2018. május 28., hétfő

Belőle több is van?!

Tapasztalatom szerint az emberek többsége nem tudja jól használni a vesszőket. Itt a blogon én se mindig figyelek oda, de egy szakdolgozatnál például elvárom, hogy minden a helyén legyen, különben egyik-másik mondat értelme megváltozhat, vagy akár el is veszhet. A vesszőt nem csak írásban használjuk, szóban is éppúgy érezzük a jelenlétét, vagy hiányát. Bizonyos esetekben pedig még felelősség is társul a nyelvhasználat mellé. Ajánlom a kommunikációs területen dolgozók (és megelőzési céllal az OFI nyelvtan tankönyv szerkesztőinek) figyelmébe a következő, valós példát:

"Közben egy másik Soros Györgyhöz köthető civil szervezet Brüsszelben támadja a magyar kormányt annak bevándorlásellenes politikája miatt."*

Érezzük ezt a drámai kettős fenyegetést?

* Krónia, Kossuth Rádió, 2018.05.28.

Táblák

Ma tök béna voltam a vezetésen. Először csodálkozok, hogy nem indul el az autó. Behúzva maradt a kézifék, nyilván. Aztán össze vissza lépkedtem a pedálokon, úgy mondjuk az autó nem örül annyira a váltásoknak. Na nem veszett minden kárba, például ma azt tanultam meg, hogy rengeteg kereszteződés van. A kis mellékutcák a legváratlanabb helyekről bukkannak elő. És tényleg vannak táblával nem jelölt egyenrangú útkereszteződések, és olyankor bizony a jobbról jövőnek van elsőbbsége, ha akarom, ha nem. És az is kereszteződés, ha csak balról torkollik be út oda, ahol én éppen haladok, csak ott nagyobb eséllyel lesz nekem elsőbbségem. A második tanulság, hogy attól, hogy nincs tábla, még van tábla. 

Oktató: "Lassítunk, nekünk nincs táblánk, nézek jobbra, van neki táblája?"
Én: "Nincs."
Oktató: "Dehogy nincs!"
Odahajolok a kormány felé, majd ki esik a szemem, úgy keresem azt a szerencsétlen háromszöget.
Én: "Hol?!?"
Oktató: "Ott van belegyógyulva abba a fába."

Mondjuk inkább adjam meg az elsőbbséget annak, akinek nincs, minthogy ne adjam meg annak, akinek van, de ettől még lehet, hogy ez rossz pont lenne a vizsgán.

2018. május 25., péntek

A vezetés fun!

A vezetéstanulással kapcsolatban egyetlen félelmem volt, mégpedig az, hogy olyan oktatót fogok ki, aki türelmetlen, és ezt ordítással adja a tudtomra. Mert én akkor ott helyben megsemmisülök és feladom az egészet. Elmondani sem tudom, mennyire örülök annak, hogy olyan oktatóhoz járok, aki vidám, barátságos, értelmesen magyaráz, türelmes, és végtelenszer képes ugyanazt a hibát ugyanolyan higgadtan kijavítani, még akkor is, amikor én már kezdtem elveszíteni a türelmemet magammal szemben.

Néha úgy érzem, tök ügyes vagyok, máskor nagyon bénának érzem magam, de az biztos, hogy óráról órára érzem a fejlődést, egyre tudatosabb vagyok, és ami a legfontosabb: baromira élvezem. Alig várom a következő órát, mert szeretném kipróbálni, hogy sikerült-e megtanulnom a "leckét" a múlt óráról, és tudom, hogy most is rá fogok majd csodálkozni valamire, amire korábban sose gondoltam volna. Így az órák között pedig sokszor jár az agyam az élményeken, elemzem a helyzeteket, ismételgetem magamban a műveletek helyes sorrendjét, és a buszon előre ülök, a sofőr mellé, hogy magamban végig szinkronizáljam a sebességváltásokat, az utat, a kanyarodásokat, a megállásokat, a táblákat, a sávváltásokat...

2018. május 22., kedd

Én vezettem, azt mondd meg

Az oktatót még nem ismertem személyesen, az összes infóm annyi volt, hogy egy szürke Seat Toledot keressek a Centrummal szemben lévő parkolóban. Az első rácsodálkozás az volt, amikor szembesültem azzal, hogy az a parkoló sokkal nagyobb, mint gondoltam. A második pedig az, hogy én még ennyi szürke autót isten bizony nem láttam, mint ott és akkor. Aztán megláttam a tanuló feliratú táblát egy közeledő autó tetején, és nem tévedtem.

Eddig 3 alkalommal voltam, ez 6 tanórát jelent. Az elején még nagyon el voltam veszve, most már kezdem úgy érezni, hogy bizonyos dolgokat tudatosan, teljes megfontoltságból teszek. Nekünk soha nem volt autónk, vezetőülésen soha nem ültem, kormányt, váltót soha nem fogtam, és csak elképzeléseim voltak arról, hogy működhet egy autó, mit láthat, mit érzékelhet a sofőr. Például azt gondoltam, hogy:
- a söfőr látja az autó orrát;
- a kormányt könnyű mozgatni, de az "egyenes" állásban teljesen stabil;
- a kormány és a kerék szögelfordulása azonos;
- a pedálok könnyedén mozognak.

Aztán elég hirtelen rá kellett döbbennem, hogy:
- k.vára nem látok az autóból semmit, konkrétan fogalmam sincs, hogy mettől meddig tart a gép, de se hosszában, se széltében, szóval nem csak azt nem fogom látni, hogy hol kell megállni például parkolásnál, de azt se, hogy menet közben sávon belül vagyok-e még;
- a kormányzás egy kicsit több odafigyelést igényel, mint a számítógépes játékokban, a kanyaros után jól kell időzíteni a kormány egyenesbe tekerését;
- a kormánynak balra és jobbra is van másfél-másfél fordulata, és például amikor merőleges beállás során mindenféle irányokba kell kormányozni, akkor teljesen el tudom veszíteni a fonalat, hogy most éppen milyen irányban vagyok...
- a kormány menet közben a kerekeken keresztül folyamatosan mocorog, egy-egy kátyú pedig rendesen ki tudja lökni a helyéről.
- a pedálok kezeléséhez, de legalábbis a kuplungéhoz erőt kell kifejteni, miután másfél órán át nyomogatod a kuplungot, rendesen elfárad a bal lábad.

