Belőle több is van?!

Tapasztalatom szerint az emberek többsége nem tudja jól használni a vesszőket. Itt a blogon én se mindig figyelek oda, de egy szakdolgozatnál például elvárom, hogy minden a helyén legyen, különben egyik-másik mondat értelme megváltozhat, vagy akár el is veszhet. A vesszőt nem csak írásban használjuk, szóban is éppúgy érezzük a jelenlétét, vagy hiányát. Bizonyos esetekben pedig még felelősség is társul a nyelvhasználat mellé. Ajánlom a kommunikációs területen dolgozók (és megelőzési céllal az OFI nyelvtan tankönyv szerkesztőinek) figyelmébe a következő, valós példát:

"Közben egy másik Soros Györgyhöz köthető civil szervezet Brüsszelben támadja a magyar kormányt annak bevándorlásellenes politikája miatt."*

Érezzük ezt a drámai kettős fenyegetést?

* Krónia, Kossuth Rádió, 2018.05.28.

Táblák

Ma tök béna voltam a vezetésen. Először csodálkozok, hogy nem indul el az autó. Behúzva maradt a kézifék, nyilván. Aztán össze vissza lépkedtem a pedálokon, úgy mondjuk az autó nem örül annyira a váltásoknak. Na nem veszett minden kárba, például ma azt tanultam meg, hogy rengeteg kereszteződés van. A kis mellékutcák a legváratlanabb helyekről bukkannak elő. És tényleg vannak táblával nem jelölt egyenrangú útkereszteződések, és olyankor bizony a jobbról jövőnek van elsőbbsége, ha akarom, ha nem. És az is kereszteződés, ha csak balról torkollik be út oda, ahol én éppen haladok, csak ott nagyobb eséllyel lesz nekem elsőbbségem. A második tanulság, hogy attól, hogy nincs tábla, még van tábla. 

Oktató: "Lassítunk, nekünk nincs táblánk, nézek jobbra, van neki táblája?"

Én: "Nincs."

Oktató: "Dehogy nincs!"

Odahajolok a kormány felé, majd ki esik a szemem, úgy keresem azt a szerencsétlen háromszöget.

Én: "Hol?!?"

Oktató: "Ott van belegyógyulva abba a fába."

Mondjuk inkább adjam meg az elsőbbséget annak, akinek nincs, minthogy ne adjam meg annak, akinek van, de ettől még lehet, hogy ez rossz pont lenne a vizsgán.

A vezetés fun!

A vezetéstanulással kapcsolatban egyetlen félelmem volt, mégpedig az, hogy olyan oktatót fogok ki, aki türelmetlen, és ezt ordítással adja a tudtomra. Mert én akkor ott helyben megsemmisülök és feladom az egészet. Elmondani sem tudom, mennyire örülök annak, hogy olyan oktatóhoz járok, aki vidám, barátságos, értelmesen magyaráz, türelmes, és végtelenszer képes ugyanazt a hibát ugyanolyan higgadtan kijavítani, még akkor is, amikor én már kezdtem elveszíteni a türelmemet magammal szemben.

Néha úgy érzem, tök ügyes vagyok, máskor nagyon bénának érzem magam, de az biztos, hogy óráról órára érzem a fejlődést, egyre tudatosabb vagyok, és ami a legfontosabb: baromira élvezem. Alig várom a következő órát, mert szeretném kipróbálni, hogy sikerült-e megtanulnom a "leckét" a múlt óráról, és tudom, hogy most is rá fogok majd csodálkozni valamire, amire korábban sose gondoltam volna. Így az órák között pedig sokszor jár az agyam az élményeken, elemzem a helyzeteket, ismételgetem magamban a műveletek helyes sorrendjét, és a buszon előre ülök, a sofőr mellé, hogy magamban végig szinkronizáljam a sebességváltásokat, az utat, a kanyarodásokat, a megállásokat, a táblákat, a sávváltásokat...

Én vezettem, azt mondd meg

Az oktatót még nem ismertem személyesen, az összes infóm annyi volt, hogy egy szürke Seat Toledot keressek a Centrummal szemben lévő parkolóban. Az első rácsodálkozás az volt, amikor szembesültem azzal, hogy az a parkoló sokkal nagyobb, mint gondoltam. A második pedig az, hogy én még ennyi szürke autót isten bizony nem láttam, mint ott és akkor. Aztán megláttam a tanuló feliratú táblát egy közeledő autó tetején, és nem tévedtem.

Eddig 3 alkalommal voltam, ez 6 tanórát jelent. Az elején még nagyon el voltam veszve, most már kezdem úgy érezni, hogy bizonyos dolgokat tudatosan, teljes megfontoltságból teszek. Nekünk soha nem volt autónk, vezetőülésen soha nem ültem, kormányt, váltót soha nem fogtam, és csak elképzeléseim voltak arról, hogy működhet egy autó, mit láthat, mit érzékelhet a sofőr. Például azt gondoltam, hogy:
- a söfőr látja az autó orrát;
- a kormányt könnyű mozgatni, de az "egyenes" állásban teljesen stabil;
- a kormány és a kerék szögelfordulása azonos;
- a pedálok könnyedén mozognak.

Aztán elég hirtelen rá kellett döbbennem, hogy:
- k.vára nem látok az autóból semmit, konkrétan fogalmam sincs, hogy mettől meddig tart a gép, de se hosszában, se széltében, szóval nem csak azt nem fogom látni, hogy hol kell megállni például parkolásnál, de azt se, hogy menet közben sávon belül vagyok-e még;
- a kormányzás egy kicsit több odafigyelést igényel, mint a számítógépes játékokban, a kanyaros után jól kell időzíteni a kormány egyenesbe tekerését;
- a kormánynak balra és jobbra is van másfél-másfél fordulata, és például amikor merőleges beállás során mindenféle irányokba kell kormányozni, akkor teljesen el tudom veszíteni a fonalat, hogy most éppen milyen irányban vagyok...
- a kormány menet közben a kerekeken keresztül folyamatosan mocorog, egy-egy kátyú pedig rendesen ki tudja lökni a helyéről.
- a pedálok kezeléséhez, de legalábbis a kuplungéhoz erőt kell kifejteni, miután másfél órán át nyomogatod a kuplungot, rendesen elfárad a bal lábad.

A legutóbbi alkalommal már kb. 20 percet forgalomban is vezettem. Szerencsére a táblákra még nem, és a többi közlekedőre is csak kicsit kellett figyelnem, a váltón a kezemet az oktató irányította, és mindig mondta, hogy mikor kell benyomni a kuplungot, elengedni a gázt, vagy éppen nyomni már a féket. Szóval rettenetesen izgalmas, nagyon tanulságos és pozitív élmény volt az első vezetés. Az elején még többször rámentem az út szélén összegyűlt porsávra, de utána már tudatosan használtam a jól kiszemelt viszonyítási pontomat, és végre volt elképzelésem arról, hogy az autó meddig tart jobbra. A bal oldalamat is néztem, de a felfestés nélküli két sávos úttal még barátkozni kell. Bár a fékpedált mindig nagyon óvatosan nyomogatom, többnyire egy kis döccenéssel sikerül csak teljesen megállítani az autót. Még jobban ki kell tapasztalnom, de azért sikerült már teljesen lágyan is megállni.

Én tisztában voltam azzal, hogy a vezetés egy rendkívül összetett feladat, elképesztő koordinációs képességet igényel, a kezeid, a lábaid, a táblák, a pozíció, a forgalom, te jó ég, mennyi mindenre kell egyszerre odafigyelni. Teljesen természetes, hogy ezek nem fognak mind elsőre menni, főleg nem akkor, ha az embernek soha korábban személyes tapasztalata nem volt. Szóval tény, hogy még bénácska vagyok, de közben óráról órára érzem magamon a fejlődést. Borzasztóan el tudok fáradni, már közben is, mert annyira próbálok minden mozdulatot tudatosan csinálni, de ez csak idő és gyakorlás kérdése. A legpozitívabb dolog egyébként az, hogy az oktatóm nagyon türelmes, és amikor én már érzem, hogy többedszerre sem sikerül még valami, és én már kezdek ingerült lenni, mert tudom, hogy más oktató már majd fel robbanna, ő akkor is higgadt marad, és ez nagyon nagyon sokat segít. Szóval jó lesz ez, tetszik.

Zuhatag

Tudom, adós vagyok egy csomó belgiumi beszámolóval, de hé, eltelt három hét és most jutok el odáig, hogy reggel nem a szervezés az első dolgom, amint kinyitom a szemem. Azóta voltunk Írországban, közvetlenül egy esküvő után és Herceg 4 napos szülinapi hacacáréja előtt. De ez még nem volt elég, mert hirtelen elkezdtünk vezetni! Március elsején volt a kresz vizsgánk, két és fél hónap telt el azóta, szerintetek mire emlékszem? Pf... Aztán az is történt, hogy még karácsonykor kaptunk egy nagyon szépen megfestett, tömör fából készült kulcstartót, ami tegnap, alig 5 hónap után végre felkerült a falra. Tegnap nekiláttunk a lomosnak is, miután hónapokig tartó nyűglődés után végre csak sikerült vennünk egy könyvespolcot, magyarul helyet néhány cuccnak. A lomos tele van olyan dobozokkal, amiket a költözés óta ki se nyitottunk, gondolhatjátok, mennyire fontos dolgok lehetnek benne... Minek?! Hagyjuk ezt, inkább beszéljünk arról, hogy magyar nyelven megjelent egy cikkünk, tessék elolvasni, és megtudni belőle, hogy mivel nem foglalkozom. Egyébiránt nagyon remélem, hogy hamarosan összerántódik az a cikk is, amiből kiderül, hogy valójában mit csinálok. 
Erről a befogadhatatlanul sok történésről mind írni fogok, apránként. Most már talán találok rá időt.