Évértékelő

Vannak terveim a következő évre. Ez az év nagyon mozgalmas volt, mesélnék is róla kicsit. Meg akartam nézni, hogy idén mennyi bejegyzést írtam, alig találtam meg. Közben azt is észrevettem, hogy a hátteret ki tudja mikor frissítettem utoljára. A könyvlista, te jó ég, idén hozzá se nyúltam, teljesen elavult. Pedig néha járok erre, ránézek a jobboldali feedlistára, hátha írt valaki valamit, de be kell valljam, idén nem csak a saját blogomat hanyagoltam el. 36 bejegyzésem volt idén, ez a 37., sose hagytam még itt ilyen kevés emléket. Tavaly is csak 55 volt... ennél azért jócskán izgalmasabb az életem.

Kezdjük ezzel az évvel. Az egész azzal kezdődött, hogy Herceg Miskolcra költözött, én pedig Pesten maradtam. Féltem attól, hogy egyedül leszek, és én leszek a saját magam társasága, úgyhogy igyekeztem telepakolni minden napomat munkával és tanítással. Meg edzéssel. Kellemesen sok edzéssel. Idén csak reggeli edzésekre jártam, és nagyon szerettem. Nagyon hiányzik ez az életemből, de nem fogok felkelni 5.45-kor, hogy 7-8 között eddzek (itthon) úgy, hogy ezzel Herceget is felébresztem, aki még aludni szeretne. Pedig ezért tényleg érdemes felkelni, borzasztóan érzem a hiányát.

Márciustól augusztusig szinte minden napunk az én hazaköltözésemmel, és az újra-összeköltözésünkkel telt. Nem kis dolog az ember életében, ha saját lakásba költözhet. Ki kell választani, az adás-vétellel kapcsolatos hivatalos ügyeket kell intézni, fel kell újítani, és be kell költözni. Ez mind izgalmas, de nagyon hosszadalmas és fárasztó dolog. Megéri viszont, nagyon szeretünk itt lakni - azt hiszem, ezt mindkettőnk nevében bátran kijelenthetem.

Erről meséltem, szokták kérdezni és mindig nagyon határozottan válaszolok, hogy nem hiányzik Budapest, a legkevésbé sem, cserébe nagyon szeretek itthon lakni, az én Miskolcomban, a Bükk mellett, Herceggel, ketten, önállóan. Nem zavar, hogy heti egyszer fel kell járnom Pestre, mert nagyon hálás vagyok a főnökömnek, hogy ezt a helyzetet ő lehetővé tette, támogatott a szándékaim megvalósításában, és igyekszem megtenni mindent, hogy a munkám minőségén ez a változás ne változtasson. Vagy még javítson is, ha úgy sikerül.

Számomra nagy könnyebbséget jelentett, amikor néhány héttel a hazaköltözés után, mikor végre már az új lakásban is beköltöztünk, végre azt éreztem, hogy Herceg megnyugszik, és végre jól érzi magát. Őt sokkal jobban megviselte a külön töltött idő, amiben nehezítő tényező volt, hogy új helyen, új környezetben, új csapatban, új munkát kezdett. Az ő lelki békéjéhez nagyban hozzájárult volna, ha ott vagyok mellette, és sajnos én az ő helyzetét akkor - a külön töltött időben - nem éreztem át igazán. Ezt nagyon sajnálom, talán nem voltam eléggé támogató feleség, de azért igyekeztem én is mindent megtenni, hogy ez a különlét ne tartson túl sokáig.

Az idei történések között mindenképpen megemlíteném a skóciai nyaralásunkat. Herceggel utaztunk ketten, repülővel mentünk, hősiesen kibírtuk, és ott barátoknál töltöttünk néhány napot, Glasgowban, és egy nagyon kalandos hétvégi kiruccanást a Skót Felföldön.

Herceg szüleivel volt egy néhány napos közös nyaralásunk Sopronban és Bécsben, de még mielőtt elutaztunk volna, Hercegből gyorsan Don Boti lett, a keresztapa. Tüneményes keresztfia van, aki hamarosan elég nagy lesz ahhoz, hogy többször találkozzunk vele interaktívabb állapotban.

A hazaköltözéssel együtt az angolóráknak is vége lett. Nagyon szerettem azt a heti egy alkalmat, amikor kimentem a város szélére (nem ezt szerettem benne), és másfél órán át beszélgettünk a tanárommal. Sokat meséltem neki, szívesen meséltem magamról is, kicsit olyan lett, mint egy idegen barát. Furcsa kifejezés, de elég pontos. Ezek az angolórák is hiányoznak annyira az életemből, mint azok a reggeli edzések.

