A vezetéstanulással kapcsolatban egyetlen félelmem volt, mégpedig az, hogy olyan oktatót fogok ki, aki türelmetlen, és ezt ordítással adja a tudtomra. Mert én akkor ott helyben megsemmisülök és feladom az egészet. Elmondani sem tudom, mennyire örülök annak, hogy olyan oktatóhoz járok, aki vidám, barátságos, értelmesen magyaráz, türelmes, és végtelenszer képes ugyanazt a hibát ugyanolyan higgadtan kijavítani, még akkor is, amikor én már kezdtem elveszíteni a türelmemet magammal szemben.
Néha úgy érzem, tök ügyes vagyok, máskor nagyon bénának érzem magam, de az biztos, hogy óráról órára érzem a fejlődést, egyre tudatosabb vagyok, és ami a legfontosabb: baromira élvezem. Alig várom a következő órát, mert szeretném kipróbálni, hogy sikerült-e megtanulnom a "leckét" a múlt óráról, és tudom, hogy most is rá fogok majd csodálkozni valamire, amire korábban sose gondoltam volna. Így az órák között pedig sokszor jár az agyam az élményeken, elemzem a helyzeteket, ismételgetem magamban a műveletek helyes sorrendjét, és a buszon előre ülök, a sofőr mellé, hogy magamban végig szinkronizáljam a sebességváltásokat, az utat, a kanyarodásokat, a megállásokat, a táblákat, a sávváltásokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése