A márciust a kreszvizsgával kezdtük, és mindkettőnknek meg is lett. Mondanám, hogy mindent tudtunk, de mindketten tévesztetünk egyet. Herceg volt az ügyesebb, mert ő 1 pontot hibázott el, én pedig rögtön hármat. Fene a kisívben kanyarodós áthaladási sorrendbe!
A kreszt nem tanórán, hanem online tanultuk meg, és minden fejezet végén voltak tesztkérdések. Ha sikerült, valami olyasmit mondott, hogy gratulálunk, a teszt kitöltése sikeres. Ha nem, akkor sajnálkozva javasolta az újrapróbálást. Már február elején lejárt a hozzáférésünk a rendszerhez, így nagyon hasznos volt, hogy a vizsga előtt tudtunk még gyakorolni valódi tesztkérdésekkel. Van egy ilyen program, direkt erre, M-től kaptuk a tippet, köszönjük szépen! Szóval ez a program, amikor a teszt végére értél, és az sikerült, akkor hidegen, távolságtartóan annyit mondott: "átment". Nem tudom, mit mond akkor, ha nem sikerül, azt nem próbáltam ki, de nekem ez is épp elég stresszt okozott.
Szörnyű, hogy így működök. Hogy dicséretre van szükségem, különben elszégyellem magam. Amikor először azt mondta nekem a program, hogy "átment", akkor olyan rosszul éreztem magam, hát mi az, hogy csak átment? Ilyen béna voltam? Mintha egy kettessel dobna át, hogy a színemet se lássa többé. Átment... kösz... Aztán kiderült, hogy nem, ez a program részéről a maximális kedvesség és dicséret, amit tud, meg kellett szokni.
A kresz vizsga úgy zajlott, hogy kinyílt az ajtó, megjelent egy magas, öltönyös férfi, aki viszonylag halk, mély hangon közölte, hogy most egyesével fog hívni mindenkit. Mikor mindenki a helyére került, jöttek az instrukciók, és egy nagyon fura táblát mutogatott, ebből tudtam, hogy a vizsgaprogram nem pont úgy fog kinézni, mint a felkészítő. Ettől kicsit tartottam, hogy ez majd meg fog zavarni, de csodálatos adaptív képességekkel rendelkezem. Vagy csak tényleg megtanultam az anyagot, és nem vizuális memóriából játszottam végig. A bácsi felkészített rá, hogy ha a teszt végén zöld betűket látunk, akkor örülünk, Vincent, ha piros, akkor saaajnos nem sikerült, de a folyosó végén ott a pénztár, és már be is lehet fizetni a következő vizsgát. A vizsga végén nagy volt a boldogság. Zöld betűk voltak, zöld, hát tudtam, hogy megvan, nincs már miért izgulni, de még sokkal nagyobb volt a boldogság, mert a program engem megdicsért, mert nem azt mondta, hogy átment (istenem, miért engedünk még több embert az utakra), hanem azt, hogy sikeres, és ettől én úgy éreztem, hogy valamit egy kicsit azért jól csináltam. Elsőre!*
Elég hamar végeztem, a folyosón vártam Herceget. Közben szivárogtak ki a többiek is, jellemzően nagy, elégedett, büszke vigyorral. Kivéve azt a földikutya-képű csajt**, akiben annyi értelem se látszott, mint egy sötét, üres teremben; na ő csalódottan jött ki, persze próbált úgy tenni, mint akit hol érdekel az egész, nagyon vonogatta a vállát, hogy hát mittudja ő, miért nem sikerült, pedig csak meg kellett volna tanulni, de talán majd a 4-5. alkalommal sikerül jókat tippelnie.
Az oktatóval még nem beszéltünk, de én már nagyon mennék vezetni, remélem még a brüsszeli kirándulásom előtt megnézhetem a vezetőteret közelebbről.
* Valójában nem tudom, mitől olyan nagy szám, hogy elsőre meglett, de az emberek ennek általában külön örülni szoktak, úgyhogy én is így teszek.
** bocsánat a sértegetésért
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése