtót, miközben a másik próbál átnyomakodni melletted, sokkal egyszerűbb, ha bemész az ajtón, rögtön be is fordulsz és bentről nyitva tartod az ajtót, a másik pedig kényelmesen besétál.
- ha 2-nél többen értek oda az ajtóhoz, akkor akár egy irányból érkeztek, akár jönnek szembe is, csak akkor engedd (be a szemből érkezőket és) előre a többieket, ha az ajtót húzni kell, különben visszajutunk az előző esethez.
A létező legszerencsétlenebb helyzet pedig, amikor odaérsz az ajtóhoz, mögötted is vannak, szembe is jönnének, kinyitod az ajtüt, mellé állsz, hogy előreengedd az embereket, és másodpercek telnek el azzal, hogy senki nem megy át, mert a szemben álló felek egyhelyben toporognak, és arra várnak, hogy majd a másik elindul, de persze egyszerre rezdülnek, ezért megint mindenki megáll, pedig valakinek át kell mennie...
2015. november 29., vasárnap
Már megint nagyon vicces voltam
Herceg szokásos kütyümániáját éljük, éppen arról beszélgetünk, melyik külső hangkártyát lenne érdemes megvenni kettő közül. (Igen, nálunk ez egy teljesen átlagos szombat reggel.) Az egyik hangkártyán van usb-hub, vagyis nem csak a hang infót tud küldeni a kártya a gépnek, hanem még usb-adatot is, de valószínűleg ezt nem egyszerre tudja, különben még bele lehetne hallani azt is. Én meg erre azt találtam mondani, hogy az valóban milyen vicces lenne, hogy hallgatod a szépen felvett zenédet, alatta egy kellemes, lassú gps-hang pedig mormolná:
"egy nulla nulla egy egy egy nulla egy..."
"egy nulla nulla egy egy egy nulla egy..."
2015. november 28., szombat
Csoportebéd hangulat
Csoportebéd. Téma: melyik végén kell a banánt kinyitni. A vitát azzal zárjuk, hogy amint visszaérünk megnézzük youtubeon, hogy a majmok hol nyitják a banánt, mert nyilván úgy a helyes. Később, mikor visszaértünk, és a téma már-már feledésbe merült, a főnökünk arra a jelenetre jön be a szobába, hogy a három értékes munkaereje egy monitor köré gyűlik és ezt a videót tanulmányozza.
A kérdésben végül nem jutottunk döntésre.
Egyébként ugyanennél a csoportebédnél az is szóba került, hogy lesznek mindenféle kurzusok és téli iskolák Európa-szerte, ahová a főnökünk szeretne elküldeni minket. Mindenki sajtát témája szerint más- és máshová menne, van, aki Olaszországba, van, aki Spanyolországba megy majd, nekem pedig úgy tűnik, Németország jut. A főnököm pedig annyira cuki, hogy - mivel tudja rólam, hogy még sosem ültem repülőn, és félek is ettől a lehetőségtől - hozzáteszi, hogy oda vonattal is könnyű eljutni.
A kérdésben végül nem jutottunk döntésre.
Egyébként ugyanennél a csoportebédnél az is szóba került, hogy lesznek mindenféle kurzusok és téli iskolák Európa-szerte, ahová a főnökünk szeretne elküldeni minket. Mindenki sajtát témája szerint más- és máshová menne, van, aki Olaszországba, van, aki Spanyolországba megy majd, nekem pedig úgy tűnik, Németország jut. A főnököm pedig annyira cuki, hogy - mivel tudja rólam, hogy még sosem ültem repülőn, és félek is ettől a lehetőségtől - hozzáteszi, hogy oda vonattal is könnyű eljutni.
2015. november 24., kedd
A tautológia kalapácsa
Valaki magyarázza már el, hogy az üvegtörő kalapácsot miért zárják be egy üveglap mögé?! És még oda is írják, hogy veszély esetén betörni... hogy?!
2015. november 20., péntek
Tacskóbaj
Nem értem, hogy az öreg nénik miért gondolják, hogy akkor szép valami, ha kövér. Jól megtömik az unokát is, meg a háziállataikat is.
Tegnapelőtt láttam két idős nénit, mellettük pedig egy magát alig vonszoló tacskót. Szerencsétlen állatnak nem elég, hogy iszonyat rövid lába van, (ennek a példánynak szerintem még az átlagosnál is rövidebb lábai voltak), de tényleg fel kell hízlalni annyira, hogy szinte a hasával csússzon a betonon?!
Miért nem tudják az emberek, hogy az állatok kóros túletetése épp olyan veszélyes lehet, mint az éheztetés. Utóbbitól valószínűleg többet szenvednek, sokkal hajlamosabbak lesznek fertőzésekre, de például egy ilyen kövér tacskó is sebeket, bőrbetegségeket szedhet össze, ha át talál menni egy betonpúpon. Hogyan lehetnek ezek a gazdák így felelős állattartók?
Tegnapelőtt láttam két idős nénit, mellettük pedig egy magát alig vonszoló tacskót. Szerencsétlen állatnak nem elég, hogy iszonyat rövid lába van, (ennek a példánynak szerintem még az átlagosnál is rövidebb lábai voltak), de tényleg fel kell hízlalni annyira, hogy szinte a hasával csússzon a betonon?!
Miért nem tudják az emberek, hogy az állatok kóros túletetése épp olyan veszélyes lehet, mint az éheztetés. Utóbbitól valószínűleg többet szenvednek, sokkal hajlamosabbak lesznek fertőzésekre, de például egy ilyen kövér tacskó is sebeket, bőrbetegségeket szedhet össze, ha át talál menni egy betonpúpon. Hogyan lehetnek ezek a gazdák így felelős állattartók?
2015. november 19., csütörtök
Hello tourist!
Helló! Hángérien sopping márket! Hendméd tísörc!
Szerintem a világ legszarabb melóinak 10-es toplistáján talán közvetlenül a jegyellenőr alatt helyezkedik el ez - nem tudom mi a neve. Éttermek előtt állnak télen-nyáron, hóban-fagyban-pusztulatmelegben, és tört angolsággal próbálják a turistákat becsábítani - mi ez? "Becsábító"?
#avaciutcagyongyszemei
2015. november 17., kedd
Reepcsiiii
Sosem hallottam róla elégszer, pedig tudtam hogy van, és éppen néhány hete jártam utána, dátumot megjegyeztem, és olyan lelkes voltam, úgy szerettem volna menni, erre tessék, hülyehülyehülye-terroristapisták!
2015. november 16., hétfő
Az arany ember
Egyik korábbi bejegyzésemből már tudhatjátok, hogy általános iskolai irodalmi műveltségem hiányosságait most Jókai művével próbáltam csökkenteni.
Van oka is annak, hogy elolvastam. A József Attila Színházban játszák ezt a darabot, megtetszett a szereposztása, és vettünk is rá jegyet. Én persze nem követem el azt a hibát, hogy elemegyek egy színházi előadásra úgy, hogy az alapját képező könyvet nem olvastam el, és nem tudom, miről kell szóljon. Az innentől kezdve egy másik kérdés, hogy a színház miért nem veszi le a műsoráról az előadást, ha a főszereplő motorbalesetből lábadozik, vagy miért nem adja a oda a szerepet másnak. Az előadás elmaradt.
A könyv viszont mindenképpen megérdemli, hogy írjak róla. Amikor csak említettem valakinek, hogy ezt a könyvet fogom olvasni, teljes szörnyülködés volt a fogadtatás, és csak azt hallottam, hogy milyen unalmas, szörnyű, rettenetes, hogy olyan lassú és vontatott, mint a Gyűrűk ura, ahol folyton csak mennek....
Na ez mind nem igaz. Nekem tetszett, nagyon is. Tetszett a stílusa, a nyelvezete, nem volt unalmas, sőt, néha olyan csavarok voltak benne, amire nem is számítottam volna egy kétszáz éve írt történettől. Az biztos, ezt a könyvet soha oda nem adnám egy tizenéves gyereknek, mint kötelező olvasmányt, és egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az akkori emlékei mindenkinek ilyen negatívak. Tíz évesen mégis kit érdekel, hogy egy hapsi nem bír dönteni két nő közül? Ez a történet valós érzelmi problémákat, az anyagi és lelki világ viszonyának kérdéseit feszegeti, ezeket egy mai 10 éves gyerek nem értheti, nem is ismerheti.
Nekem a legfurcsább dolog, amihez nagyon nehezen adaptálódtam a történet olvasása során az volt, ami a történet idején teljesen normális volt, ma viszont büntetőjogi eset, hogy a történet főszereplője, egy közel 40 éves férfi két, 10 éves alig múlt "nőt" szeret / vesz feleségül.
A karaktereket is olyan érdekesen alkotta meg az író, hogy valahogy nem akarja kedvessé, szerethetővé tenni egyik karaktert sem, Minden pozitív hősnek van egy nagyon erős negatív oldala, ami elidegenít tőlük, talán azért, hogy objektívebbenn ítéljük meg őket és az egész élethelyzetet.
Nem írok most bővebb véleményt, mert oldalakat tudnék írni. Ez a történet nem való gyerekeknek, és nem való annak sem, aki az érzelmeit és gondolatait nem tudja ráhangolni erre a nagyon is érzelmekkel, gondolatokkal, lelki cívódással teli történetre.
Van oka is annak, hogy elolvastam. A József Attila Színházban játszák ezt a darabot, megtetszett a szereposztása, és vettünk is rá jegyet. Én persze nem követem el azt a hibát, hogy elemegyek egy színházi előadásra úgy, hogy az alapját képező könyvet nem olvastam el, és nem tudom, miről kell szóljon. Az innentől kezdve egy másik kérdés, hogy a színház miért nem veszi le a műsoráról az előadást, ha a főszereplő motorbalesetből lábadozik, vagy miért nem adja a oda a szerepet másnak. Az előadás elmaradt.
A könyv viszont mindenképpen megérdemli, hogy írjak róla. Amikor csak említettem valakinek, hogy ezt a könyvet fogom olvasni, teljes szörnyülködés volt a fogadtatás, és csak azt hallottam, hogy milyen unalmas, szörnyű, rettenetes, hogy olyan lassú és vontatott, mint a Gyűrűk ura, ahol folyton csak mennek....
Na ez mind nem igaz. Nekem tetszett, nagyon is. Tetszett a stílusa, a nyelvezete, nem volt unalmas, sőt, néha olyan csavarok voltak benne, amire nem is számítottam volna egy kétszáz éve írt történettől. Az biztos, ezt a könyvet soha oda nem adnám egy tizenéves gyereknek, mint kötelező olvasmányt, és egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az akkori emlékei mindenkinek ilyen negatívak. Tíz évesen mégis kit érdekel, hogy egy hapsi nem bír dönteni két nő közül? Ez a történet valós érzelmi problémákat, az anyagi és lelki világ viszonyának kérdéseit feszegeti, ezeket egy mai 10 éves gyerek nem értheti, nem is ismerheti.
Nekem a legfurcsább dolog, amihez nagyon nehezen adaptálódtam a történet olvasása során az volt, ami a történet idején teljesen normális volt, ma viszont büntetőjogi eset, hogy a történet főszereplője, egy közel 40 éves férfi két, 10 éves alig múlt "nőt" szeret / vesz feleségül.
A karaktereket is olyan érdekesen alkotta meg az író, hogy valahogy nem akarja kedvessé, szerethetővé tenni egyik karaktert sem, Minden pozitív hősnek van egy nagyon erős negatív oldala, ami elidegenít tőlük, talán azért, hogy objektívebbenn ítéljük meg őket és az egész élethelyzetet.
Nem írok most bővebb véleményt, mert oldalakat tudnék írni. Ez a történet nem való gyerekeknek, és nem való annak sem, aki az érzelmeit és gondolatait nem tudja ráhangolni erre a nagyon is érzelmekkel, gondolatokkal, lelki cívódással teli történetre.
2015. november 8., vasárnap
Budapest, a szemetes
Hétfőn lomtalanítás lesz az utcánkban, de már ma is halmokban áll a szemét. Budapest ilyenkor a legrondább arcát mutatja, még szerencse, hogy ritkán van ilyen és nem tart sokáig. Az egyik ház előtt akkora halom áll, minta egy komplett házat bontottak volna le ott. A Mester utca mellékutcáiban szűkek a járdák, ilyenkor nem érdemes gyalog közlekedni, mert ha épp nem férsz el, és lelassítasz, rosszabb esetben meg találsz állni, akkor valaki azonnal rád szól, hogy mennymáonnét. Annyira utálom ezt a várost.
2015. november 7., szombat
Bubi-hír
"Dabóczi szerint a Mol Bubi 1 millió használója a 2 millió megtett kilométerrel összesen annyi szén-dioxid-kibocsátást spórolt meg a városnak, amennyit 64 focipályányi erdővel lehetne csak kompenzálni."
Azt még nagyjából elhiszem, hogy tudnak becslést adni a megtett kilométerekre, de hogyan becsülik a széndioxid-kibocsátás-spórolást? Nem mindegy ugyanis, hogy ki a felhasználó, milyen közlekedési módot vált le a kerékpárra. A legjobb eset nyilván az, ha 1 millió autót cseréltek le 1 millió bringára. Csakhogy az autósokat ismerve, erős a gyanúm, hogy a Bubi fő közönsége tömegközlekedőkből áll. Vagyis, ebben (a szintén szélsőséges) esetben a széndioxid-kibocsátás-spórolás 0, mert a tömegközlekedési járatok ugyanúgy működtek. A BKK (BKV) járatain szerintem elég egyetlen nap 1 millió használathoz, tehát ez a kb. másfél év alatt összegyűlt egymillió igazán nem oszt, nem szoroz...
Egyébként én nagyon örülök annak, hogy a Bubi beépült a köztudatba, és van közönsége, és én is használnám, ha nem laknék ennyire közel a munkahelyhez, és nem kéne az út felét eleve megtennem egy dokkolóállomásig. És nagyon dícséretes, hogy láthatóan fejlesztik ezen a környénen a bringautat, bár sajnos ez engem továbbra sem nyugtat meg, mert a budapesti autósok idióták. Sőt, igazából mindenki, aki Budapesten közlekedik, a gyalogosok is.
Erről jut eszembe, nemrég arról az apukáról akartam írni, aki kislányát átbújtatja a villamosmegálló korlátja alatt, majd átszalad vele az úttesten úgy, hogy akár jobbra, akár balra indul, 5 méterre zebrát talál. Tényleg, annyira megéri..... Úgy utálom a sok békát.
2015. november 3., kedd
Most rókabéka, vagy békaróka?
Értem én ezt az állatmániás divatot, nekem is nagyon tetszenek a rókás pulcsik, meg a macis sapkák, de sajnos nem mondják meg az embereknek, hogy a pandafülekkel ellátott pulcsihoz inkább mégse a kígyóbőrmintás leggingst vegyék fel. Nagyon nem tudom kezelni a helyzetet, amikor szembe jön velem a pandakígyó.
2015. november 2., hétfő
napi gag
WHO: A világ pánikol, a hús rákot okoz, mindmeghalunk!
Magyar kormány: ideje végre több húst rakni a virslibe!
#magyarironia
______
- Mutatnom kell neked két dolgot!
...
- Nem azt a kettőt...
#ferjesfeleseg
2015. november 1., vasárnap
Tanulsággá váljon
Óvatosnak kell lenni vallás témában mindig. Amikor valaki nekem szegezi a kérdést: hiszel-e Istenben? - én azt felelem: nem. De nem hazudok-e ezzel? Vajon ha azt kérdeznék, tagadom-e Istent, igennel felelnék-e rá, s úgy nem lenne az hazugság maga is? - Mi az őszinte válasz, soha nem tudtam megfogalmazni. Ma találtam meg a választ: Jókai Mór írta meg. Jókai az esperes szavaiba beleírta mindazt, ami olyan mély ellenszenvet ébreszt bennem a kereszténység iránt, Tereza pedig elmond mindent, hogy milyennek kellene lennie.
A ministráns fiú és a sekrestyés, kik idáig kísérték, odakinn maradtak a veranda alatt, s a nagy kutyával eredtek barátságos beszélgetésbe; a nagytiszteletű úr egyedül lépett be a házba, kezét olyanformán emelve előre, mintha alkalmat akarna valakinek nyújtani, hogy azt megcsókolja. Teréza bizony felhasználatlanul hagyta ezt az alkalmat elveszni, ami az érkezőt nem hozta kedvezőbb hangulatba.
- No hát nem ismersz talán, te bűnös asszony?
- Ismerlek, jó uram, s hogy bűnös vagyok, azt is tudom. Mi hozott e helyre?
- Mi hozott e helyre, te fecsegő vén banya? Azt kérded, hogy mi hozott e helyre? Te Istentől elvetemedett pogány némber. Hát nem ismersz?
- Mondtam már, hogy ismerlek. Te vagy az a pap, ki megholt férjemet nem akartad eltemetni.
- Igen, mert gonosz módon halt meg, gyónatlan és bűnbánatlan. Azért érte a sors, hogy halála után, mint a kutya, úgy temettétek el; ha tehát azt nem akarod, hogy téged is, mint a kutyát, úgy temessenek el, térj meg, bánd meg a te bűneidet, és gyónjál meg, míg időd van rá. Maholnap meg kell halnod. Kegyes asszonyi állatok hozták hírül hozzám, hogy halálodon vagy, könyörögtek, hogy jöjjek ide, oldjalak fel; azoknak köszönheted.
- Halkan beszélj, uram, a mellékszobában van leányom; ne szomorítsd meg.
- A lányod, ugye? Aztán meg egy férfi, meg egy gyermek?
- Úgy van!
- S ez a férfi hitvese a te leányodnak?
- Az!
- Ki kötötte őket össze?
- Az, aki Ádámot és Évát, az Isten.
- Bolond vagy, asszony! Az egyszer történt meg a világon. Akkor még nem volt se pap, se oltár. De most már nem megy az olyan könnyen. Annak törvénye van.
- Tudom. Hisz az a törvény kergetett ide e puszta szigetre. De itt nem parancsol az a törvény.
- Hát pogány vagy?
- Békében élek, békében halok meg.
- Erre tanítottad egyetlen leányodat, hogy gyalázatban éljen?
- Mi az a gyalázat?
- Mi a gyalázat? Minden becsületes embereknek megvetése.
- Hideget okoz-e az nekem vagy meleget?
- Érzéketlen sáralkotmány! Hát neked csak a testi fájdalom okoz szenvedést? Hát lelked üdvösségére mit sem gondolsz? Én meg akarom neked mutatni az utat a mennyek országába, s te önkényt a pokolra akarsz jutni? Hiszed-e a feltámadást? Hiszed-e a mennyországot?
- Nem hiszem. Nem is kívánom. Nem akarok újra élni. Akarok csendesen aludni a falevél alatt. Porrá fogok válni, s a fa gyökere fölszíja poromat, lesz belőlem falevél; más életmódot nem óhajtok. A zöld fa ereiben akarok élni, melyet magam ültettem. Nem is hiszek olyan kegyetlen Istent, aki nyomorult teremtéseit még az életen túl is szenvedni parancsolja. Az én Istenem kegyelmes úr, aki a halálban fűnek, fának, embernek pihenést ád.
- De nem az olyan megátalkodott gonosznak, aminő te vagy! Te poklok tüzére jutsz, az ördög marcangoló fogai közé.
- Mutasd meg nekem a szentírásból, hogy az Isten mikor teremtett poklot és ördögöt, akkor elhiszem.
- Óh! te istenkáromló asszony! Tüzet a nyelvedre! Hát még az ördögöt is el akarod tagadni?
- El is tagadom. Sohasem teremtett az Isten ödögöt. Ti teremtettétek azt magatok, akik ijesztgettek vele. De az ördögöt is rosszul alkottátok meg. Két szarvval és hasított patákkal. Hisz az ilyen állat fűvel él: az embert nem eszik soha.
- Uram, ne vígy a kísértetbe! Most mindjárt megreped alattunk a föld, s elnyeli ezt a szitkozódót, mint Dáthánt és Abirámot. Ilyen hitre tanítod te azt a kisgyermeket is?
- Azt tanítja az, aki fiának fogadta.
- Kicsoda?
- Az, akit a gyermek atyjának nevez.
- S hogy híják azt az embert?
- Mihálynak.
- De hát a másik neve?
- Azt nem kérdeztem tőle soha.
- Nem kérdezted a nevét? Hát mit tudsz felőle?
- Azt tudom, hogy becsületes ember, és Noémit szereti.
- De micsoda? úr? paraszt? mesterember? hajóslegény? vagy dugárus?
- Hozzánk illő szegény ember.
- Hát aztán? Nekem mindent tudnom kell, mert ez énrám tartozik. Micsoda az az ember? Pápista, kálvinista, lutheránus, socinianus, unitus, disunitus vagy zsidó?
- Arra semmi gondom sem volt.
- Szoktál böjtöt tartani?
- Egyszer két esztendeig nem ettem húst, mert nem volt.
- Hát a gyermeket ki keresztelte meg?
- Az Isten. Mikor nagy zápor volt, s ő ott ült a szivárvány közepett.
- Óh! ti pogányok!
- Pogányok? - szólt keserűn Teréza. - Miért pogányok? hisz nem vagyunk sem bálványimádók, sem istentagadók. Ezen a szigeten még csak pénzre nyomtatott képet sem találsz, amit másutt a világban imádnak. Ugye, te is imádod a kétfejű sast, csak ezüstre vagy aranyra legyen nyomtatva? Nem úgy hívja-e minden ember a pénzt, hogy "Krisztus"; ha elfogyott a pénz, nincs "Krisztus!".
- Isten nélkül való boszorkány, még tréfálni mersz ilyen szent dolgokkal?
- Igen komolyan beszélek. Engem Istennek legnagyobb csapásai értek, a legnagyobb boldogságból a legnagyobb ínségbe estem. Özvegy lettem és koldus egy napon. Nem tagadtam meg az Istent; nem dobtam el magamtól, amit ő adott, az életet. Eljöttem a pusztába, itt kerestem fel az Istent, és megtaláltam. Az én Istenem nem kíván cifra imádságot, énekszót, áldozatot, templomot harangokkal; csupán rendeleteiben megnyugvó szívet. Az én penitenciám nem az olvasóforgatás hanem a munka. Úgy maradtam a földön, hogy semmit sem hagytak számomra az emberek, s én azért nem mentem a föld alá erőszakkal, hanem csináltam a semmi földéből virányt. Minden ember megcsalt, kirabolt, kinevetett; kifosztott a törvényhatóság, megloptak a jó barátok, kinevettek a lelkipásztorok, és én azért nem gyűlöltem meg az embereket; itt élek idegenek, bujdosók útjában, s ápolom, táplálom, gyógyítom, aki hozzám folyamodik, s alszom nyitott ajtók mellett télen-nyáron; nem félek rossz emberektől. Óh, uram! én nem vagyok pogány.
2015. október 28., szerda
Gyúrni nem csak tésztát lehet
Úgy döntöttem, hogy szeretnék erősebb lenni, és ehhez az itthoni edzésnek nevezett bohóckodás kevés, elmegyek hát egy személyi edzőhöz. Elmondtam neki a történetemet, hogy nekem mindig milyen mumus volt ez a sport dolog, hogy szinte soha nem volt sikerélményem, ha meg mégis volt, akkor mások hamar gondoskodtak róla, hogy mégse legyen. Aztán az utóbbi mondjuk 2 évben fontossá vált számomra a rendszeres mozgás, ami végre nem a csalódásról szól, hanem arról, hogy testi-lelki frissességet ad, és segít elnyomni a szokásos téli depressziómat, nem utolsó sorban pedig tényleg jól esik, és jobban érzem magam tőle. Ebben a folyamatosan elhízó és ellustuló világban pedig büszke vagyok arra, hogy én igenis hajlandó vagyok sportolni az egészségem érdekében.
Az edző néhány nagyon egyszerű gyakorlaton keresztül felmérte hogy hogyan mozgok, milyen a tartásom, mennyire lesz nehéz az, amit kérek tőle: az izmosodás és az állóképesség-növelés. Nagyon pozitívan nyilatkozott, azt mondta, a tartásommal semmi baj, látszik, hogy magamtól nem figyelek mindig a helyes testtartásra, de ott helyben egy zsámoly segítségével azonnal bizonyította, hogy igazán nem nehéz. Azt mondta, jó az alakom-alkatom és a mozgásom, nem lesz nehéz dolgozni vele, és amit szeretnék, azt néhány hónap alatt heti 1 alkalommal is könnyen felfejleszthető (tegyük hozzá hogy e mellett hetente legalább egyszer járok fitneszterembe, csoportos órákra is).
Az első órán kettlebellt emelgettem és megtanultam helyesen végezni a "kitörést", angolul lunge, én ezt a szót ismerem. Az a kettlebell, amivel először végeztem a gyakorlatokat (emelés, guggolás, feltolás, átfordítás), állítólag 8 kg körül volt. Én már ezen teljesen meglepődtem, nem is tudtam, hogy 8 kg-t fel tudok emelni komolyabb erőlködés nélkül. Aztán a végére csak emelgetésnek kaptam egy kb. 15 kilósat. És simán felemeltem, alig akartam elhinni.
Az óra utáni napon a combon hátuljában, a hajlítóizmokban jelent meg az izomláz, majdnem egy teljes hétig tartott.
A második óra tegnap volt. Kérdezte az edző, szeretnék-e húzódzkodni. Mondtam neki, hogy nagyon szeretnék, de nekem az még soha életemben egyszer sem sikerült. Felálltam egy emelvényre, hogy a rudat behajlított karokkal tudjam megfogni. Azt mondta, semmi mást nem kell csinálnom, csak próbáljam meg megtartani magam, halított karokkal. Nem ment. Annyira nem, hogy mindkét lábamat egyszerre nem is tudtam elemelni az emelvényről, azonnal éreztem, hogy nem tart a karom, és rögtön visszaléptem. Ezt ő tudomásul vette, és az emelvényt lecserélte egy libikóka szerű szerkezetre. Én álltam az egyik oldalán lenn, 30 kg súlytárcsa pedig a másik oldalán, fenn. Megkapaszkodtam a rúdban, majd miközben a karommal próbáltam felhúzni magam, az edző segített a 30 kiló ellensúlynak lefelé mozdulni. Felértem, és ahogy mondta, próbáltam megtartani magam, majd nagyon nagyon lassan ereszkedni lefelé. Előtte azt mondta, ez menni fog, én pedig nem hittem neki, de azt mondta, bízzak benne. És akkor ott voltam fenn, és azt látom, hogy az edző már nem mögöttem áll, hanem tőlem oldalt áll, egyáltalán nem nyomja lefelé a súlyokat, de még hozzá sem ér, hanem én tartom az immár 30 kilóval könnyebb önmagam, és szépen lassan, centiről centire ereszkedem lefelé. Óriási élmény volt! Az előbb még a lábam sem tudtam elemelni, most pedig fenn tartottam magam, és épségben lassan leértem.
Ebből megcsináltunk összesen 3*5-öt. Mindegyiknél egyre nehezebb volt megcsinálni, az utolsó blokknál már úgy éreztem, a karom nem is tud húzni fölfelé, és a markom sem tud már szorítani, de az edző megdícsért, és azt mondta, egyre könnyebb ellensúlyokkal fogjuk csinálni, és egyszer csak hopp, már egyedül meg fogom tudni csinálni. Hiszek neki.
Ezen kívül ismét kellett kettlebellt emelgetni, de szerintem most még a múltkorinál is nehezebbeket kaptam, szerintem 20-30 kg közöttiek lehettek. És felemeltem! Összesen vagy 30-szor. A fene gondolta volna, hogy én ilyet tudok. Aztán volt még fekvenyomás is - én ilyet még soha nem csináltam. Egyelőre nem rakott rá súlyokat, csak magát a rudat kellett tartanom, ez is lehetett vagy 10 kiló; 30-szor emeltem meg, és bár a rúd elsőre nehéznek tűnt, végül maga a gyakorlatr már nem is volt nehéz.
Na és miután ezzel az óriási sikerélménnyel hazajöttem, hanali 3 óra körül arra ébredtem, hogy nem úgy mozog a karom, ahogy szeretném. Konkrétan nem tudom kinyújtani. Kb. másfél órán át próbáltam nem rá gondolni, aztán bekentem sport krémmel, a masszírozás jót tett, de hamar elmúlt a hatása. Legalább sikerült visszaaludnom. A mai napom azzal telt, hogy a karomat nem nagyon tudom 120-150-nál jobban kiegyenesíteni, úgy járok mint az ilyen body-builder erőcsávók... Szóval ma hajnali 3 óra óta tudom, hogy a bicepszemnek alsó része is van, és hogy az alkarom proximális részével szoros és igen feszes barátságban van, ugyanis ott is nagyon fáj. Szerencsére nem a könyököm (nem az ízületem) fáj, hanem a karhajlító izmaim, ezért mondhatjuk izomláznak is, de semmiképpen sem az általam megszokott fajtából. Így a napom nagy része ezzel telt, meg azzal, hogy nem tudok "húzni", így reggel alig bírtam bemenni az épületbe a nehéz ajtók miatt, de ezek a dolgok szerintem módfelett mulatságosak. Aztán estére menetrendszerűen megérkezett a szokásos edzés-másnapi izomláz, így aztán nem elég, hogy teljesen beállt mindkét karom, de az egész vállövem izmai, a lapockáim körüli izmok, a törzsemnek a bordáimat oldalról takaró izmai, a mellkasom izomzata mind fájnak, de még a karjaim alatti rész is, ha a könyökömet megpróbálom a törzsemhez szörítani, teljesen kiabálni kezd.
Van még 5 napom a regenerálódásra. Orvosi tanácsot örömmel fogadok.
Az edző néhány nagyon egyszerű gyakorlaton keresztül felmérte hogy hogyan mozgok, milyen a tartásom, mennyire lesz nehéz az, amit kérek tőle: az izmosodás és az állóképesség-növelés. Nagyon pozitívan nyilatkozott, azt mondta, a tartásommal semmi baj, látszik, hogy magamtól nem figyelek mindig a helyes testtartásra, de ott helyben egy zsámoly segítségével azonnal bizonyította, hogy igazán nem nehéz. Azt mondta, jó az alakom-alkatom és a mozgásom, nem lesz nehéz dolgozni vele, és amit szeretnék, azt néhány hónap alatt heti 1 alkalommal is könnyen felfejleszthető (tegyük hozzá hogy e mellett hetente legalább egyszer járok fitneszterembe, csoportos órákra is).
Az első órán kettlebellt emelgettem és megtanultam helyesen végezni a "kitörést", angolul lunge, én ezt a szót ismerem. Az a kettlebell, amivel először végeztem a gyakorlatokat (emelés, guggolás, feltolás, átfordítás), állítólag 8 kg körül volt. Én már ezen teljesen meglepődtem, nem is tudtam, hogy 8 kg-t fel tudok emelni komolyabb erőlködés nélkül. Aztán a végére csak emelgetésnek kaptam egy kb. 15 kilósat. És simán felemeltem, alig akartam elhinni.
Az óra utáni napon a combon hátuljában, a hajlítóizmokban jelent meg az izomláz, majdnem egy teljes hétig tartott.
A második óra tegnap volt. Kérdezte az edző, szeretnék-e húzódzkodni. Mondtam neki, hogy nagyon szeretnék, de nekem az még soha életemben egyszer sem sikerült. Felálltam egy emelvényre, hogy a rudat behajlított karokkal tudjam megfogni. Azt mondta, semmi mást nem kell csinálnom, csak próbáljam meg megtartani magam, halított karokkal. Nem ment. Annyira nem, hogy mindkét lábamat egyszerre nem is tudtam elemelni az emelvényről, azonnal éreztem, hogy nem tart a karom, és rögtön visszaléptem. Ezt ő tudomásul vette, és az emelvényt lecserélte egy libikóka szerű szerkezetre. Én álltam az egyik oldalán lenn, 30 kg súlytárcsa pedig a másik oldalán, fenn. Megkapaszkodtam a rúdban, majd miközben a karommal próbáltam felhúzni magam, az edző segített a 30 kiló ellensúlynak lefelé mozdulni. Felértem, és ahogy mondta, próbáltam megtartani magam, majd nagyon nagyon lassan ereszkedni lefelé. Előtte azt mondta, ez menni fog, én pedig nem hittem neki, de azt mondta, bízzak benne. És akkor ott voltam fenn, és azt látom, hogy az edző már nem mögöttem áll, hanem tőlem oldalt áll, egyáltalán nem nyomja lefelé a súlyokat, de még hozzá sem ér, hanem én tartom az immár 30 kilóval könnyebb önmagam, és szépen lassan, centiről centire ereszkedem lefelé. Óriási élmény volt! Az előbb még a lábam sem tudtam elemelni, most pedig fenn tartottam magam, és épségben lassan leértem.
Ebből megcsináltunk összesen 3*5-öt. Mindegyiknél egyre nehezebb volt megcsinálni, az utolsó blokknál már úgy éreztem, a karom nem is tud húzni fölfelé, és a markom sem tud már szorítani, de az edző megdícsért, és azt mondta, egyre könnyebb ellensúlyokkal fogjuk csinálni, és egyszer csak hopp, már egyedül meg fogom tudni csinálni. Hiszek neki.
Ezen kívül ismét kellett kettlebellt emelgetni, de szerintem most még a múltkorinál is nehezebbeket kaptam, szerintem 20-30 kg közöttiek lehettek. És felemeltem! Összesen vagy 30-szor. A fene gondolta volna, hogy én ilyet tudok. Aztán volt még fekvenyomás is - én ilyet még soha nem csináltam. Egyelőre nem rakott rá súlyokat, csak magát a rudat kellett tartanom, ez is lehetett vagy 10 kiló; 30-szor emeltem meg, és bár a rúd elsőre nehéznek tűnt, végül maga a gyakorlatr már nem is volt nehéz.
Na és miután ezzel az óriási sikerélménnyel hazajöttem, hanali 3 óra körül arra ébredtem, hogy nem úgy mozog a karom, ahogy szeretném. Konkrétan nem tudom kinyújtani. Kb. másfél órán át próbáltam nem rá gondolni, aztán bekentem sport krémmel, a masszírozás jót tett, de hamar elmúlt a hatása. Legalább sikerült visszaaludnom. A mai napom azzal telt, hogy a karomat nem nagyon tudom 120-150-nál jobban kiegyenesíteni, úgy járok mint az ilyen body-builder erőcsávók... Szóval ma hajnali 3 óra óta tudom, hogy a bicepszemnek alsó része is van, és hogy az alkarom proximális részével szoros és igen feszes barátságban van, ugyanis ott is nagyon fáj. Szerencsére nem a könyököm (nem az ízületem) fáj, hanem a karhajlító izmaim, ezért mondhatjuk izomláznak is, de semmiképpen sem az általam megszokott fajtából. Így a napom nagy része ezzel telt, meg azzal, hogy nem tudok "húzni", így reggel alig bírtam bemenni az épületbe a nehéz ajtók miatt, de ezek a dolgok szerintem módfelett mulatságosak. Aztán estére menetrendszerűen megérkezett a szokásos edzés-másnapi izomláz, így aztán nem elég, hogy teljesen beállt mindkét karom, de az egész vállövem izmai, a lapockáim körüli izmok, a törzsemnek a bordáimat oldalról takaró izmai, a mellkasom izomzata mind fájnak, de még a karjaim alatti rész is, ha a könyökömet megpróbálom a törzsemhez szörítani, teljesen kiabálni kezd.
Van még 5 napom a regenerálódásra. Orvosi tanácsot örömmel fogadok.
2015. október 26., hétfő
Osztálytalálkozós
Amikor arra ébredsz, hogy az anyukád néz, és megkérdezi, mikor kellene kelni, ránézel az órára, és nem elég, hogy
6.50-et mutat,
de az óraátállítás miatt még ki is kell számolni, hogy tényleg annyi-e az idő,
átállítottam-e tegnap este a karórámat,
és a telefon átállt-e magától,
majd jön a felismerés, hogy még 40 percet aludhattál volna,
de nem lehet csak úgy visszaaludni, mert tegnap este osztálytalálkozón voltál
és az anyukád mindent most azonnal tudni akar, és csak úgy bombáz a kérdéseivel:
hány tanár jött el?
kettő...
ki ment már férjhez?!
én...
más nem?!?!
gréta...
ő ott volt?
nem...
milyen az étterem?
jó... szép...
és akkor az a matyié??
családi vállalkozás...
na jó, akkor pihengessél még.
Szombaton volt a 10 éves általános iskolai osztálytalálkozónk, 10-en voltunk, plusz az osztályfőnökünk és a magyar- és drámatanárnőnk. Rendkívül kellemes este volt, nagyon pozitív csalódás volt mindenki. Nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan osztályba jártam, ahonnan értelmes, okos, jó emberek nőttek fel. Mindenki tanult, szakmájához értő emberré lett, a legtöbben azt mondták, nagyon szeretik azt csinálni, amivel foglalkoznak. Csak pozitív emlékeket hoztunk elő, mert nekünk szinte csak az van. Felnőttként beszélgettünk egymással, mégis szinte ugyanazzal a közelséggel, ahogy annak idején, nem hiába, 8 évet töltöttünk együtt. Nagyon örülök, hogy ezt a találkozót sikerült megszervezni, és megérte találkozni ezekkel az emberekkel, barátokkal, már csak azt remélem, legközelebb többen leszünk.
2015. október 14., szerda
Bátor Kisteknős
Tudom, hogy ez 24 évesen már nagyon ciki, és persze-persze mi lesz majd ha terhas leszek, tudom, de hát mit csináljak, ha nagyon félek a vérvételtől. Valójában nem attól félek, hanem hogy rosszul leszek, pl elájulok, vagy akármi. A félelem és a tárgya persze gerjeszti egymást, és meg sem tudom magyarázni hogy pontosan mitől és miért félek, de ez van na, küldjetek terápiára.
Szóval ma vérvételen voltam. Herceg elkísért, vett péksütit, ahogy kértem, és hazaszaladt az otthon hagyott teknősért (még szerencse hogy csak egy utcával arrébb lakunk). Ő az a kis plüssteknős, akit Vicától kaptam, amikor 6 évvel ezelőtt kórházban voltam. Ő egy nagyon bátor kisteknős, segít meggyógyulni és átvészelni az ilyen szörnyű kórházi eseményeket. A vérvétel nagyon gyorsan megvolt, aztán még 5 percig ücsörögtem, szorítottam a vattapamacsot, és közben nem éreztem úgy, hogy el akarnék ájulni, és ettől mindjárt sokkal jobb kedvem lett.
Szóval ma vérvételen voltam. Herceg elkísért, vett péksütit, ahogy kértem, és hazaszaladt az otthon hagyott teknősért (még szerencse hogy csak egy utcával arrébb lakunk). Ő az a kis plüssteknős, akit Vicától kaptam, amikor 6 évvel ezelőtt kórházban voltam. Ő egy nagyon bátor kisteknős, segít meggyógyulni és átvészelni az ilyen szörnyű kórházi eseményeket. A vérvétel nagyon gyorsan megvolt, aztán még 5 percig ücsörögtem, szorítottam a vattapamacsot, és közben nem éreztem úgy, hogy el akarnék ájulni, és ettől mindjárt sokkal jobb kedvem lett.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)