Sosem fogom elfelejteni a 18. szülinapomat. Életem legfantasztikusabb élménye volt. Akkor igazán a legboldogabb lehettem, amiért ott volt mindenki, akit a legjobban szerettem.
Szomorú ez a múlt idő, nem? Tudjátok, van, ami nem változik, például most is ugyanolyan szerelmes vagyok, pedig azóta eltelt 2 év. De van, ami nem úgy alakul, ahogy azt én szeretném.
Mostanra eljutottam odáig, hogy feladom minden reményemet arra, hogy megmarad egy összetartó csapat. A tapasztalatok szerint nem. Erről már írtam máskor is, nem akarom újra elismételni.
Aztán közben persze jönnek új emberek, akikkel sokat találkozom, és akiket megszeretek. És akikről kiderül, hogy barátaimnak tartom őket. Két társaságról beszélek. Az egyik egy igazán összetartó csapat, de szerintem még mindig kilógok a sorból. A másik társaságban pedig az év nagy részében szinte naponta köszönnek egymásnak. Ott visszamosolyognak az emberre, megkérdezik miújság, hogy ment a zh, mit csináltál a hétvégén, stb.
Az előző néhány hétben olyan szívesen gondoltam a szülinapomra. Mostanra viszont úgy érzem, sehol sem jut rám idő. Az egyik csapat nem teljes, mindig hiányzik valaki, had menjenek nyaralni, arról szól a nyár, talán egyszer még összesodor az élet, és hátha emlékszünk majd egymásra. Ráadásul úgyis lesz még egy ünnep, az elég lesz, nekem már nem kell külön.
A másik csapatot is szeretem, talán ők sem utálnak enegm, de nem érzem magam annyira csapattagnak, hogy miattam gyűljenek össze.
A harmadik társaság pedig nyáron szétszóródik az országban, és országon kívül, fel sem merül a gondolat, hogy szeptember előtt egy helyen lehessünk.
Még van 1 hónap a szülinapomig. Ilyenkor általában már lázban égek, és tervezgetek mindenfélét. Most viszont lehet, hogy nem lesz semmilyen ünneplés. Majd Herceg rámmosolyog, megcsókol, és én leszek a legboldogabb, amiért mindig velem van. Végülis, 20 évesnek lenni nem olyan nagy dolog, mint amilyennek tűnik, ugye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése