Nagyon tudom tisztelni és csodálni azokat az embereket, akik olyasmivel foglalkoznak, amihez nekem semmi érzékem nincs, vagy olyanra képesek, amire én nem.
Már emlegettem még szégyellni is szánalmas mennyiségű magyar irpdalmi műveltségem, és művészetekhez való érzékemet. Ma este, vasalás közben rádiót hallgattam, amiben először két felnőtt férfi irodalmárral, majd két általános iskolás korú kislánnyal beszélgetett a riporter. A két hapsi egyáltalán nem volt szimpatikus. Ezt már több művészembernél észrvettem, hogy egy bizonyos kor után nem szerénykednek, és nyíltan hangoztatva mondják ki, hogy ők mennyire fantasztikusak, és mennyi díjuk van, és bár nem harsányak, valahogy nekem mégis a nagyképűség sugárzik a beszédükből. Őket is csodálom, hogy ilyen témával foglalkoznak, mert hogy én egy napot nem bírnék ki így, az biztos. Aztán jött ez a két leányka, az egyik 12, a másik 14, valami versírópályázaton nyertek ők. Sajnos a legelején nem mutatkoztak be, ezért neveik alapján nem tudom, melyik volt az egyik és a másik, de én annyira le voltam nyűgözve az egész beszélgetéstől, hogy csuda. Mindketten felolvasták a versiket. Az egyik egészen rövid volt, az nem váltott ki velőlem különösebb reakciót. A másik viszont hosszabb, nagyon szépen felépített és összerakott vers volt, nem az a párosrímes szar, amilyeneket ezeket hallva inkább ki fogok dobni a kukába, hanem szinte próza, merthogy még értettem is, és ettől annyira el voltam ámulva, hogy azon gondolkoztam, ha itt ilyen zseniális emberek léteznek, akkor "I have nothing to do here".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése