2018. április 14., szombat

Magyarország megérett a pusztulásra

Túl az óperencián az egész hetes konferencián végre lesz időm egy kicsit utolérni magamat. Először reagálnék a múlthét vasárnapi eseményekre, aztán ígérem, holnap már Belgiumról fogok mesélni.

Így még választás miatt nem izgultam soha. Utólag belátom, fölösleges volt, mert így jobban fájt a puffanás. Pedig minden olyan jól indult. Gyönyörű napsütés, most aztán egyik ellenzéki erő sem mondhatja, hogy a rossz időjárás miatt a rendezvény elmarad. Az emberek kinn az utcán beszélgetnek, mosolyognak, komolyan mondom, sose láttam még ennyire élni ezt a várost. Az állam is leesett, amikor láttam a kétóránként frissülő részvételi adatokat, le a kalappal, emberek, gondoltam magamban, szavazni szexi! Aztán jött az este, a végeláthatatlan "kígyó", és végül a teljes megsemmisülés.

Nyilván nem volt kérdés, hogy ki nyer. De a részvételi adatokat elnézve én már magam előtt láttam az utópiát, hogy nem lesz meg az abszolút többség. Aztán végre megjelentek az eredmények, narancssárgába borult az ország, én pedig teljesen kétségbeesve néztem magam elé, hogy ez már az, amikor sírni kell, fogni a cókmókot és elindulni... Mindegy is, hová, csak el innen. Három napon keresztül minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy a jövőmön gondolkoztam. Hogy meddig leszek, leszünk még itt.

Így egy hét elteltével kicsit nyugodtabb vagyok. Pontosabban csak kevésbé dühös; de egyre elszántabb arra, hogy válaszokat kapjak a kérdéseimre. Június végégig például történhetne valami előremutató.

Nincsenek megjegyzések: