Májusban meg fog jelenni egy cikkünk magyarul, majd annak idején közhírré teszem, de addig is elmesélem, hogy én lettem megbízva a leadással kapcsolatos ügyintézésben, minthogy én vagyok az első szerző (!). Én kínosan próbáltam ügyelni a nyelvtani részletekre, ugyanis ennek a témának nem nagyon van magyar szókincse, és eléggé angolos szavakat tudunk csak használni. Úgyhogy a mozgószabályt ahol csak lehet, alkalmaztam. A csoportom többi tagja sajnos nem hisz a magyar nyelvtani szabályokban, és kivetették velem az összes kötőjelet, mindent külön kellett írnom.
Aztán amikor beküldtük így a cikket, és visszaküldte az olvasószerkesztő azzal, hogy nézzük át a közlés előtti állapotot, akkor a témavezetőm szóvá tette, hogy én írtam-e vissza a szavakat. Hát, nem! Diadal! Erkölcsi győzelem! Nem is gondoltam volna, hogy az olvasószerkesztő ilyen nyelvtani korrekciót is csinál, és hogy ilyen alaposan meg fogja nézni a szöveget, de annyira örülök neki, és tök büszke vagyok magamra, hogy nekem volt igazam. Nekem pedig olyan főnököm van, ritka, mint a fehér holló, hogy elismeri, ha másnak van igaza, úgyhogy a csoportgyűlésen bejelentette, hogy mostantól hivatalosan is én vagyok a csoport nyelvtani főguruja. Háh!
Holnap elutazom Belgiumba. Izgulok rendesen, de nagyon király lesz, biztosan rengeteg mesélni valóm lesz!
2018. március 21., szerda
2018. március 12., hétfő
Lovak a ködben
Utoljára január végén jelentkeztem könyvvel, pedig nem maradt ki a február, csak március közepéig tartott. A könyvet Rami ajánlása miatt olvastam el - ezt sokszor meg kellett erősítenem magamban -, soha korábban sem az íróról, sem a könyvről nem hallottam. Száraz Miklós György: Lovak a ködben.
Mikor megkértem Anyát, hogy hozza ki nekem ezt a könyvet könyvtárból, ő kihozott mellé más könyveket is ugyanettől az írótól. Már egyikbe másikba bele is olvasott, mire én ennek nekiláttam, (korábban ő sem ismerte az írót), és az ő véleménye alapján nagyon pozitívan indultam neki ennek a másfél hónapos élménynek. Tortúrának. Utazásnak. Vánszorgásnak. Kalandnak. Nyöglődésnek. Átélésnek.
A könyv közel 500 oldal, viszonylag kis betűkkel van szedve, tehát nem egy rövid olvasmány. Ez valójában semmit nem számít, ha a könyv magába szippant és nem engedi letenni magát. Nekem, mint mondtam, másfél hónapig tartott. Ez a könyv állandóan letetette magát. Én viszonylag könnyen tudok feladni dolgokat. Vagy ha nem is könnyen, de sokszor megteszem. Könyveket is sokszor feladtam már, most mégis végigolvastam, nem véletlenül.
Még sosem olvastam ilyen stílusú könyvet. Ez egy elbeszélés, egy emlékgyűjtemény, rövid történetek összefűzött, hosszú lánca. Van valami kicsi cselekmény, de nem az a lényeg, hanem az emlék, a régi sztori. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy olyan, mintha A gyűrűk urát olvasnám, azzal a különbséggel, hogy amíg ott nem történik más, minthogy mennek, addig itt történik valami szomorkás, vagy valami boldog, néha kicsit pajzán, néha egészen felemelő, elgondolgodtató, belefeledkezős, néha sírvanevetős. De tényleg, itt-ott hangosan nevettem, pedig az olvasás számomra egy pókerarcú dolog. A gyűrűk urát letettem, sosem fejeztem be, és fogalmam sincs, hogy miről szólt. Mentek, az biztos.
