Sóstózoo

Pénteken Anyával elmentünk Nyíregyházára az állatkertbe. Láttunk
Fókashowt.
Hatalmas, 60 éves szárazföldi teknősöket, akik nagyon jófejek voltak.
Der Zápát, többet is.
Pelikánokat, amik rámorogtak a többiektől elcsatangoló bájos kis mocsári víziantiloplányra, akit még meg is tudtam simogatni. Nem is ijedt meg, ott maradt mellettünk. Gyönyörű szemük van ezeknek a patás állatoknak.
Nagyon unatkozó, szomorú orángutánt.
Zsiráfokat, akik már vízszintesre legelték a fák lekonyuló ágait. Az egyik zsiráf többször is bemutatta terpesztudományát, mindezt néhány földön heverő szalmaszálért. Anya véleménye: "Jó ez a zsiráf, szép állat, csak nem túl praktikus."
Egy zebracsikó foganásának kezdetét.
A katták összebújva, összegömbölyödve aludtak.
Egy gerezakölyök folyamatosan az anyját piszkálta, valami ilyesmi jelenetet láttunk: - de anyaaaaa játszál már velem máár, úgy unatkozoom léécccii... - hagyjál máááár....
A ragadozó macskák szinte mind aludtak, vagy pihentek. A fehér tigris pedig egy gyönyörű állat, már majdnem olyan szép, mint a fekete oroszlán, kár hogy olyan nincs.

Érdekes egyébként, hogy az emberek hogy mennek az állatkertbe, hogy viszonyulnak az állatokhoz, és hogy viselkednek velük.
Ezek az állatok többnyire biztonságban vannak. Itt nem fogják orvvadászok legyilkolni őket, és nem lesz belőlük kaja. Az meg egy másik dolog, hogy a látogatók veszélyeztethetik őket, mert mondjuk kaját adnak nekik, vagy bedobnak valamit a vizükbe/ ketrecükbe.
Azt vettem észre, és persze ez nem új tapasztalat, eddig is ezt láttam, de mindig elgondolkozom ezen, hogy az emberek nagy része ezeket az állatokat látványosságnak, házi kedvencnek, cukiságoknak, bolti áruknak tartják. Legszívesebben az összeset megfogdosnák, megetetnék, hazavinnék.
Én pedig, ahogy sétálok az állatok között, folyamatosan azon gondolkozom, mennyire veszélyes lehet odakinn a vadonban. Ha nem lennének ezek a vastag rácsok és üvegfalak.... 


Az állatkert egyébként jó móka, a gyerekeknek nagyon tetszik, és nyilván a felnőtteknek is, de ezek az állatok ott olyanok, mint a piaci áruk: melyik a legszebb, melyik a legédesebb, melyiket lehet megsimogatni. Pedig ezek az állatok azt érdemelnék, hogy múzeumi értékként tekintsünk rájuk. Ezek az állatok akár békés növényevők, akár vad ragadozók, nem a mieink. Tiszteletben kéne tartani őket.

Ha van egy 2 méter széles pad arra maximum két idegen ember ül le. Nyilván nem fog valaki a másik ölébe ülni, ha nem ismerik egymást, és már ahhoz is bátorság kell, hogy a buszon idegen mellé üljünk.
Ezekhez az állatokhoz viszont úgy mennek oda, mintha kisgyerek lenne az óvodában: jaj de édes, hagy vegyem ölbe. Ez a kíváncsi reakció egy gyerektől érthető lenne. De a felnőttek is olyan bután tudnak viselkedni.

Az emberek valamiért mindig azokat az állatokat tartják érdekesnek, akik aktívak. Mert ügyesen ugrik a fán, mert épp eszik, mert épp birkózik a társával. A sárban dagonyázó, sarokba kucorodó, alvó állatok nem érdekesek. Pedig az összes állatra különleges teremtményként kéne tekinteni. Meg kellene nekik adni a tiszteletet azzal, hogy nem piszkáljuk őket, nem kiabálunk rájuk, nem kell az üveget kocogtatni, a nagymacskáknak nem kell ciccogni, hogy odajöjjön, és az orángutánt nem kell hangosan dicsérni fantasztikus ügyességéért, amiért odaült a társa mellé. Azt hiszem, az emberek ostobák. Azt hiszik, ezek az állatok csak arra vannak, hogy mi megnézhessük őket. Az már eszükbe sem jut, hogy mennyire intelligensek és lenyűgözőek tudnak lenni. Milyen nagyszerű, ahogy egyes fajok csoportokat alkotnak, mások magányosan élnek, és mégis összetartoznak, mert valahogy megértik egymást, megismerik egymást, és ki kell vívniuk a rangjukat és a másik bizalmát. Olyan dolgokra is képesek, amire mi nem. Mi pedig alig ismerjük őket. Az evolúció csúcsa mégis hogy el van telve magától...