Az a tény, hogy én - viszonylag - könnyen - valójában nem volt könnyű de két hullámvölggyel - átvészeltem ezt a fél évet, szerintem négy dolognak köszönhető. Az egyik, hogy minden nap beszéltünk Herceggel, tehát teljesen szétszakítva sosem voltunk. A másik, hogy sokat jártam edzeni, és ez testileg és lelkileg is rendben tartott. A harmadik az angolórák, amik minden héten lehetőséget adtak egy kis kikapcsolódásra, elvonatkoztatásra, beszélgetésre, pihenésre. A negyedik pedig, hogy lett egy új barátom. Őt eddig is a barátomnak tartottam, de nem volt közeli barát. Ez a kapcsolat is meglehetősen féloldalas, de legalább most a másik oldalról, mint általában. Ettől függetlenül azért egy picit, egy egész picit csalódást jelent(ett), hogy bár mindenki tudott a helyzetről, senki nem keresett meg engem azzal, hogy majd ő ott lesz nekem, hogy ne legyek egyedül. Aki néhány naponta megkérdezi tőlem, hogy hogy vagyok, nem unatkozom-e, nem vagyok-e nagyon magam alatt, nincs-e kedvem találkozni, menjünk már el kirándulni, de ugye kimozdulok otthonról, ugye nem süllyedek szörnyű depresszióba, stb. Pedig a feltételezés jogos lett volna.

Azt hiszem, minden évben panaszkodom arról, hogy bizonyos emberek (barátok...), akikkel korábban viszonylag gyakran találkoztam, jelenlétét néha nagyon hiányolom. Idén újabb emberekkel bővült ez a lista, és sajnos senki sem került le a listáról. Minden ember életében vannak olyan kapcsolatok, amelyek maguktól eltűnnek, és senki sem keresi újra. Nekem azért fáj ez ennyire, mert mi tényleg próbálunk tenni azért, hogy ezek a szálak ne kopjanak el, a másik oldal viszont hideg marad. Szerencsére, és talán ezt kellene sokkal jobban hangsúlyoznom, az "ellen-listán" is történt változás, mert nem csak új szálak keletkeztek, hanem néhány szál meg is erősödött.

Éppen elég hosszú lett ez a kis évértékelés, úgyhogy a jövő évi terveimről kicsit később írok majd. Még egy nagyon fontos dolog maradt viszont a végére: két hete publikálásra került az első cikk, amiben a nevem ott szerepel a szerzők között. Bizony, az első cikkem! Nem vagyok benne első szerző, nem is a saját témám, de dolgoztam vele én is, és nagyon büszke vagyok, hogy végre van egy cikk a nevemmel. Legalább 5 éve várok erre az eseményre, szóval megérdemlem, hogy egy kicsit büszke legyek magamra. Itt találjátok a cikket, ha érdekel (legalább a címe). PMID: 29240760

Szóismétlő

Hallottatok már olyanról, hogy valaki krónikus szóismétlő lenne?

Egy bottal járó bácsi szállt fel a buszra, közben ezt mondta:
- Pörgés, pörgés. Pörgés, pörgés, pörgés!
Nem tudom, milyen értelmében használta ez a szót, ahogyan az sem derült ki, felszólításnak szánta-e, és egyáltalán kinek.
Két megállóval később felszállt egy másik bácsi, láthatóan ülőhelyet keresett, nehezen mozgott ő is. A szóismétlő úr ekkor segítő szándékkal annyit mondott:
- Üljön le gyorsan, gyorsan, mert elesik, elesik.
A bácsi bácsi leült leült, és nem esett el, nem esett el.

Találkozás egy dementorral

Ma találkoztam egy dementorral. Nem arra a hatalmas fekete nejlonzsákra gondolok, ami évek óta egy fára akadva lengedezik a Mester utcában... Még friss az élmény, éppen most értem haza, lehet aludnom kéne erre egyet, mielőtt leírom, de ezt nem lehet csak úgy pihentetni.

Felszállok a Keletiben a vonatra, fülkés kocsi, megtalálom a helyem, ül már benn egy nő.
- Ide szól a jegye? - kérdezi.
- Igen, a 85-ös hely az enyém.
Érzékeli, hogy a hosszú, bokáig érő - és nem mellesleg nagyon szép - fekete kabátja, amit az ülések mellett helyezett el, útban lesz, ezt készségesen átrakja máshová. Megköszönöm, és gyors pakolás után elfoglalom a helyem az ablak mellett. A nő a másik oldalon az ajtó mellett helyezkedik el, közben a telefonján hallgat valamit, mintha valami angol nyelvű rádióadás lenne, de az halk is, zajos is, nem értem - meg igazából nem is érdekel. Jobban foglalkoztat annak a sonkás-sajtos croissantnak a gondolata, aminek mindjárt neki is látok. Leülök, bal lábamat átvetem a jobbon, kezemben a vacsi, végre lehet hazamenni egy sikeresnek mondható munkanap után; ez egy ilyen boldog pillanat. Egyszer csak azt látom, hogy a nő hevesen rázza a lábát. Veszem az adást, biztosan zavarja, hogy körbe-körbe mozgatom a lábfejem. Úgy tűnik nem viseli jól a kényszermozgást. Sebaj, nem a világ vége, majd igyekszem nem mozgatni. Még talán egy perc sem telik el, amikor a jobb kezemet a karfára rakom, a kézfejem lelóg. Kényelmes. Vagy nem, mert a nő most a kezét kezdi el rázni felém, az ujjait mozgatja, mint valami medúza.
- Valami baj van? - kérdezem egészen zavartan.
A választ nem értem tisztán, de mintha azt mondta volna:
- A kezemet nem szoktam így tartani.
Na ennek se füle, se farka, de akkor igyekszem nem mozdulni. Van még pár perc az indulásig, és én nagyon remélem, hogy valaki jön még ebbe a fülkébe. Nem mintha félnék a nőtől, nem úgy néz ki, mint aki mindjárt nekem esik, de azért nyugodtabb lennék, ha nem én lennék itt az egyetlen zavaró tényező. Két-három ember mellett csak nem szólhat rá mindenkire. Ahogy az ablakon kifelé tekintgetek, és igyekszem észrevétlen maradni, nem tudom nem észrevenni, hogy a nő folyon fel-fel pillantgat és szúrós tekintettel méreget, hogy mikor merek újra megmozdulni.
Elindult a vonat. Basszus, nem jött senki más, most egyedül leszek ezzel a nővel. Félbehagyom a croissant-t, inkább zenét rakok a fülembe (közben már ő is fülessel hallgatja a telefonját), és olvasok. Alig kezdtem el, már meg is érkezett a jegyellenőr. Mindketten túlesünk az ellenőrzésen, én szépen visszatérnék a könyvemhez, amikor azt hallom, hogy:
- Nem bírja nem mozgatni? Hülye kurva!
Egy másodperce elgondolkoztam a hallottakon, majd elővettem a bizalmat és nyugalmat árasztó hangszínemet.
- Elnézést, mi a probléma?
- Jaj, ne csináljon már úgy, mint aki nem tudja! - és rendkívül fölényes, undorodó mozdulattal kicsit arrébb fordul, igyekszik a telefonjába merülni. Én viszont most már nem hagyom annyiban.
- Ne haragudjon, de fogalmam sincs, miről beszél.
- Arról hogy folyton a talpát mutatja.
- Zavarja, hogy mozgatom a lábam?
- Nem, hanem hogy a talpát mutatja - és közben kissé felemeli a lábát, így tényleg kezdem elhinni, hogy a talpammal van a baj. Ezt én ugyan nem értem, de hát neki legyen mondva...
- Ja hogy az a baj, hogy maga felé fordítom a lábam, és látja a talpamat. Jó, akkor igyekszem úgy ülni, hogy ne lássa. De akkor szóljon, hogy ez zavarja, de nem értem, hogy miért.
- Akkor most szóltam - mondja parancsolón.
- Rendben, de magyarázatot nem adott...
- Most már kuss.
Hát az ész megáll, komolyan. Jó mindegy, megpróbálok olvasni. Vannak hülye emberek, nem kell velük foglalkozni. Vagy dugjam az orra alá a talpam? Kíváncsi vagyok, hogy reagálna. Nem, én nem fogom provokálni, jobb a békesség. Térjünk vissza a könyvhöz. A fenékét, én ezt így nem bírom, átülök egy másik fülkébe!

Így történt, hogy az út további részében egy nagyon kedves nő mellett ültem, akivel kellemesen elbeszélgettünk. Elmeséltem neki az iménti megrázkódtatásomat, és jót nevettünk azon, hogy milyen bolond emberek vannak. Nemsokkal azután, hogy átültem hozzá, egy 35 körüli férfi ment a másik fülke irányába. Pár perc múlva jön vissza, és egy hangos "hülye picsa!" felkiáltás hagyta el a száját. Én már sejtettem, hogy ez kinek szólt, de akkor lettem biztos benne, amikor az ellenőr - aki tudott arról, hogy átültem, mert nemkívánatos személynek éreztem magam a kedves utastársam jelenlében  - , ismét megjelent nálunk, és vigyorogva így szólt:
- Már az urat is elüldözte maga mellől, megnézem már én is.
Hamarosan visszatért, és elmesélte, hogy a férfi elmondta a nőnek - gondolom hozzá is az volt az első kérdése, mint hozzám -, hogy nem oda szól a helye, és a nő ezt nem tűrhette. A kaller meg közölte a nővel, hogy a fikcó márpedig oda ülhet le, ahova ő [az ellenőr] mondja.
Később a kedves hölgy, akivel most már együtt utaztam, elment a mosdóba, és ehhez el kellett haladnia a másik fülke melett. Amikor visszajött, rám nézett, leült, és azt monda:
- Megnéztem én is. Ez egy nagyon gonosz nő! Egy pillanatra nézett rám, de szerintem gondolatban már meggyilkolt. Én se bírtam volna ki mellette az utat, jól tetted, hogy eljöttél onnan.

Tulajdonképpen akkor jöttem rá, hogy én ma egy dementorral találkoztam.

Megtaláltam a villanykapcsolót a térténelem sötét szobájában

Azt mondták a rádióban, hogy jövőre Mátyás király emlékév lesz.
Én meg azt gondoltam: Mátyás király emlékév? Mire fel? Milyen évfordulója lesz neki?

Először úgy emlékeztem, 1492-ig uralkodott, de aztán rájöttem, hogy az Amerika lesz, Mátyás 90-ig volt. Mondjuk mindegy, mert egyik se 8-ra végőzdik. Csakhogy 1452-nek se lesz jövőre kerek évfordulója. Lehet, hogy Mátyás 48-ban került trónra? Nem, biztos, hogy 52. Sehogy nem jön ki a matek, muszáj voltam megnézni mit mond a gugli Mátyásról. És a gugli azt mondta, 58. Annak bizony lesz fordulója jövőre, annak bizony lesz.

Elismerem, sose voltam jó töriből, mert sose tudta nekem senki úgy elmondani, hogy megértsem (és érdekeljen!) mi történik. A töri, ha jól tanítják, 5 kérdésre válaszol: mikor? ki(k)? hol? mit csinált(ak)? és miért? Én ebből általános iskolában az első négy kérdésre mindig kiválóan tudtam a választ. Gimiben már örültem, ha tudtam, érettségin pedig már csak reménykedtem, hogy valahonnan kiolvashatom a töri atlaszból. (Ez mondjuk sikeült.) Szerintem a törivel való rossz viszonyom egyik gyökerét ott kell keresni, hogy a középiskolai töri atlaszt az érettségi előtt két nappal nyitottam ki először, csak azért, hogy megnézzem, kb. mit hol kell majd keresnem benne. Én, aki élek-halok a térképekért - és ez akkor sem volt máshogy. Na. Vissza a tárgyhoz. A középiskolát javarészt az általános iskolából megmaradt tudásommal (és a dolgozatokra felkészített rövidtávú memóriámmal) vészeltem át. Ha semmi másban nem is, de egy valamiben tényleg jó voltam: az évszámokban. A fontosabbakban, legalább is, amit még általános iskolában is tanítanak. Mert a f.szomat se érdekelte, hogy melyik hónap hanyadikán történt, akármi is legyen az, úgyse értem, hogy mi történik. (Pedig ha valaki érti a történelmi eseményeket, akkor az nagyon jól tudja ezeket is, hiszen egy háborúban nagyon nem mindegy, hogy a tavaszi kellemes melegben, vagy a téli -15 fokban kell a katonáknak harcolni, vagy nincs mit enni, mert a hetekig tartó 40 fokos nyárban kiszáradt az összes termés. Részletek.)

Szóval, amikor ma megtudtam, hogy az atombiztos évszám tudásom még egy 6. oszályos gyerekét is alulmúlja, akkor egy világ omlott össze bennem.

Aztán két másodperc múlva kipattant a fejemből egy ötlet, és máris egy új világ képe rakzolódott fel bennem. Vagy legalább is a tervrajz fő vonalai megszülettek.

Foglalkozom tanítással, csak úgy saját tudásból, energiából, kedvből. Nyilván azt tanítom, amihez értek, és a töri nem ilyen. A tanítással kapcsolatos szemléletemről most nem kezdek el kisregényt írni, csak annyit kell tudni, hogy sokszor szoktam tananyagfejlesztésen gondolkozni. Én tanításmódszertant soha nem tanultam, nem tudom, hogy kell, csak vannak ötleteim, hogy nekem mi segített vagy segített volna sokat egy-egy anyagrészt megértésében és elsajátításában. Szóval, adott a probléma: a gyerek full süket a törihez, mert nem érti, és papírról elolvasva nem képes megjegyezni, hogy mi van, hol van, mikor van, semmit, és akkor meg kell menteni a világot, és megmutatni a gyereknek, hogy egyszer volt, hol nem volt...

Amint lesz tengernyi időm, vagy fogalmazzunk úgy: máshogyan lesz felosztva az időm, akkor én a törit is meg fogom tanítani a gyerekeknek - és előbb magamnak is. A tervemhez feltétlenül szükségem lesz (legalább) egy történészre és egy programozóra. Majd valami pályázatot is kerítünk hozzá. Ah, már alig várom.