Én azokat a könyveket szeretem, ami beindul. Aminek aktív, izgalmas cselekménye van. Hajlandó vagyok várni a nagy eseményre, mondjuk úgy 100 oldalt. Ha addig nem történik semmi, de semmi, ami engem a könyvhöz szögezne, akkor vége. Ennek a könyvnek az első 100 oldalának a cselekményét egyetlen mondatban el lehet mondani. Csak azért olvastam tovább, mert a fejezet a fősztorival ért véget, és végre történt valami, ami egészen izgalmasnak ígérkezett. Meg persze végig az volt bennem, hogy ha Raminak olyan nagy élmény volt ez a könyv, akkor hátha nekem is az lesz. Türelem.
A 200. oldal környékén kezdtem végre megérteni, hogy ez a könyv nem a főszálról szól. Az csak egy ürügy, hogy el lehessen mesélni ezt a rengeteg kicsi emlék-történetet. Ha ezekre koncentrálsz, és nem várod a csodát, hogy a főszereplő élete végre megint előrébb lépjen, akkor egy egészen izgalmas világ bontakozik ki előtted. Lehet vitatkozni azzal, hogy ez a leírás izgalmas lenne. Izgalmas, mint ismeretlen. Számomra legalábbis ez a világ, ahonnan a főszereplő érkezett, teljesen ismeretlen. Sokat meg lehet tudni a "határon túli magyarokról", akik egy talán még mindig Budapestet tartják az igazi fővárosuknak. Akik nem akarták, de elfogadták Trianont annak ellenére, hogy nagyon sok konfliktusuk volt és van a "befogadó" országukkal. Sőt, még az anyaországukkal is. Nem akarok erről többet beszélni, mindenesetre számomra nagyon érdekes volt, mert nekem semmilyen kapcsolatom nincsen a határon túli magyarokkal. Se rokon, se ismerős, senki, így aztán bele sem gondoltam igazán soha, hogy ott kiféle miféle emberek laknak. És ezzel a könyvben is volt így valaki:
Van viszont ennek a könyvnek egy olyan varázsereje, egy olyan csodálatos tulajdonsága, amit nagyon kevés másikról lehet elmondani. Sikerült egy kicsit megálljt parancsolni a saját türelmetlenségemnek, amikor úgy a 300. oldal környékén - talán kicsit túl későn - arra eszméltem, hogy ennek a könyvnek olyan varázslatosan gazdag szókincse van, amilyennel én még nem találkoztam. Hasonló élmény akkor ért, amikor Berecz Andrást meséit hallgattam. Imádom, le vagyok nyűgözve, teljesen el vagyok bűvölve a szavaitól, a szóképeitől, a mondatainak kacskaringósságától, hogy szinte követni sem lehet, ahogy a mondat láncát keresztbe-kasul át- meg átbújtatja faágak kusza szövevényén, hogy végül megérkezzen valahová, és összekovácsolódjon, értelmet nyerjen a mondat. Ebben a könyvben nincsenek ilyen furfangok, bár bizonyos részek annyira szabad elbeszélések, hogy néha egy-egy mondat egész oldal hosszú. De a szavai! Azt hiszem, mostantól, ha valaha is a magyar nyelv gazdagságáról és "nehézségéről" fogok hallani, mindig ez a könyv fog eszembe jutni.
Amikor (kb. mésfél éve?) Rami elolvasta ezt a könyvet, írt róla a blogján. Mindenképpen olvassátok el az ő véleményét is, talán jobb kedvcsináló, higgyétek el, simán lehet, hogy ez lesz a kedvenc könyvetek! Most, hogy végére értem nem csak a könyvnek, de a saját mondandómnak is, újra megnéztem, mit írt.
A könyv hátoldalán talált, a könyvből való idézet miatt tetszett meg neki. Most én is megfordítottam a könyvet. Sosem szoktam elolvasni a könyv hátulját, nem érdekel. Talán, ha ezt a pár sort elolvasom, egészen máshogy állok a könyvhöz. Talán el sem olvasom. Sőt, biztos. A belső fület is megnéztem: "Budapest", "szerelem", "Trianon", már be is csuktam, le is tettem, el is felejtettem, talán már ki is jöttem a könyvesboltból.
A könyv elején valóban van egy kitétel, mely szerint "a mű egyetlen részlete sem használható fel...", úgyhogy bocsánat, de azt az idézetet ott fenn meg fogom hagyni.
Ahogy olvastam Rami gondolatait a könyvről, sokmindent megértettem. Voltam egyszer nála, úgyhogy valami pici sejtésem van arról, hogy ő egészen más képet őriz magában a falusi életből. Én nagyvárosban születtem, egész életemben panelben éltem, soha nem voltak falun rokonaim, barátaim, akik megismertették volna velem ezt az életet. Így (úgy) azért egészen más ezt a könyvet olvasni.
Mikor megkértem Anyát, hogy hozza ki nekem ezt a könyvet könyvtárból, ő kihozott mellé más könyveket is ugyanettől az írótól. Már egyikbe másikba bele is olvasott, mire én ennek nekiláttam, (korábban ő sem ismerte az írót), és az ő véleménye alapján nagyon pozitívan indultam neki ennek a másfél hónapos élménynek. Tortúrának. Utazásnak. Vánszorgásnak. Kalandnak. Nyöglődésnek. Átélésnek.
A könyv közel 500 oldal, viszonylag kis betűkkel van szedve, tehát nem egy rövid olvasmány. Ez valójában semmit nem számít, ha a könyv magába szippant és nem engedi letenni magát. Nekem, mint mondtam, másfél hónapig tartott. Ez a könyv állandóan letetette magát. Én viszonylag könnyen tudok feladni dolgokat. Vagy ha nem is könnyen, de sokszor megteszem. Könyveket is sokszor feladtam már, most mégis végigolvastam, nem véletlenül.
Még sosem olvastam ilyen stílusú könyvet. Ez egy elbeszélés, egy emlékgyűjtemény, rövid történetek összefűzött, hosszú lánca. Van valami kicsi cselekmény, de nem az a lényeg, hanem az emlék, a régi sztori. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy olyan, mintha A gyűrűk urát olvasnám, azzal a különbséggel, hogy amíg ott nem történik más, minthogy mennek, addig itt történik valami szomorkás, vagy valami boldog, néha kicsit pajzán, néha egészen felemelő, elgondolgodtató, belefeledkezős, néha sírvanevetős. De tényleg, itt-ott hangosan nevettem, pedig az olvasás számomra egy pókerarcú dolog. A gyűrűk urát letettem, sosem fejeztem be, és fogalmam sincs, hogy miről szólt. Mentek, az biztos.
Én azokat a könyveket szeretem, ami beindul. Aminek aktív, izgalmas cselekménye van. Hajlandó vagyok várni a nagy eseményre, mondjuk úgy 100 oldalt. Ha addig nem történik semmi, de semmi, ami engem a könyvhöz szögezne, akkor vége. Ennek a könyvnek az első 100 oldalának a cselekményét egyetlen mondatban el lehet mondani. Csak azért olvastam tovább, mert a fejezet a fősztorival ért véget, és végre történt valami, ami egészen izgalmasnak ígérkezett. Meg persze végig az volt bennem, hogy ha Raminak olyan nagy élmény volt ez a könyv, akkor hátha nekem is az lesz. Türelem.
A 200. oldal környékén kezdtem végre megérteni, hogy ez a könyv nem a főszálról szól. Az csak egy ürügy, hogy el lehessen mesélni ezt a rengeteg kicsi emlék-történetet. Ha ezekre koncentrálsz, és nem várod a csodát, hogy a főszereplő élete végre megint előrébb lépjen, akkor egy egészen izgalmas világ bontakozik ki előtted. Lehet vitatkozni azzal, hogy ez a leírás izgalmas lenne. Izgalmas, mint ismeretlen. Számomra legalábbis ez a világ, ahonnan a főszereplő érkezett, teljesen ismeretlen. Sokat meg lehet tudni a "határon túli magyarokról", akik egy talán még mindig Budapestet tartják az igazi fővárosuknak. Akik nem akarták, de elfogadták Trianont annak ellenére, hogy nagyon sok konfliktusuk volt és van a "befogadó" országukkal. Sőt, még az anyaországukkal is. Nem akarok erről többet beszélni, mindenesetre számomra nagyon érdekes volt, mert nekem semmilyen kapcsolatom nincsen a határon túli magyarokkal. Se rokon, se ismerős, senki, így aztán bele sem gondoltam igazán soha, hogy ott kiféle miféle emberek laknak. És ezzel a könyvben is volt így valaki:
"Szégyen, biztosan szégyen - nézett rám a kávéskanna fölött. - De ha szégyen is, bevallom, hogy negyvenhét éves, kétgyerekes özvegyasszony létemre eddig ebbe még soha nem gondoltam bele. Hogy a határon túl is ugyanolyan magyarok élnek. [...] Tudtam - pillantott rám, miután óvatosan visszahelyezte a kannát a tálcára. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudtam. Hallottam innen is, onnan is. Tévéből, rádióból. De nem személyes ügynek, hanem politikai dolognak tartottam. Élnek ők, és élek én, gondoltam. Mi dolgom vele? Éljenek boldogan."Kritikus gondolkodás. Sokan nem tudják, hogy mi ez, sokan pedig csak hiszik, hogy tudják. A lényege valami olyasmi, hogy könnyen, gyorsan ki tudod szűrni a lényeget. Általában hasznos, és az én agyam abszolút így működik. Kifejezetten jól tud jönni, ha 500 oldalnyi tananyagot kell a jövő heti vizsgára eredményesen megtanulni. Van viszont egy nagy hátránya. Türelmetlenné tesz. Sajnos nem vagyok türelmes, és most sem igazán voltam az. Csak haladni és haladni akartam, a fősztoriban előre menni. A zárójeleket nem szeretem. Azokat átugrom, még a hang is máshogyan olvassa a fejemben. Ez a könyv pedig tele volt zárójellel. Olyan, mintha a genomot olvasnád. Az egész miskulanciának csak pár százaléka lényeges, a többi sallang. Mikor végre odaérsz egy génhez, végre történik valami, erre bumm, egy intron. Újra felveszed a fonalat, és akkor megint jön egy zárójel, megint egy újabb mellékszál. Aki képes azonos szintű figyelemmel követni a vezérfonalat és a kitekintéseket, az imádni fogja ezt a könyvet. Az el fog merülni az emlékekben.
Van viszont ennek a könyvnek egy olyan varázsereje, egy olyan csodálatos tulajdonsága, amit nagyon kevés másikról lehet elmondani. Sikerült egy kicsit megálljt parancsolni a saját türelmetlenségemnek, amikor úgy a 300. oldal környékén - talán kicsit túl későn - arra eszméltem, hogy ennek a könyvnek olyan varázslatosan gazdag szókincse van, amilyennel én még nem találkoztam. Hasonló élmény akkor ért, amikor Berecz Andrást meséit hallgattam. Imádom, le vagyok nyűgözve, teljesen el vagyok bűvölve a szavaitól, a szóképeitől, a mondatainak kacskaringósságától, hogy szinte követni sem lehet, ahogy a mondat láncát keresztbe-kasul át- meg átbújtatja faágak kusza szövevényén, hogy végül megérkezzen valahová, és összekovácsolódjon, értelmet nyerjen a mondat. Ebben a könyvben nincsenek ilyen furfangok, bár bizonyos részek annyira szabad elbeszélések, hogy néha egy-egy mondat egész oldal hosszú. De a szavai! Azt hiszem, mostantól, ha valaha is a magyar nyelv gazdagságáról és "nehézségéről" fogok hallani, mindig ez a könyv fog eszembe jutni.
Amikor (kb. mésfél éve?) Rami elolvasta ezt a könyvet, írt róla a blogján. Mindenképpen olvassátok el az ő véleményét is, talán jobb kedvcsináló, higgyétek el, simán lehet, hogy ez lesz a kedvenc könyvetek! Most, hogy végére értem nem csak a könyvnek, de a saját mondandómnak is, újra megnéztem, mit írt.
A könyv hátoldalán talált, a könyvből való idézet miatt tetszett meg neki. Most én is megfordítottam a könyvet. Sosem szoktam elolvasni a könyv hátulját, nem érdekel. Talán, ha ezt a pár sort elolvasom, egészen máshogy állok a könyvhöz. Talán el sem olvasom. Sőt, biztos. A belső fület is megnéztem: "Budapest", "szerelem", "Trianon", már be is csuktam, le is tettem, el is felejtettem, talán már ki is jöttem a könyvesboltból.
