Gyúrni nem csak tésztát lehet

Úgy döntöttem, hogy szeretnék erősebb lenni, és ehhez az itthoni edzésnek nevezett bohóckodás kevés, elmegyek hát egy személyi edzőhöz. Elmondtam neki a történetemet, hogy nekem mindig milyen mumus volt ez a sport dolog, hogy szinte soha nem volt sikerélményem, ha meg mégis volt, akkor mások hamar gondoskodtak róla, hogy mégse legyen. Aztán az utóbbi mondjuk 2 évben fontossá vált számomra a rendszeres mozgás, ami végre nem a csalódásról szól, hanem arról, hogy testi-lelki frissességet ad, és segít elnyomni a szokásos téli depressziómat, nem utolsó sorban pedig tényleg jól esik, és jobban érzem magam tőle. Ebben a folyamatosan elhízó és ellustuló világban pedig büszke vagyok arra, hogy én igenis hajlandó vagyok sportolni az egészségem érdekében.

Az edző néhány nagyon egyszerű gyakorlaton keresztül felmérte hogy hogyan mozgok, milyen a tartásom, mennyire lesz nehéz az, amit kérek tőle: az izmosodás és az állóképesség-növelés. Nagyon pozitívan nyilatkozott, azt mondta, a tartásommal semmi baj, látszik, hogy magamtól nem figyelek mindig a helyes testtartásra, de ott helyben egy zsámoly segítségével azonnal bizonyította, hogy igazán nem nehéz. Azt mondta, jó az alakom-alkatom és a mozgásom, nem lesz nehéz dolgozni vele, és amit szeretnék, azt néhány hónap alatt heti 1 alkalommal is könnyen felfejleszthető (tegyük hozzá hogy e mellett hetente legalább egyszer járok fitneszterembe, csoportos órákra is).

Az első órán kettlebellt emelgettem és megtanultam helyesen végezni a "kitörést", angolul lunge, én ezt a szót ismerem. Az a kettlebell, amivel először végeztem a gyakorlatokat (emelés, guggolás, feltolás, átfordítás), állítólag 8 kg körül volt. Én már ezen teljesen meglepődtem, nem is tudtam, hogy 8 kg-t fel tudok emelni komolyabb erőlködés nélkül. Aztán a végére csak emelgetésnek kaptam egy kb. 15 kilósat. És simán felemeltem, alig akartam elhinni.
Az óra utáni napon a combon hátuljában, a hajlítóizmokban jelent meg az izomláz, majdnem egy teljes hétig tartott.

A második óra tegnap volt. Kérdezte az edző, szeretnék-e húzódzkodni. Mondtam neki, hogy nagyon szeretnék, de nekem az még soha életemben egyszer sem sikerült. Felálltam egy emelvényre, hogy a rudat behajlított karokkal tudjam megfogni. Azt mondta, semmi mást nem kell csinálnom, csak próbáljam meg megtartani magam, halított karokkal. Nem ment. Annyira nem, hogy mindkét lábamat egyszerre nem is tudtam elemelni az emelvényről, azonnal éreztem, hogy nem tart a karom, és rögtön visszaléptem. Ezt ő tudomásul vette, és az emelvényt lecserélte egy libikóka szerű szerkezetre. Én álltam az egyik oldalán lenn, 30 kg súlytárcsa pedig a másik oldalán, fenn. Megkapaszkodtam a rúdban, majd miközben a karommal próbáltam felhúzni magam, az edző segített a 30 kiló ellensúlynak lefelé mozdulni. Felértem, és ahogy mondta, próbáltam megtartani magam, majd nagyon nagyon lassan ereszkedni lefelé. Előtte azt mondta, ez menni fog, én pedig nem hittem neki, de azt mondta, bízzak benne. És akkor ott voltam fenn, és azt látom, hogy az edző már nem mögöttem áll, hanem tőlem oldalt áll, egyáltalán nem nyomja lefelé a súlyokat, de még hozzá sem ér, hanem én tartom az immár 30 kilóval könnyebb önmagam, és szépen lassan, centiről centire ereszkedem lefelé. Óriási élmény volt! Az előbb még a lábam sem tudtam elemelni, most pedig fenn tartottam magam, és épségben lassan leértem.

Ebből megcsináltunk összesen 3*5-öt. Mindegyiknél egyre nehezebb volt megcsinálni, az utolsó blokknál már úgy éreztem, a karom nem is tud húzni fölfelé, és a markom sem tud már szorítani, de az edző megdícsért, és azt mondta, egyre könnyebb ellensúlyokkal fogjuk csinálni, és egyszer csak hopp, már egyedül meg fogom tudni csinálni. Hiszek neki.

Ezen kívül ismét kellett kettlebellt emelgetni, de szerintem most még a múltkorinál is nehezebbeket kaptam, szerintem 20-30 kg közöttiek lehettek. És felemeltem! Összesen vagy 30-szor. A fene gondolta volna, hogy én ilyet tudok. Aztán volt még fekvenyomás is - én ilyet még soha nem csináltam. Egyelőre nem rakott rá súlyokat, csak magát a rudat kellett tartanom, ez is lehetett vagy 10 kiló; 30-szor emeltem meg, és bár a rúd elsőre nehéznek tűnt, végül maga a gyakorlatr már nem is volt nehéz.

Na és miután ezzel az óriási sikerélménnyel hazajöttem, hanali 3 óra körül arra ébredtem, hogy nem úgy mozog a karom, ahogy szeretném. Konkrétan nem tudom kinyújtani. Kb. másfél órán át próbáltam nem rá gondolni, aztán bekentem sport krémmel, a masszírozás jót tett, de hamar elmúlt  a hatása. Legalább sikerült visszaaludnom. A mai napom azzal telt, hogy a karomat nem nagyon tudom 120-150-nál jobban kiegyenesíteni, úgy járok mint az ilyen body-builder erőcsávók... Szóval ma hajnali 3 óra óta tudom, hogy a bicepszemnek alsó része is van, és hogy az alkarom proximális részével szoros és igen feszes barátságban van, ugyanis ott is nagyon fáj. Szerencsére nem a könyököm (nem az ízületem) fáj, hanem a karhajlító izmaim, ezért mondhatjuk izomláznak is, de semmiképpen sem az általam megszokott fajtából. Így a napom nagy része ezzel telt, meg azzal, hogy nem tudok "húzni", így reggel alig bírtam bemenni az épületbe a nehéz ajtók miatt, de ezek a dolgok szerintem módfelett mulatságosak. Aztán estére menetrendszerűen megérkezett a szokásos edzés-másnapi izomláz, így aztán nem elég, hogy teljesen beállt mindkét karom, de az egész vállövem izmai, a lapockáim körüli izmok, a törzsemnek a bordáimat oldalról takaró izmai, a mellkasom izomzata mind fájnak, de még a karjaim alatti rész is, ha a könyökömet megpróbálom a törzsemhez szörítani, teljesen kiabálni kezd.

Van még 5 napom a regenerálódásra. Orvosi tanácsot örömmel fogadok.

Osztálytalálkozós

Amikor arra ébredsz, hogy az anyukád néz, és megkérdezi, mikor kellene kelni, ránézel az órára, és nem elég, hogy

6.50-et mutat,

de az óraátállítás miatt még ki is kell számolni, hogy tényleg annyi-e az idő,

átállítottam-e tegnap este a karórámat,

és a telefon átállt-e magától,

majd jön a felismerés, hogy még 40 percet aludhattál volna,

de nem lehet csak úgy visszaaludni, mert tegnap este osztálytalálkozón voltál

és az anyukád mindent most azonnal tudni akar, és csak úgy bombáz a kérdéseivel:

hány tanár jött el?

kettő...

ki ment már férjhez?!

én...

más nem?!?!

gréta...

ő ott volt?

nem...

milyen az étterem?

jó... szép...

és akkor az a matyié??

családi vállalkozás...

na jó, akkor pihengessél még.

