Lovak a ködben

Utoljára január végén jelentkeztem könyvvel, pedig nem maradt ki a február, csak március közepéig tartott. A könyvet Rami ajánlása miatt olvastam el - ezt sokszor meg kellett erősítenem magamban -, soha korábban sem az íróról, sem a könyvről nem hallottam. Száraz Miklós György: Lovak a ködben.

Mikor megkértem Anyát, hogy hozza ki nekem ezt a könyvet könyvtárból, ő kihozott mellé más könyveket is ugyanettől az írótól. Már egyikbe másikba bele is olvasott, mire én ennek nekiláttam, (korábban ő sem ismerte az írót), és az ő véleménye alapján nagyon pozitívan indultam neki ennek a másfél hónapos élménynek. Tortúrának. Utazásnak. Vánszorgásnak. Kalandnak. Nyöglődésnek. Átélésnek.

A könyv közel 500 oldal, viszonylag kis betűkkel van szedve, tehát nem egy rövid olvasmány. Ez valójában semmit nem számít, ha a könyv magába szippant és nem engedi letenni magát. Nekem, mint mondtam, másfél hónapig tartott. Ez a könyv állandóan letetette magát. Én viszonylag könnyen tudok feladni dolgokat. Vagy ha nem is könnyen, de sokszor megteszem. Könyveket is sokszor feladtam már, most mégis végigolvastam, nem véletlenül.

Még sosem olvastam ilyen stílusú könyvet. Ez egy elbeszélés, egy emlékgyűjtemény, rövid történetek összefűzött, hosszú lánca. Van valami kicsi cselekmény, de nem az a lényeg, hanem az emlék, a régi sztori. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy olyan, mintha A gyűrűk urát olvasnám, azzal a különbséggel, hogy amíg ott nem történik más, minthogy mennek, addig itt történik valami szomorkás, vagy valami boldog, néha kicsit pajzán, néha egészen felemelő, elgondolgodtató, belefeledkezős, néha sírvanevetős. De tényleg, itt-ott hangosan nevettem, pedig az olvasás számomra egy pókerarcú dolog. A gyűrűk urát letettem, sosem fejeztem be, és fogalmam sincs, hogy miről szólt. Mentek, az biztos.

Én azokat a könyveket szeretem, ami beindul. Aminek aktív, izgalmas cselekménye van. Hajlandó vagyok várni a nagy eseményre, mondjuk úgy 100 oldalt. Ha addig nem történik semmi, de semmi, ami engem a könyvhöz szögezne, akkor vége. Ennek a könyvnek az első 100 oldalának a cselekményét egyetlen mondatban el lehet mondani. Csak azért olvastam tovább, mert a fejezet a fősztorival ért véget, és végre történt valami, ami egészen izgalmasnak ígérkezett. Meg persze végig az volt bennem, hogy ha Raminak olyan nagy élmény volt ez a könyv, akkor hátha nekem is az lesz. Türelem.

A 200. oldal környékén kezdtem végre megérteni, hogy ez a könyv nem a főszálról szól. Az csak egy ürügy, hogy el lehessen mesélni ezt a rengeteg kicsi emlék-történetet. Ha ezekre koncentrálsz, és nem várod a csodát, hogy a főszereplő élete végre megint előrébb lépjen, akkor egy egészen izgalmas világ bontakozik ki előtted. Lehet vitatkozni azzal, hogy ez a leírás izgalmas lenne. Izgalmas, mint ismeretlen. Számomra legalábbis ez a világ, ahonnan a főszereplő érkezett, teljesen ismeretlen. Sokat meg lehet tudni a "határon túli magyarokról", akik egy talán még mindig Budapestet tartják az igazi fővárosuknak. Akik nem akarták, de elfogadták Trianont annak ellenére, hogy nagyon sok konfliktusuk volt és van a "befogadó" országukkal. Sőt, még az anyaországukkal is. Nem akarok erről többet beszélni, mindenesetre számomra nagyon érdekes volt, mert nekem semmilyen kapcsolatom nincsen a határon túli magyarokkal. Se rokon, se ismerős, senki, így aztán bele sem gondoltam igazán soha, hogy ott kiféle miféle emberek laknak. És ezzel a könyvben is volt így valaki:

"Szégyen, biztosan szégyen - nézett rám a kávéskanna fölött. - De ha szégyen is, bevallom, hogy negyvenhét éves, kétgyerekes özvegyasszony létemre eddig ebbe még soha nem gondoltam bele. Hogy a határon túl is ugyanolyan magyarok élnek. [...] Tudtam - pillantott rám, miután óvatosan visszahelyezte a kannát a tálcára. - Hazudnék, ha azt  mondanám, hogy nem tudtam. Hallottam innen is, onnan is. Tévéből, rádióból. De nem személyes ügynek, hanem politikai dolognak tartottam. Élnek ők, és élek én, gondoltam. Mi dolgom vele? Éljenek boldogan."

Kritikus gondolkodás. Sokan nem tudják, hogy mi ez, sokan  pedig csak hiszik, hogy tudják. A lényege valami olyasmi, hogy könnyen, gyorsan ki tudod szűrni a lényeget. Általában hasznos, és az én agyam abszolút így működik. Kifejezetten jól tud jönni, ha 500 oldalnyi tananyagot kell a jövő heti vizsgára eredményesen megtanulni. Van viszont egy nagy hátránya. Türelmetlenné tesz. Sajnos nem vagyok türelmes, és most sem igazán voltam az. Csak haladni és haladni akartam, a fősztoriban előre menni. A zárójeleket nem szeretem. Azokat átugrom, még a hang is máshogyan olvassa a fejemben. Ez a könyv pedig tele volt zárójellel. Olyan, mintha a genomot olvasnád. Az egész miskulanciának csak pár százaléka lényeges, a többi sallang. Mikor végre odaérsz egy génhez, végre történik valami, erre bumm, egy intron. Újra felveszed a fonalat, és akkor megint jön egy zárójel, megint egy újabb mellékszál. Aki képes azonos szintű figyelemmel követni a vezérfonalat és a kitekintéseket, az imádni fogja ezt a könyvet. Az el fog merülni az emlékekben.

Van viszont ennek a könyvnek egy olyan varázsereje, egy olyan csodálatos tulajdonsága, amit nagyon kevés másikról lehet elmondani. Sikerült egy kicsit megálljt parancsolni a saját türelmetlenségemnek, amikor úgy a 300. oldal környékén - talán kicsit túl későn - arra eszméltem, hogy ennek a könyvnek olyan varázslatosan gazdag szókincse van, amilyennel én még nem találkoztam. Hasonló élmény akkor ért, amikor Berecz Andrást meséit hallgattam. Imádom, le vagyok nyűgözve, teljesen el vagyok bűvölve a szavaitól, a szóképeitől, a mondatainak kacskaringósságától, hogy szinte követni sem lehet, ahogy a mondat láncát keresztbe-kasul át- meg átbújtatja faágak kusza szövevényén, hogy végül megérkezzen valahová, és összekovácsolódjon, értelmet nyerjen a mondat. Ebben a könyvben nincsenek ilyen furfangok, bár bizonyos részek annyira szabad elbeszélések, hogy néha egy-egy mondat egész oldal hosszú. De a szavai! Azt hiszem, mostantól, ha valaha is a magyar nyelv gazdagságáról és "nehézségéről" fogok hallani, mindig ez a könyv fog eszembe jutni.

Amikor (kb. mésfél éve?) Rami elolvasta ezt a könyvet, írt róla a blogján. Mindenképpen olvassátok el az ő véleményét is, talán jobb kedvcsináló, higgyétek el, simán lehet, hogy ez lesz a kedvenc könyvetek! Most, hogy végére értem nem csak a könyvnek, de a saját mondandómnak is, újra megnéztem, mit írt.

A könyv hátoldalán talált, a könyvből való idézet miatt tetszett meg neki. Most én is megfordítottam a könyvet. Sosem szoktam elolvasni a könyv hátulját, nem érdekel. Talán, ha ezt a pár sort elolvasom, egészen máshogy állok a könyvhöz. Talán el sem olvasom. Sőt, biztos. A belső fület is megnéztem: "Budapest", "szerelem", "Trianon", már be is csuktam, le is tettem, el is felejtettem, talán már ki is jöttem a könyvesboltból.

A könyv elején valóban van egy kitétel, mely szerint "a mű egyetlen részlete sem használható fel...", úgyhogy bocsánat, de azt az idézetet ott fenn meg fogom hagyni.

Ahogy olvastam Rami gondolatait a könyvről, sokmindent megértettem. Voltam egyszer nála, úgyhogy valami pici sejtésem van arról, hogy ő egészen más képet őriz magában a falusi életből. Én nagyvárosban születtem, egész életemben panelben éltem, soha nem voltak falun rokonaim, barátaim, akik megismertették volna velem ezt az életet. Így (úgy) azért egészen más ezt a könyvet olvasni.