Kétség

Van valami szép a novemberben. Nem tudom megmondani mi az, nagyon ritkán fog el ez az érzés. De nagyon szeretek kevésbé ködös ámde szürke reggelen gyalog suliba menni, közben AC/DC vagy valami, amit eszembe juttatja, hogy tavaly minden reggel végigbaktattam a Centrumtól a Hermanig zenét hallgatva.

Nemrég az jutott eszembe, hogy 1 éve mi is a tablóképeinkkel voltunk elfoglalva. Most meg az időm nagy részét az tölti ki, hogy a 2 héttel későbbi zh-kra tanulok, és a vizsgaidőszak is vészesen közeleg, benne egy műtéttel, ami remélem minél kevesebb időkiesést okoz majd. Legközelebb dec. 16-án megyek haza, ha minden igaz, és még mindig nem tudom mikor lesz a műtét. Azt hittem ma már megírthatom ezt is, de nem. 2 hete egyetlen szerencsétlen dátumra várok, és nem kapom meg, mert mindig holnap kell telefonálnom. Néha elfog a szomorú gondolat, hogy engem már sose fognak megműteni, és sosem fogok jól lakni, mert egyszerűen nem merek enni. Ha nem eszem annyit, amennyit szertnék, éjjel-nappal azon jár az agyam, hogy mikor mit egyek, ezt tervezgetem napokkal előre. És mindezt úgy, hogy minél kevesebbet egyek, és minél kevesebb energiatartalommal. Hát csoda, ha állandóan álmos vagyok? Lassan ott tartok, hogy mindig kell hogy legyen valami elfoglaltságom, hogy valaki legyen mellettem, különben morcos vagyok és ismét csak arra gondolok, hogy mit fogok enni, vagy mit nem enni, vagy mit ennék de nagyon nem kéne és már az egésztől rosszul vagyok. Bizonyos betegségeknél az emberek nem ismerik el, hogy betegek. Tavaly azt mondtátok, anorexiás vagyok, vagy legalábbis leszek. Megmondtam, hogy nem. De kövérnek látom magam, és ezzel valami nem stimmel. Forduljon fel a világ.