A könyv elején valóban van egy kitétel, mely szerint "a mű egyetlen részlete sem használható fel...", úgyhogy bocsánat, de azt az idézetet ott fenn meg fogom hagyni.
Ahogy olvastam Rami gondolatait a könyvről, sokmindent megértettem. Voltam egyszer nála, úgyhogy valami pici sejtésem van arról, hogy ő egészen más képet őriz magában a falusi életből. Én nagyvárosban születtem, egész életemben panelben éltem, soha nem voltak falun rokonaim, barátaim, akik megismertették volna velem ezt az életet. Így (úgy) azért egészen más ezt a könyvet olvasni.
2018. március 9., péntek
Kresszer
A márciust a kreszvizsgával kezdtük, és mindkettőnknek meg is lett. Mondanám, hogy mindent tudtunk, de mindketten tévesztetünk egyet. Herceg volt az ügyesebb, mert ő 1 pontot hibázott el, én pedig rögtön hármat. Fene a kisívben kanyarodós áthaladási sorrendbe!
A kreszt nem tanórán, hanem online tanultuk meg, és minden fejezet végén voltak tesztkérdések. Ha sikerült, valami olyasmit mondott, hogy gratulálunk, a teszt kitöltése sikeres. Ha nem, akkor sajnálkozva javasolta az újrapróbálást. Már február elején lejárt a hozzáférésünk a rendszerhez, így nagyon hasznos volt, hogy a vizsga előtt tudtunk még gyakorolni valódi tesztkérdésekkel. Van egy ilyen program, direkt erre, M-től kaptuk a tippet, köszönjük szépen! Szóval ez a program, amikor a teszt végére értél, és az sikerült, akkor hidegen, távolságtartóan annyit mondott: "átment". Nem tudom, mit mond akkor, ha nem sikerül, azt nem próbáltam ki, de nekem ez is épp elég stresszt okozott.
Szörnyű, hogy így működök. Hogy dicséretre van szükségem, különben elszégyellem magam. Amikor először azt mondta nekem a program, hogy "átment", akkor olyan rosszul éreztem magam, hát mi az, hogy csak átment? Ilyen béna voltam? Mintha egy kettessel dobna át, hogy a színemet se lássa többé. Átment... kösz... Aztán kiderült, hogy nem, ez a program részéről a maximális kedvesség és dicséret, amit tud, meg kellett szokni.
A kresz vizsga úgy zajlott, hogy kinyílt az ajtó, megjelent egy magas, öltönyös férfi, aki viszonylag halk, mély hangon közölte, hogy most egyesével fog hívni mindenkit. Mikor mindenki a helyére került, jöttek az instrukciók, és egy nagyon fura táblát mutogatott, ebből tudtam, hogy a vizsgaprogram nem pont úgy fog kinézni, mint a felkészítő. Ettől kicsit tartottam, hogy ez majd meg fog zavarni, de csodálatos adaptív képességekkel rendelkezem. Vagy csak tényleg megtanultam az anyagot, és nem vizuális memóriából játszottam végig. A bácsi felkészített rá, hogy ha a teszt végén zöld betűket látunk, akkor örülünk, Vincent, ha piros, akkor saaajnos nem sikerült, de a folyosó végén ott a pénztár, és már be is lehet fizetni a következő vizsgát. A vizsga végén nagy volt a boldogság. Zöld betűk voltak, zöld, hát tudtam, hogy megvan, nincs már miért izgulni, de még sokkal nagyobb volt a boldogság, mert a program engem megdicsért, mert nem azt mondta, hogy átment (istenem, miért engedünk még több embert az utakra), hanem azt, hogy sikeres, és ettől én úgy éreztem, hogy valamit egy kicsit azért jól csináltam. Elsőre!*
Elég hamar végeztem, a folyosón vártam Herceget. Közben szivárogtak ki a többiek is, jellemzően nagy, elégedett, büszke vigyorral. Kivéve azt a földikutya-képű csajt**, akiben annyi értelem se látszott, mint egy sötét, üres teremben; na ő csalódottan jött ki, persze próbált úgy tenni, mint akit hol érdekel az egész, nagyon vonogatta a vállát, hogy hát mittudja ő, miért nem sikerült, pedig csak meg kellett volna tanulni, de talán majd a 4-5. alkalommal sikerül jókat tippelnie.
Az oktatóval még nem beszéltünk, de én már nagyon mennék vezetni, remélem még a brüsszeli kirándulásom előtt megnézhetem a vezetőteret közelebbről.
* Valójában nem tudom, mitől olyan nagy szám, hogy elsőre meglett, de az emberek ennek általában külön örülni szoktak, úgyhogy én is így teszek.
** bocsánat a sértegetésért
A kreszt nem tanórán, hanem online tanultuk meg, és minden fejezet végén voltak tesztkérdések. Ha sikerült, valami olyasmit mondott, hogy gratulálunk, a teszt kitöltése sikeres. Ha nem, akkor sajnálkozva javasolta az újrapróbálást. Már február elején lejárt a hozzáférésünk a rendszerhez, így nagyon hasznos volt, hogy a vizsga előtt tudtunk még gyakorolni valódi tesztkérdésekkel. Van egy ilyen program, direkt erre, M-től kaptuk a tippet, köszönjük szépen! Szóval ez a program, amikor a teszt végére értél, és az sikerült, akkor hidegen, távolságtartóan annyit mondott: "átment". Nem tudom, mit mond akkor, ha nem sikerül, azt nem próbáltam ki, de nekem ez is épp elég stresszt okozott.
Szörnyű, hogy így működök. Hogy dicséretre van szükségem, különben elszégyellem magam. Amikor először azt mondta nekem a program, hogy "átment", akkor olyan rosszul éreztem magam, hát mi az, hogy csak átment? Ilyen béna voltam? Mintha egy kettessel dobna át, hogy a színemet se lássa többé. Átment... kösz... Aztán kiderült, hogy nem, ez a program részéről a maximális kedvesség és dicséret, amit tud, meg kellett szokni.
A kresz vizsga úgy zajlott, hogy kinyílt az ajtó, megjelent egy magas, öltönyös férfi, aki viszonylag halk, mély hangon közölte, hogy most egyesével fog hívni mindenkit. Mikor mindenki a helyére került, jöttek az instrukciók, és egy nagyon fura táblát mutogatott, ebből tudtam, hogy a vizsgaprogram nem pont úgy fog kinézni, mint a felkészítő. Ettől kicsit tartottam, hogy ez majd meg fog zavarni, de csodálatos adaptív képességekkel rendelkezem. Vagy csak tényleg megtanultam az anyagot, és nem vizuális memóriából játszottam végig. A bácsi felkészített rá, hogy ha a teszt végén zöld betűket látunk, akkor örülünk, Vincent, ha piros, akkor saaajnos nem sikerült, de a folyosó végén ott a pénztár, és már be is lehet fizetni a következő vizsgát. A vizsga végén nagy volt a boldogság. Zöld betűk voltak, zöld, hát tudtam, hogy megvan, nincs már miért izgulni, de még sokkal nagyobb volt a boldogság, mert a program engem megdicsért, mert nem azt mondta, hogy átment (istenem, miért engedünk még több embert az utakra), hanem azt, hogy sikeres, és ettől én úgy éreztem, hogy valamit egy kicsit azért jól csináltam. Elsőre!*
Elég hamar végeztem, a folyosón vártam Herceget. Közben szivárogtak ki a többiek is, jellemzően nagy, elégedett, büszke vigyorral. Kivéve azt a földikutya-képű csajt**, akiben annyi értelem se látszott, mint egy sötét, üres teremben; na ő csalódottan jött ki, persze próbált úgy tenni, mint akit hol érdekel az egész, nagyon vonogatta a vállát, hogy hát mittudja ő, miért nem sikerült, pedig csak meg kellett volna tanulni, de talán majd a 4-5. alkalommal sikerül jókat tippelnie.
Az oktatóval még nem beszéltünk, de én már nagyon mennék vezetni, remélem még a brüsszeli kirándulásom előtt megnézhetem a vezetőteret közelebbről.
* Valójában nem tudom, mitől olyan nagy szám, hogy elsőre meglett, de az emberek ennek általában külön örülni szoktak, úgyhogy én is így teszek.
** bocsánat a sértegetésért
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)