A legutóbbi alkalommal már kb. 20 percet forgalomban is vezettem. Szerencsére a táblákra még nem, és a többi közlekedőre is csak kicsit kellett figyelnem, a váltón a kezemet az oktató irányította, és mindig mondta, hogy mikor kell benyomni a kuplungot, elengedni a gázt, vagy éppen nyomni már a féket. Szóval rettenetesen izgalmas, nagyon tanulságos és pozitív élmény volt az első vezetés. Az elején még többször rámentem az út szélén összegyűlt porsávra, de utána már tudatosan használtam a jól kiszemelt viszonyítási pontomat, és végre volt elképzelésem arról, hogy az autó meddig tart jobbra. A bal oldalamat is néztem, de a felfestés nélküli két sávos úttal még barátkozni kell. Bár a fékpedált mindig nagyon óvatosan nyomogatom, többnyire egy kis döccenéssel sikerül csak teljesen megállítani az autót. Még jobban ki kell tapasztalnom, de azért sikerült már teljesen lágyan is megállni.

Én tisztában voltam azzal, hogy a vezetés egy rendkívül összetett feladat, elképesztő koordinációs képességet igényel, a kezeid, a lábaid, a táblák, a pozíció, a forgalom, te jó ég, mennyi mindenre kell egyszerre odafigyelni. Teljesen természetes, hogy ezek nem fognak mind elsőre menni, főleg nem akkor, ha az embernek soha korábban személyes tapasztalata nem volt. Szóval tény, hogy még bénácska vagyok, de közben óráról órára érzem magamon a fejlődést. Borzasztóan el tudok fáradni, már közben is, mert annyira próbálok minden mozdulatot tudatosan csinálni, de ez csak idő és gyakorlás kérdése. A legpozitívabb dolog egyébként az, hogy az oktatóm nagyon türelmes, és amikor én már érzem, hogy többedszerre sem sikerül még valami, és én már kezdek ingerült lenni, mert tudom, hogy más oktató már majd fel robbanna, ő akkor is higgadt marad, és ez nagyon nagyon sokat segít. Szóval jó lesz ez, tetszik.

2018. május 20., vasárnap

Zuhatag

Tudom, adós vagyok egy csomó belgiumi beszámolóval, de hé, eltelt három hét és most jutok el odáig, hogy reggel nem a szervezés az első dolgom, amint kinyitom a szemem. Azóta voltunk Írországban, közvetlenül egy esküvő után és Herceg 4 napos szülinapi hacacáréja előtt. De ez még nem volt elég, mert hirtelen elkezdtünk vezetni! Március elsején volt a kresz vizsgánk, két és fél hónap telt el azóta, szerintetek mire emlékszem? Pf... Aztán az is történt, hogy még karácsonykor kaptunk egy nagyon szépen megfestett, tömör fából készült kulcstartót, ami tegnap, alig 5 hónap után végre felkerült a falra. Tegnap nekiláttunk a lomosnak is, miután hónapokig tartó nyűglődés után végre csak sikerült vennünk egy könyvespolcot, magyarul helyet néhány cuccnak. A lomos tele van olyan dobozokkal, amiket a költözés óta ki se nyitottunk, gondolhatjátok, mennyire fontos dolgok lehetnek benne... Minek?! Hagyjuk ezt, inkább beszéljünk arról, hogy magyar nyelven megjelent egy cikkünk, tessék elolvasni, és megtudni belőle, hogy mivel nem foglalkozom. Egyébiránt nagyon remélem, hogy hamarosan összerántódik az a cikk is, amiből kiderül, hogy valójában mit csinálok. 
Erről a befogadhatatlanul sok történésről mind írni fogok, apránként. Most már talán találok rá időt.

2018. április 17., kedd

Belgium #1

Péntek hajnali fél 4, hideg, Budapest, autó, reptér.  Délelőtt fél 9, Charleroi. Délelőtt 10 óra, Brüsszel, Gare du Midi. Kissé lepukkant környék, vaskorlát mögött szemét, egy-két csöves, zsúfolt, zajos út. Visszamegyünk az állomás szebbik részébe, megérdeklődnénk a vonatjegyünket másnapra, egy néni papírra írja a sorszámunkat, mert a sorszámosztó gép elromlott. Megérkeztünk Magyarországra. Oh, wait! Tényleg nem, mert a néni barátságos volt, mosolygott és beszélt angolul.

Összesen 4 olyan nap volt, amikor Büsszelben szétnézésre volt több-kevesebb időnk. Az első nap tettünk egy kisebb kört, aztán szántunk egy napot az Atomiumra és környékére, egy napot a belvárosra, bazilikára, csokimúzeumra, és egy délelőttöt a Parlamentáriumra. Sajnos idő híján nem jutottunk el a No-Go zónaként elhíresült Molenbeekbe, és még sok más helyre sem, de azért van miről mesélni. Ez jön most.

Igazságügyi palota, kilátás, ronda lift (mint a várkert bazárban).





Életkép: egy kórház előtt bácsi ácsorog, bal kezével cigarettát emel a szájához, jobb kezével a gurulós infúzióállványt tartja. Azután találtunk egy emlékművet, aminek a szövegét nem sikerült megfejtenünk, hacsak nem azt jelenti, hogy "az első belga iskola áldozatainak emlékére". Jó oktatásuk lehetett a belgáknak.


A boltban találtunk virslibefőttet. Konzervvirsli, ki hallott már ilyet. Egyébként a belgáknál nem lehet kapni tejet. Nagy üzletekben biztos lehet, valószínűleg mi nem jártunk a megfelelő üzletekben, de ESL tej nem volt, hát hogy lehet így élni.



Aztán általános tapasztalat a belga szobrokkal kapcsolatban, hogy a férfiak nagyon furcsa alsó öltözetet viselnek, nadrágnak legalább is csak jóindulattal nevezném az ilyesmit. Nagyon büszkén feszítenek benne, jobb is, hogy már meghaltak, manapság elég sanyarú sorsuk lenne.


Belgium is tele van templomokkal. Például mindenhol van Mátyás-templom. Is. Az egyik brüsszeli templomban például tök szép volt az orgona, Liége-ben az ablakok voltak egészen szokatlanok, és ezért nagyon menők, Ghentben pedig az egyik templom hátsó oltáránál van egy bálnacsontváz! Egy bálnacsontváz!!4! A ghenti egyetemen preparálták, másfél éve sodorta szegényt partra a víz, és azért van a templomban, mert akkor hátha nagyobb kedvvel fognak odamenni a gyerekek. Már nem sokáig lesz ott, talán 1-2 hónapig, úgyhogy ha megnéznétek, siessetek vele.


Brüsszelben megtaláltuk a helyi Párizsi-udvart, bár ilyet én inkább valahol Csehországban vagy Olaszországban láttam, azt hiszem. (Próbálok rájönni, hogy hol láttam ehhez hasonlót, addig is a google képkeresője megmondta nekem, hogy a hely, ahol ezt a képet készíettem a Galeries Royales Saint-Hubert.)


Vannak mindenféle tornyos és aranyozott épületek is, de nem én vagyok az, akinek ez tetszik. Mármint a torony jó, például Leuvenben van egy rettenetes épület, amit csak azért nem tartok különösen rondának, mert nincsen rajta arany. De azt majd egy másik bejegyzésben mutatom meg.


Vannak Brüsszelben mindenféle pisilő lények, kisfiú, kislány és kutya. Természetesen csak a kutyáról van képem, meg egy másik kutyáról egy parkban a diadalív mögött, de a kedvenc szobrom egyértelműen a nyuszis néni volt. Ja, és azért ne feledkezzünk meg az Európai Parlament előtt a fejüket földbe dugó struccokról se.






Brüsszelnek is van diadalíve, amit a 20. századra sikerült elkészíteni, szóval ez egy egészen modern diadalív. Ott egyébként úton útfélen botlik bele az ember a Leopold királyokba, ezt is egy Leopold kezdte el építeni, lestem a Wikipédiáról, ő a második volt. Ekkor tudtam meg, hogy a Leopoldok magyarul Lipótok. Micsoda fura név. Hívnak ma még így valakit?


Én azt hittem, az Atomiumot mindenki ismeri, de mint kiderült, sok ismerősöm még csak nem is hallott róla. Akik esetleg hasonlóan lennének ezzel, azoknak elmesélem, hogy az Atomium Brüsszel egyik jelképe, egy hatalmas, kb. száz méter magas, a vas fémrácsát szemléltető acélépítmény, amelyet az 1958-as büsszeli világkiállításra emeltek. Eredetileg tényleg csak a világkiállításra szánták, de a belgáknak annyira megtetszett, hogy végül nem bontották le, és azóta is vonzza a turistákat. Egy élére állított kocka csúcsaiban és középpontjában elhelyezett gömbök, átjárókkal összekötve. A tetején kilátó, alatta kiállítás van. A tőszomszédságában pedig a MiniEurope kiállítás található, ahol minden uniós országból egy vagy több híres épület kicsinyített, emberméretűvé tett mása található. Magyarországot a Széchenyi-fürdő képviseli. Nem tudom, mi alapján választják ki az épületet, de kizártnak tartom, hogy ha bármelyik magyart megkérnék, hogy mondjanak egy neves épületet Magyarországról, akkor bárki elsőnek pont a Széchenyi-fürdőt mondaná. Na nem mintha nem lenne méltó arra, hogy itt legyen.





A bazilika tökre nem volt izgi, ráadásul szerintem messziről nagyon morcos arca van.


A csokimúzeum pedig elég kicsi volt, de legalább lehetett csokit enni, és volt néhány épületmodell, amik ilyes kis apró 100-200 kg csokiból készültek. Azért az milyen lehet, amikor leharapod a csokibazilika tornyát... A múzeumból egyetlen képem van, ez a nem csoki nyuszi.


A magyar közlekedési viszonyokhoz szokott embernek több dolog is furcsa lehet. Először is, Belgiumban nagyon fejlett az autópálya-hálózat, én követni sem tudtam már, hogy hányadik autópálya szakaszra érünk, ahogy a reptérről bejutottunk a városba. A másik, ami nagyon feltűnő, hogy nagyon fiatal autók közlekednek az utakon. Ha mégis van egy-egy régebbi, akkor az biztos azért van, mert a tulaja különösen szereti, és nem azért, mert nincs pénze kevésbé használtat újat venni. Én arra számítottam, hogy többnyire francia autók járnak a belga utakon. Tényleg sok van, de a dobogón azért így is német autók ülnek (főleg BMW), melléjük pedig befigyeltek a Volvok is. Északon, Brugge-ben és Oostende-ban pedig több Range Rovert láttam egy-két óra alatt, mint eddig életemben összesen. A harmadik jellegzetessége a belga közlekedésnek pedig az, hogy az autósok nagyon figyelnek a gyalogosokra. Itt nincs olyan, hogy ha látod a gyalogost az út szélén állni, akkor egy kicsit lassítasz, és ha nem indul el, áthúzol előtte. Nem, itt bizony megállnak akkor is, ha se előttük se utánuk jó ideig nem fog jönni semmi. Nem sietnek, nem türelmetlenek, akkor se, ha hülye turisták kóvályognak előttük. Végül egy negyedik érdekesség, hogy a villamosoknak sok helyen nincsen kiépített megállójuk, elválasztott járdaszigetük, hanem a villamos csak úgy megáll, kinyitja az ajtókat, a le- és felszállás pedig a legnagyobb forgalomban is az autók között történik. Ott próbálják átküzdeni magukat táskákkal, babakocsikkal az egymás mögött szűken felsorakozó autók között.

Belgiumban majdnem mindenki beszél angolul. Tulajdonképpen kétféle ember van: az egyik olyan, hogy ha nem is nagy angolos, azért kényelmesen lehet vele angolul beszélni; a másik olyan, hogy egy árva szót nem beszél angolul, de a saját flamand/vallon nyelvén kívül semmilyen más nyelvet sem beszél, és még a "no" helyett is inkább csak a fejét rázza. Ez utóbbiból szerencsére elég kevés van.

Az első bejegyzés érjen most itt véget, de még rengeteg kalandunk volt, azokkal folytatom.

2018. április 14., szombat

Magyarország megérett a pusztulásra

Túl az óperencián az egész hetes konferencián végre lesz időm egy kicsit utolérni magamat. Először reagálnék a múlthét vasárnapi eseményekre, aztán ígérem, holnap már Belgiumról fogok mesélni.

Így még választás miatt nem izgultam soha. Utólag belátom, fölösleges volt, mert így jobban fájt a puffanás. Pedig minden olyan jól indult. Gyönyörű napsütés, most aztán egyik ellenzéki erő sem mondhatja, hogy a rossz időjárás miatt a rendezvény elmarad. Az emberek kinn az utcán beszélgetnek, mosolyognak, komolyan mondom, sose láttam még ennyire élni ezt a várost. Az állam is leesett, amikor láttam a kétóránként frissülő részvételi adatokat, le a kalappal, emberek, gondoltam magamban, szavazni szexi! Aztán jött az este, a végeláthatatlan "kígyó", és végül a teljes megsemmisülés.

Nyilván nem volt kérdés, hogy ki nyer. De a részvételi adatokat elnézve én már magam előtt láttam az utópiát, hogy nem lesz meg az abszolút többség. Aztán végre megjelentek az eredmények, narancssárgába borult az ország, én pedig teljesen kétségbeesve néztem magam elé, hogy ez már az, amikor sírni kell, fogni a cókmókot és elindulni... Mindegy is, hová, csak el innen. Három napon keresztül minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy a jövőmön gondolkoztam. Hogy meddig leszek, leszünk még itt.

Így egy hét elteltével kicsit nyugodtabb vagyok. Pontosabban csak kevésbé dühös; de egyre elszántabb arra, hogy válaszokat kapjak a kérdéseimre. Június végégig például történhetne valami előremutató.

2018. április 7., szombat

Menj el szavazni!