Szombaton volt a 10 éves általános iskolai osztálytalálkozónk, 10-en voltunk, plusz az osztályfőnökünk és a magyar- és drámatanárnőnk. Rendkívül kellemes este volt, nagyon pozitív csalódás volt mindenki. Nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan osztályba jártam, ahonnan értelmes, okos, jó emberek nőttek fel. Mindenki tanult, szakmájához értő emberré lett, a legtöbben azt mondták, nagyon szeretik azt csinálni, amivel foglalkoznak. Csak pozitív emlékeket hoztunk elő, mert nekünk szinte csak az van. Felnőttként beszélgettünk egymással, mégis szinte ugyanazzal a közelséggel, ahogy annak idején, nem hiába, 8 évet töltöttünk együtt. Nagyon örülök, hogy ezt a találkozót sikerült megszervezni, és megérte találkozni ezekkel az emberekkel, barátokkal, már csak azt remélem, legközelebb többen leszünk.

Bátor Kisteknős

Tudom, hogy ez 24 évesen már nagyon ciki, és persze-persze mi lesz majd ha terhas leszek, tudom, de hát mit csináljak, ha nagyon félek a vérvételtől. Valójában nem attól félek, hanem hogy rosszul leszek, pl elájulok, vagy akármi. A félelem és a tárgya persze gerjeszti egymást, és meg sem tudom magyarázni hogy pontosan mitől és miért félek, de ez van na, küldjetek terápiára.

Szóval ma vérvételen voltam. Herceg elkísért, vett péksütit, ahogy kértem, és hazaszaladt az otthon hagyott teknősért (még szerencse hogy csak egy utcával arrébb lakunk). Ő az a kis plüssteknős, akit Vicától kaptam, amikor 6 évvel ezelőtt kórházban voltam. Ő egy nagyon bátor kisteknős, segít meggyógyulni és átvészelni az ilyen szörnyű kórházi eseményeket. A vérvétel nagyon gyorsan megvolt, aztán még 5 percig ücsörögtem, szorítottam a vattapamacsot, és közben nem éreztem úgy, hogy el akarnék ájulni, és ettől mindjárt sokkal jobb kedvem lett.

Ez kérem az egyetem

Amikor én 7 évvel ezelőtt biosz szakra felvételiztem, még nem volt semmi "szűrés". Aztán az első évben kibukott a csapat fele a bevezetéses és a kémiai tárgyakon. Szerintem nagyon is jó ötlet volt, hogy 1-2 éve bevezették a kémia kritériumot. Ez azt jelenti, hogy a felvételi után rögtön a félév elején a 300 gólya ír egy dolgozatot, és aki nem éri el a kívánt szintet, annak a kritériumtárgyat fel kell vennie. Erre aztán gyenge előfeltételként tágyak épülnek, vagyis fel tudják venni a tárgyakat, vizsgázhatnak is, de ha a kritériumtárgyon elvéreznek akkor bukják a többi megszerzett jegyet is. Ez könyörtelenül hangzik, de meg is érdemlik. 

És itt jön az, amitől majdnem hanyatt vágtam magam, mikor meghallottam, kapaszkodjatok meg:

Idén a bioszos gólyáknak bioszból is van kritériumvizsgájuk!

Ez szörnyen nevetségesnek hangzik, de nem az. Miért? Mert ezen a vizsgán a 300 gólyából 200-an elbuktak. Középiskolás. Anyagból. Jeeeez. Ennyit a felsőoktatás felvételirendszerének minőségéről. 

Tudományos szépirodalom

Szakszövegek olvasása nem szokott gondot jelenteni, a legtöbb cikkben már nem nagyon bukkanok új szóra, már az is sok, ha oldalanként 1 szó szó van, aminek a jelentését nem ismerem, vagy nincs sejtésem arról, hogy az adott környezetben mit jelenthet. Erre ma beleakadok egy olyan mondatba, amit sehogy se értettem, gyakorlatilag a a 20 szavas mondat negyedét nem tudtam mire vélni. Megnéztem egyesével a szavakat, és kiderült, hogy a mondat ezt jelenti:
"Mi más lehetne jobb módja a növekedési faktorok ellátásának egy galád tumorban, mint a mit sem sejtő érrendszert a tumor búvóhelyére csábítani?"
Gyönyörű.
Nem is tudtam, hogy szépirodalmat olvasok.