Visszatértem Belgiumból, sokat fogok mesélni róla, ígérem, de az a helyzet, hogy annyira rá vagyok izgulva a holnapi választásra, hogy előbb még erről fogok írni.

Az utolsó 1-2 hétre nagyon felpörögtek az események. Bár kifelé folyamatosan egymás marását sugározzák, hozzám legalább is leginkább ez jut el, mégis sok visszalépés történt egyik-másik párt részéről az ellenzék oldalán. Ez mindenképpen dicséretes, még akkor is, ha nem mindig tűnik korrektnek.

Januárban írtam egy bejegyzést, amiben volt egy táblázat a szavazásra jogosultak számáról. 7942328 magyarországi és 343106 külföldi magyar állampolgár volt akkor regisztrálva. Ez ma így néz ki:


Akkor úgy fogalmaztam, hogy a külföldi magyarok száma még jelentősen növekedhet. Konkrét számot nem írtam, pedig olyan 30-40 ezer környékére becsültem, és tényleg. Amire viszont egyáltalán nem számítottam, hogy két hónap alatt 8,5 ezerrel csökken a hazai választók száma, ami azért durva. Most tehát úgy állunk, hogy a szavazatok 4.55%-áról a külhoniak dönthetnek.

Azt is írtam két hónapja, hogy 60% alatti választási részvételt gondolok reálisnak. Ezt most már máshogy gondolom, és 62-68% közé lőném be. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy melyikünknek lesz igazam. Az ellenzék most nagyon próbálja nyomni, hogy el kéne érni a 70%-os részvételt, de ez szerintem nem reális elvárás egy politikailag ennyire passzív társadalomtól. Valójában olyan 65%-ot gondolok még megvalósíthatónak.

Én magam azok közé tartozom, akik teljesen biztosan abban, hogy fognak szavazni, de az utolsó pillanatig hezitálnak azon, hogy kinek adják a szavazatukat. Azt mondják, listán szavazzunk szívvel, egyéniben pedig ésszel, és én is így fogok tenni. Nem vagyok ettől boldog, mert tartok tőle, hogy így a listás szavazatom végül elvész, az egyéni oldalon pedig az elveimnek kell majd ellent mondanom, de valamit valamiért. Undorító dolog ez a politika.

Legyenmárholnap.

2018. március 21., szerda

Grammar nazi strikes again

Májusban meg fog jelenni egy cikkünk magyarul, majd annak idején közhírré teszem, de addig is elmesélem, hogy én lettem megbízva a leadással kapcsolatos ügyintézésben, minthogy én vagyok az első szerző (!). Én kínosan próbáltam ügyelni a nyelvtani részletekre, ugyanis ennek a témának nem nagyon van magyar szókincse, és eléggé angolos szavakat tudunk csak használni. Úgyhogy a mozgószabályt ahol csak lehet, alkalmaztam. A csoportom többi tagja sajnos nem hisz a magyar nyelvtani szabályokban, és kivetették velem az összes kötőjelet, mindent külön kellett írnom.

Aztán amikor beküldtük így a cikket, és visszaküldte az olvasószerkesztő azzal, hogy nézzük át a közlés előtti állapotot, akkor a témavezetőm szóvá tette, hogy én írtam-e vissza a szavakat. Hát, nem! Diadal! Erkölcsi győzelem! Nem is gondoltam volna, hogy az olvasószerkesztő ilyen nyelvtani korrekciót is csinál, és hogy ilyen alaposan meg fogja nézni a szöveget, de annyira örülök neki, és tök büszke vagyok magamra, hogy nekem volt igazam. Nekem pedig olyan főnököm van, ritka, mint a fehér holló, hogy elismeri, ha másnak van igaza, úgyhogy a csoportgyűlésen bejelentette, hogy mostantól hivatalosan is én vagyok a csoport nyelvtani főguruja. Háh!

Holnap elutazom Belgiumba. Izgulok rendesen, de nagyon király lesz, biztosan rengeteg mesélni valóm lesz!

2018. március 12., hétfő

Lovak a ködben

Utoljára január végén jelentkeztem könyvvel, pedig nem maradt ki a február, csak március közepéig tartott. A könyvet Rami ajánlása miatt olvastam el - ezt sokszor meg kellett erősítenem magamban -, soha korábban sem az íróról, sem a könyvről nem hallottam. Száraz Miklós György: Lovak a ködben.

Mikor megkértem Anyát, hogy hozza ki nekem ezt a könyvet könyvtárból, ő kihozott mellé más könyveket is ugyanettől az írótól. Már egyikbe másikba bele is olvasott, mire én ennek nekiláttam, (korábban ő sem ismerte az írót), és az ő véleménye alapján nagyon pozitívan indultam neki ennek a másfél hónapos élménynek. Tortúrának. Utazásnak. Vánszorgásnak. Kalandnak. Nyöglődésnek. Átélésnek.

A könyv közel 500 oldal, viszonylag kis betűkkel van szedve, tehát nem egy rövid olvasmány. Ez valójában semmit nem számít, ha a könyv magába szippant és nem engedi letenni magát. Nekem, mint mondtam, másfél hónapig tartott. Ez a könyv állandóan letetette magát. Én viszonylag könnyen tudok feladni dolgokat. Vagy ha nem is könnyen, de sokszor megteszem. Könyveket is sokszor feladtam már, most mégis végigolvastam, nem véletlenül.

Még sosem olvastam ilyen stílusú könyvet. Ez egy elbeszélés, egy emlékgyűjtemény, rövid történetek összefűzött, hosszú lánca. Van valami kicsi cselekmény, de nem az a lényeg, hanem az emlék, a régi sztori. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy olyan, mintha A gyűrűk urát olvasnám, azzal a különbséggel, hogy amíg ott nem történik más, minthogy mennek, addig itt történik valami szomorkás, vagy valami boldog, néha kicsit pajzán, néha egészen felemelő, elgondolgodtató, belefeledkezős, néha sírvanevetős. De tényleg, itt-ott hangosan nevettem, pedig az olvasás számomra egy pókerarcú dolog. A gyűrűk urát letettem, sosem fejeztem be, és fogalmam sincs, hogy miről szólt. Mentek, az biztos.

Én azokat a könyveket szeretem, ami beindul. Aminek aktív, izgalmas cselekménye van. Hajlandó vagyok várni a nagy eseményre, mondjuk úgy 100 oldalt. Ha addig nem történik semmi, de semmi, ami engem a könyvhöz szögezne, akkor vége. Ennek a könyvnek az első 100 oldalának a cselekményét egyetlen mondatban el lehet mondani. Csak azért olvastam tovább, mert a fejezet a fősztorival ért véget, és végre történt valami, ami egészen izgalmasnak ígérkezett. Meg persze végig az volt bennem, hogy ha Raminak olyan nagy élmény volt ez a könyv, akkor hátha nekem is az lesz. Türelem.

A 200. oldal környékén kezdtem végre megérteni, hogy ez a könyv nem a főszálról szól. Az csak egy ürügy, hogy el lehessen mesélni ezt a rengeteg kicsi emlék-történetet. Ha ezekre koncentrálsz, és nem várod a csodát, hogy a főszereplő élete végre megint előrébb lépjen, akkor egy egészen izgalmas világ bontakozik ki előtted. Lehet vitatkozni azzal, hogy ez a leírás izgalmas lenne. Izgalmas, mint ismeretlen. Számomra legalábbis ez a világ, ahonnan a főszereplő érkezett, teljesen ismeretlen. Sokat meg lehet tudni a "határon túli magyarokról", akik egy talán még mindig Budapestet tartják az igazi fővárosuknak. Akik nem akarták, de elfogadták Trianont annak ellenére, hogy nagyon sok konfliktusuk volt és van a "befogadó" országukkal. Sőt, még az anyaországukkal is. Nem akarok erről többet beszélni, mindenesetre számomra nagyon érdekes volt, mert nekem semmilyen kapcsolatom nincsen a határon túli magyarokkal. Se rokon, se ismerős, senki, így aztán bele sem gondoltam igazán soha, hogy ott kiféle miféle emberek laknak. És ezzel a könyvben is volt így valaki:
"Szégyen, biztosan szégyen - nézett rám a kávéskanna fölött. - De ha szégyen is, bevallom, hogy negyvenhét éves, kétgyerekes özvegyasszony létemre eddig ebbe még soha nem gondoltam bele. Hogy a határon túl is ugyanolyan magyarok élnek. [...] Tudtam - pillantott rám, miután óvatosan visszahelyezte a kannát a tálcára. - Hazudnék, ha azt  mondanám, hogy nem tudtam. Hallottam innen is, onnan is. Tévéből, rádióból. De nem személyes ügynek, hanem politikai dolognak tartottam. Élnek ők, és élek én, gondoltam. Mi dolgom vele? Éljenek boldogan."
Kritikus gondolkodás. Sokan nem tudják, hogy mi ez, sokan  pedig csak hiszik, hogy tudják. A lényege valami olyasmi, hogy könnyen, gyorsan ki tudod szűrni a lényeget. Általában hasznos, és az én agyam abszolút így működik. Kifejezetten jól tud jönni, ha 500 oldalnyi tananyagot kell a jövő heti vizsgára eredményesen megtanulni. Van viszont egy nagy hátránya. Türelmetlenné tesz. Sajnos nem vagyok türelmes, és most sem igazán voltam az. Csak haladni és haladni akartam, a fősztoriban előre menni. A zárójeleket nem szeretem. Azokat átugrom, még a hang is máshogyan olvassa a fejemben. Ez a könyv pedig tele volt zárójellel. Olyan, mintha a genomot olvasnád. Az egész miskulanciának csak pár százaléka lényeges, a többi sallang. Mikor végre odaérsz egy génhez, végre történik valami, erre bumm, egy intron. Újra felveszed a fonalat, és akkor megint jön egy zárójel, megint egy újabb mellékszál. Aki képes azonos szintű figyelemmel követni a vezérfonalat és a kitekintéseket, az imádni fogja ezt a könyvet. Az el fog merülni az emlékekben.

Van viszont ennek a könyvnek egy olyan varázsereje, egy olyan csodálatos tulajdonsága, amit nagyon kevés másikról lehet elmondani. Sikerült egy kicsit megálljt parancsolni a saját türelmetlenségemnek, amikor úgy a 300. oldal környékén - talán kicsit túl későn - arra eszméltem, hogy ennek a könyvnek olyan varázslatosan gazdag szókincse van, amilyennel én még nem találkoztam. Hasonló élmény akkor ért, amikor Berecz Andrást meséit hallgattam. Imádom, le vagyok nyűgözve, teljesen el vagyok bűvölve a szavaitól, a szóképeitől, a mondatainak kacskaringósságától, hogy szinte követni sem lehet, ahogy a mondat láncát keresztbe-kasul át- meg átbújtatja faágak kusza szövevényén, hogy végül megérkezzen valahová, és összekovácsolódjon, értelmet nyerjen a mondat. Ebben a könyvben nincsenek ilyen furfangok, bár bizonyos részek annyira szabad elbeszélések, hogy néha egy-egy mondat egész oldal hosszú. De a szavai! Azt hiszem, mostantól, ha valaha is a magyar nyelv gazdagságáról és "nehézségéről" fogok hallani, mindig ez a könyv fog eszembe jutni.

Amikor (kb. mésfél éve?) Rami elolvasta ezt a könyvet, írt róla a blogján. Mindenképpen olvassátok el az ő véleményét is, talán jobb kedvcsináló, higgyétek el, simán lehet, hogy ez lesz a kedvenc könyvetek! Most, hogy végére értem nem csak a könyvnek, de a saját mondandómnak is, újra megnéztem, mit írt.

A könyv hátoldalán talált, a könyvből való idézet miatt tetszett meg neki. Most én is megfordítottam a könyvet. Sosem szoktam elolvasni a könyv hátulját, nem érdekel. Talán, ha ezt a pár sort elolvasom, egészen máshogy állok a könyvhöz. Talán el sem olvasom. Sőt, biztos. A belső fület is megnéztem: "Budapest", "szerelem", "Trianon", már be is csuktam, le is tettem, el is felejtettem, talán már ki is jöttem a könyvesboltból.

A könyv elején valóban van egy kitétel, mely szerint "a mű egyetlen részlete sem használható fel...", úgyhogy bocsánat, de azt az idézetet ott fenn meg fogom hagyni.

Ahogy olvastam Rami gondolatait a könyvről, sokmindent megértettem. Voltam egyszer nála, úgyhogy valami pici sejtésem van arról, hogy ő egészen más képet őriz magában a falusi életből. Én nagyvárosban születtem, egész életemben panelben éltem, soha nem voltak falun rokonaim, barátaim, akik megismertették volna velem ezt az életet. Így (úgy) azért egészen más ezt a könyvet olvasni. 

2018. március 9., péntek

Kresszer

A márciust a kreszvizsgával kezdtük, és mindkettőnknek meg is lett. Mondanám, hogy mindent tudtunk, de mindketten tévesztetünk egyet. Herceg volt az ügyesebb, mert ő 1 pontot hibázott el, én pedig rögtön hármat. Fene a kisívben kanyarodós áthaladási sorrendbe!

A kreszt nem tanórán, hanem online tanultuk meg, és minden fejezet végén voltak tesztkérdések. Ha sikerült, valami olyasmit mondott, hogy gratulálunk, a teszt kitöltése sikeres. Ha nem, akkor sajnálkozva javasolta az újrapróbálást. Már február elején lejárt a hozzáférésünk a rendszerhez, így nagyon hasznos volt, hogy a vizsga előtt tudtunk még gyakorolni valódi tesztkérdésekkel. Van egy ilyen program, direkt erre, M-től kaptuk a tippet, köszönjük szépen! Szóval ez a program, amikor a teszt végére értél, és az sikerült, akkor hidegen, távolságtartóan annyit mondott: "átment".  Nem tudom, mit mond akkor, ha nem sikerül, azt nem próbáltam ki, de nekem ez is épp elég stresszt okozott.

Szörnyű, hogy így működök. Hogy dicséretre van szükségem, különben elszégyellem magam. Amikor először azt mondta nekem a program, hogy "átment", akkor olyan rosszul éreztem magam, hát mi az, hogy csak átment? Ilyen béna voltam? Mintha egy kettessel dobna át, hogy a színemet se lássa többé. Átment... kösz... Aztán kiderült, hogy nem, ez a program részéről a maximális kedvesség és dicséret, amit tud, meg kellett szokni.

A kresz vizsga úgy zajlott, hogy kinyílt az ajtó, megjelent egy magas, öltönyös férfi, aki viszonylag halk, mély hangon közölte, hogy most egyesével fog hívni mindenkit. Mikor mindenki a helyére került, jöttek az instrukciók, és egy nagyon fura táblát mutogatott, ebből tudtam, hogy a vizsgaprogram nem pont úgy fog kinézni, mint a felkészítő. Ettől kicsit tartottam, hogy ez majd meg fog zavarni, de csodálatos adaptív képességekkel rendelkezem. Vagy csak tényleg megtanultam az anyagot, és nem vizuális memóriából játszottam végig. A bácsi felkészített rá, hogy ha a teszt végén zöld betűket látunk, akkor örülünk, Vincent, ha piros, akkor saaajnos nem sikerült, de a folyosó végén ott a pénztár, és már be is lehet fizetni a következő vizsgát. A vizsga végén nagy volt a boldogság. Zöld betűk voltak, zöld, hát tudtam, hogy megvan, nincs már miért izgulni, de még sokkal nagyobb volt a boldogság, mert a program engem megdicsért, mert nem azt mondta, hogy átment (istenem, miért engedünk még több embert az utakra), hanem azt, hogy sikeres, és ettől én úgy éreztem, hogy valamit egy kicsit azért jól csináltam. Elsőre!*

Elég hamar végeztem, a folyosón vártam Herceget. Közben szivárogtak ki a többiek is, jellemzően nagy, elégedett, büszke vigyorral. Kivéve azt a földikutya-képű csajt**, akiben annyi értelem se látszott, mint egy sötét, üres teremben; na ő csalódottan jött ki, persze próbált úgy tenni, mint akit hol érdekel az egész, nagyon vonogatta a vállát, hogy hát mittudja ő, miért nem sikerült, pedig csak meg kellett volna tanulni, de talán majd a 4-5. alkalommal sikerül jókat tippelnie.

Az oktatóval még nem beszéltünk, de én már nagyon mennék vezetni, remélem még a brüsszeli kirándulásom előtt megnézhetem a vezetőteret közelebbről.

* Valójában nem tudom, mitől olyan nagy szám, hogy elsőre meglett, de az emberek ennek általában külön örülni szoktak, úgyhogy én is így teszek.
** bocsánat a sértegetésért

2018. február 22., csütörtök

Száguldozok az erdőben jogsi nélkül

Azt álmodtam, hogy egy kis furgonnal közlekedek, a körülményekhez képest meglehetősen gyorsan egy szűk, girbe-gurba talajú erdei ösvényen. Egy csomó helyre kellett elmennem, valami futár lehettem, épületekhez kellett elmennem. Volt valami furcsa a vezetésben, amire az álom végén rá is jöttem: a fékezést kizárólag úgy oldottam meg, hogy levettem a lában a gázról, vagy nyomtam a kuplungpedált, mint a bolond, vagy ha tényleg teljesen meg kellett állnom, akkor berántottam a kéziféket oszt' jó napot.

Ezután jött az álom következő része: az első vezetésórám. Az oktató azonnal kivitt a forgalomba. Volt egy egyirányú utca jobbra, ahová be kellett kanyarodnom, és ezt meg is tettem, de valamiért az oktató továbbment egyenesen. Innentől ő valahogy egy másik autóval közlekedett tovább, de ugyanúgy a jobb oldalon vezette azt az autót, mintha mellettem ült volna. Én nem akartam az oktató nélkül kóvályogni, úgyhogy megörültem, hogy mellettem épp egy hosszú, szinte üres parkoló van, úgyhogy fogtam magam, és merőleges parkolással megálltam. Tök büszke voltam magamra, hogy még sose csináltam ilyet, és milyen szépen ment már elsőre!

Pontosan 1 hét múlva lesz a KRESZ-vizsgánk.

2018. február 20., kedd

Még mindig tudnak újat mutatni

A politikai közélet egy újabb gyöngyszemére bukkantam a postaládánkban. Akik a rendszerváltás korában, illetve a 90-es években figyelemmel követték a politikát, azoknak biztosan ismerős a Magyar Fórum nevű újság. Én most láttam ilyet először. 
A headline szerint ez egy közéleti hetilap, a kezemben pedig a miskolci különszámot tartom épp. A szalagcímek egyszerűek, egységükben viszont csodálatosak. Így, pontosan ebben a sorrendben:
"Menekül a Jobbik Ózdról" - "Jön a Csík zenekar"
"Ebből polgárháború lesz" - "Megújul a lillafüredi kisvasút"
És a kedvencem, a két sorba tört cím:
"Soros cigány
iskolája Miskolcon"

Emlékeztek még a mecsetre? Azt a photoshop művészetet überelni nem lehet, de itt is tettek egy - sokkal ügyesebb - próbálkozást: Vonára szép kerek szakállat és egy turbánt applikáltak, mert ettől lesz ő igazán iszlám államelnök.

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy beleolvassak a "hírekbe", amiből könnyen leszűrtem, hogy: az MSZP egy sz.r, az LMP egy sz.r, a Jobbiktól ments meg Urunk minket, a kormánynak viszont vannak jó pontjai. Csak felületesen futottam át a szöveget, de feltűnt, hogy sehol sem Fideszeznek, hanem csak kormányoznak, ebből gondoltam, hogy ezt az újságot (különszámot) nem dikert Fidesz-aktivisták csinálták (persze lehet, hogy de). De akkor kik? Kié ez az újság?

Most komolyan, meglepődnétek, ha azt mondanám, egy aláírás, egy szerzői név sincs a 8 A3-as oldal egyikén sem? Én mondjuk naivan meglepődtem, mert azt hittem, hogy egy ilyen névvel és "közéleti hetilap" címszóval illetett újságnál ez alapvető lenne. Évek óta nem volt a kezemben semmilyen országos kaliberű újság, például Népszabadság, Népszava, Figyelő, Magyar Narancs, HVG, akármi, úgyhogy ha valaki látott ilyet közelről, az nyugtasson már meg, hogy egyébként a cikkeket a nevükkel együtt vállalják az újságírók...

Nem mondtam igazat. Van egy név az újságban. Rögtön a második oldalon ez áll:
Csurka István
Sorosnak itt nincs helye 
A szöveget nem olvastam el, de a végén ezt találtam: (1994)
Tehát egy '94-es szöveget közöltek volna le? A Kossuth rádión szoktak leadni archív felvételeket (pl. rádiókabaré, rádiószínház, "hangoskönyv" stb.), de olyan sokszor, hogy azon szoktam gondolkozni, manapság már semmi nem készül? Úgy tűnik, már az újságíróknak sincs saját fantáziájuk. De ekkor még gyanútlanul forgattam a kezemben ezt a papírhalmot.

Most már nagyon érdekelt, hogy mi ez az újság, valami impresszumnak csak kell lennie benne. Kishíján elkönyveltem magamban, hogy még ez sincsen benne, amikor az 5. oldal aljára suvasztva megtaláltam. 

"Első főszerkesztő: Csurka István." - Ja, hogy a saját régi gondolatait közli le a saját újságjában, értem. És ekkor, mintegy villámcsapás hasított belém a felismerés: Csurka nem halt már meg?!
"Szerkeszi a szerkesztőbizottság." - Hangosan elröhögtem magam. Hát mi ez? Nyomtatja a nyomda? Kiadja a kiadó? Ugyan, kérlek, "A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány" adja ki. Kész, itt végem volt.

Csak az ismeretterjesztés kedvéért, Csurka István élt: 1934-2012. A Magyar Fórum nevű lapot a rendszerváltás környékén hozta létre, akkoriban az MDF színeiben politizált. Később távozott a pártból, és megalapította a MIÉP-et. A Magyar Fórum mindvégig az ő ideológiáját tükrözte és képviseli a halála óta is.

2018. február 17., szombat

Körbe

Legutóbbi pesti látogatásomkor a Parlament környékén is kóvályogtam. Valószínűleg már korábban is ott volt, de még sose tűnt fel: a Kossuth-tér közepén, a villamoshoz közel áll az ország lobogója. Körülötte kicsi lánckerítés, a közrefogott 5 méter sugarú körben pedig két (dísz?)fegyveres katona menetel. Nem megfeszített díszlépésben, de azért egyszerre emelgetik a lábukat és sétálnak körbe-körbe-körbe-körbe abban a kicsi körben. Ahogy megpillantottam őket és felfogtam, hogy mit látok, hangosan felkacagtam magamban, aztán a második gondolatom az volt, hogy ezek a szerencsétlen katonák ugye néha megfordulhatnak és mehetnek a másik irányba is?

2018. február 11., vasárnap

Kit válassz?

Most legalább 3 bejegyzést fogok írni, mert nem ér ennyi mindent egybe rakni.
#5

Ez az utolsó, ígérem.
Néhány napja hallottam hírét, hogy a Nézőpont Intézet (remélem, jól emlékszem, és tényleg ők) ajánlják mindenki figyelmébe a megújult partkereso.hu oldalt. Ennek az oldalnak az - lenne - a lényege, hogy néhány kérdésre adott válaszok alapján megmondja, melyik párt programja, álláspontja, véleménye áll a tiédhez a legközelebb. Ideális esetben a kérdések az ország életének minden nagyobb területét lefedik, és átfogó képet kaphatsz a pártok véleményeiről.

Amint hírét hallottam, máris éltem a lehetőséggel, mert volt azonnal volt egy gyanúm. Egy olyan sanda-fajta, hogy már eleve tisztes távolságból figyeled, a befolyásolhatatanság páncéljával felfegyverkezve. Kitöltöttem, és bejött a tippem. Ennek vagy az az oka, hogy tényleg leginkább annak a pártnak a véleményével értek egyet, de hát ugye az is lehet, hogy ha ezt az oldalt a saját elfogultságát bátran felvállaló Nézőpont Intézet kezeli, akkor talán ez is egy kormánymédia-eszköz a gyanútlan, helyes irányt kereső felhasználók befolyásolásának. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy most az írás közben is kitölöttem, több helyen más választ adtam, és más eredményt kaptam, amivel egy kicsit jobban ki tudok békülni.

Nem fogom most végigelemezni az összes kérdést - bár szívesen megtenném, de ez nem sokatokat érdekelne - inkább csak az összképet szeretném lefesteni.

Először is, a kérdések az alábbi témákat érintik: bérekkel, munkahelyteremtéssel és nyugdíjazással kapcsolatos kérdések, legalizációs kérdések (melegházasság, kannabisz), migránsozás, EU-s státuszok, stadionépítés, kötelező hittan/erkölcstan órák, iskolák, kórházak és kulturális intézmények állami átvétele, kormányablakok, honosítás. 32 kérdés van, ennek negyede a migránsokkal foglalkozik...

Másodszor. A kérdések tartalmaznak egy kijelentést, aztán jön, hogy mennyire értesz egyet ezzel, mennyire támogatod. Több kérdés is úgy van megfogalmazva, hogy sugallja feléd, hogy az állításban megfogalmazott dolog neked jó. Sajnos a válaszlehetőségekben nincs lehetőséged kifejteni, hogy igen, ez alapvetően jól hangzik, csak máshonnan nézve nem ilyen szép a kép. Erre muszáj például felhoznom az első kérdést, amely így hangzik.
2010-ben a személyi jövedelemadó kulcsa 32% volt havi bruttó 328 ezer forint felett, a minimálbér pedig nem adózott. Az elmúlt években ez az adókulcs először egységesen 16, majd 15%-ra csökkent, amely kevesebb, mint a fele a korábbi adóelvonásnak. Ön inkább egyetért vagy inkább nem ért egyet ezzel a döntéssel?
Kezdjük azzal, a választók jelentős része nagyon nagyon messziről nézi azt a 328 ezer forintos bruttó bért. Akkoriban én még nem voltam adóügyekben érintett, ezért próbáltam valami támpontot keresni a változásokkal kapcsolatban, és ha nem tévedek nagyot, akkor kb. bruttó 220 ezer forintos fizetésig az emberek az adókulcs-változással csak rosszabbul jártak. Ha jól emlékszem, akkor a korábbi időkben a minimálbér nem adózott, most pedig de. Szóval meg kéne próbálni az állításokat az igazság eltorzítása nélkül megfogalmazni, úgy válaszolni is könnyebb lenne.

Harmadszor. Egy kérdés sem vonatkozott az egészségügy, az oktatás, az agrárgazdaság, a frissdiplomások, a kivándorló orvosok és a létminimum alatt élők helyzetére, de a kormánymédia befolyására, és még annyi minden másra sem...

2018. február 10., szombat

Szavazatok kívülről

Most legalább 3 bejegyzést fogok írni, mert nem ér ennyi mindent egybe rakni.
#4

A politikai témából végül három lesz... Ma ugyanis azt hallottam, hogy több mint 300 ezer külföldön élő, magyarországi lakcímmel nem rendelkező személy regisztrált a választásokra. Kicsit utána akartam nézni, hogy sok-e ez, vagy kevés.

Nem volt nehéz megtalálni ezt a kis táblázatot a valasztas.hu oldalon.


Ha április 8-án az összes választásra jogosult polgár - határon innen és túl - elmenne szavazni, és érvényes szavazatot adna le, akkor az eredmények 4.14%-áról a határon túliak döntenének. Ilyen persze nem lesz, de ha a választásokra azonos arányban mennek el itt is, ott is, akkor ez a százalék még igaz lesz.

Tételezzük fel, hogy az összesített választási résztvétel 65% (ez szerintem egy reális szám), de a külföldi magyarok 100%-a szavaz, akkor ők 6.37%-át fogják adni a szavazatoknak. Ez pedig már túl van a parlamenti küszöbön. (Már persze ha nem koalíciós pártról beszélünk, mert náluk ez most össze fog adódni, ha jól tudom.) 

Persze ilyen sem lesz, de a magyarországi választópolgárok száma valószínűleg nem fog növekedni, a regisztrált (és ebből adódóan nagy választási kedvvel rendelkező) határontúliak száma viszont még bőven növekedhet. A magyarországi lakcímmel rendelkező, de nem Magyarországon élő választóknak pedig idén sem könnyítik meg a hazaszavazást. Nem tudom mi a módja annak, hogy az itthoni magyarok akarjanak és el is menjenek szavazni, de én idén a korábbiaknál alacsonyabb (60% alatti) választási részvételt jósolok. Ne legyen igazam.

Csak a tájékoztatás kedvéért bemásolom ide a 2014-es választások szavazatainak arányait, amit a Wikipédián találtam, aztán mindenki vonja le a tanulságokat, és döntse el, hogy ez a közel 350 ezer szavazati jog sok-e vagy kevés.



Mecset az Avason

Most legalább 3 bejegyzést fogok írni, mert nem ér ennyi mindent egybe rakni.
#3

Közelednek a választások, de nekem már annyira elegem van az egészből, hogy már csak nevetek az egészen. Már három név nélküli, Fideszt és Jobbikot alázó kampánnyal találkoztam, és nem térek magamhoz a kreativitásuktól.

Először felhívtak telefonon, erről írtam pár napja. Aztán jött egy papír, a már ismerős "TUDTA?" felirattal, és a hírrel, hogy a Fidesz 2300 migránst fogadott be, és hogy "Önt ismét átverték". Like I give a fuck, or what. És akkor tegnapelőtt bedobták a postaládába minden idők legmeggyőzőbb photoshop-remekművét, mert a Jobbik mecsetet épít az Avason! Nem érted, itt az Avason?!!!


Szeretném felhívni a figyelmet az alsó kép bal felső sarkában lévő Google Maps címkére, amin 2012-es dátum szerepel.

Én tényleg könnyedén és érzelemmentesen tudok legyinteni minden ilyen, a másikat lejárató kampányra, de az, hogy nem derül ki, hogy kitől jönnek ezek a hívások és szórólapok, hogy név nélkül, arc nélkül, gerinc nélkül tolják ezt az ember arcába, na az mindennek a teteje.

Kevés edzés, sok gyümölcs

Most legalább 3 bejegyzést fogok írni, mert nem ér ennyi mindent egybe rakni.
#2

Vége van február második hetének, és a januárban elkezdtett programom több szempontból felborulni látszik. Ezen a héten nagyon keveset edzettem, és a mérlegre se nagyon merek ráállni. Nem is fogok most nagyon sokat írni, csak fontos magamban is tisztáznom, hogy a jövő hétnek új lendülettel kell nekifogni, és az étrenden is alakítani kell. Nagyon büszke vagyok magamra, hogy idén még egyáltalán nem ettem se csokit, se édes péksüteményt, viszont a cukorfüggő agyam jól átvert engem, mert most ezek helyett a gyümölcsöt viszem túlon-túlzásba. A meglepődőknek mondom, hogy a gyümölcs alapvetően jó dolog, egészséges, de mindenből megárt a sok, a gyümölcs cukortartalmából meg főleg. 

Északi fény

Most legalább 3 bejegyzést fogok írni, mert nem ér ennyi mindent egybe rakni.
#1

Kezdem azzal, hogy már a 3. könyvet fejeztem be. A La Belle Sauvage után most elolvastam az Északi fényt (Az arany iránytű). Ezt már régebben olvastam, de alig emlékeztem valamire, és egészen érdekes volt az előzmények ismeretében olvasni. 

Tavaly óta vált szokásommá könyveket angolul olvasni. Nehezen szántam rá magam, mert tartottam tőle, hogy túl sok ismeretlen szóval fogok találkozni, és az olvasásból szótárazás lett. Az a tapasztalatom, hogy érdemes a könnyebb olvasmányokkal kezdeni, csak persze nem annyira tudja az ember, melyik lesz könnyű vagy nehéz. A Narnia Krónikái páldául nekem többnyire könnyű olvasmánynak számít, és most már a 3. kötetet (The Horse and his Boy) is elolvastam. 

Az az érdekes élmény ért, hogy miközben az Arany iránytűt olvastam magyarul, többször éledt fel bennem a kíváncsiság, hogy az adott néhány mondat vajon az eredeti angol nyelvű könyvben hogyan van megírva. Ilyenkor valahogyan azt éreztem, hogy a magyar mondat nem elég gördülékeny, vagy nem jól értelmezhető. Például, ha a magyar mondatban harmadik személy az alany, és a jelenetben nem egyértelmű, hogy ki beszél kinek, pedig ez az angol mondatban bizonyára kiderül. Lassan eljutok oda, hogy angol írótól szívesebben fogok angolul olvasni, mint ahogy a sorozatokat és filmeket is inkább nézem már eredeti nyelven.

Azt kell mondjam egyébként, hogy nekem az új könyv, vagyis Az északi fény előtörténete jobban tetszett, izgalmasabb volt. Abban a könyvben volt olyan, hogy konkrétan féltem az egyik szereplőtől. Annyira izgalmas úgy olvasni, hogy hat rád a könyv, nem csak úgy elképzeled magad előtt a történetet, hanem rendesen a lelkedre hat, és magába von.

2018. február 2., péntek

Köszönni ki fog?

Az mi, hogy felhív egy ember (gépi hang), mert nekem mindenképpen tudnom kell, hogy a héten kiderült valami Vona Gáborról, de nem mutatkozik be?!