Dispoetica

Örömmel jelentem, hogy az újévi fogadalmak között szereplő "minden hónapban elolvasok legalább 1 könyvet" kihívását januárban sikerült teljesítenem. A La Belle Sauvage egy trilógia első része, és nyilván úgy ért véget, hogy már most olvasnám is a következőt, csak sajnos ez annyira új könyv, hogy a folytatások még nem készültek el. A sztori ugyanabban a világban játszódik, amelyikben az Úr Sötét Anyagai trilógia, úgyhogy most azokat fogom újraolvasni, mert a második és harmadik részre egyáltalán nem emlékszem.

És ha már ott tartunk, hogy mire nem emlékszem, akkor mesélek egy kicsit arról, hogy milyen viszonyban vagyok a versekkel. Talán írtam már erről régebben, hogy hidegen hagynak a versek, mert nem értem őket, de azóta már sokkal jobban meg tudom fogalmazni, hogy mi ez a gát.

Amikor beszélsz valamiről, vagy olvasol valamit, akkor "képek" - agyhullám-mintázatok - jelennek meg a fejedben. Nem biztos, hogy konkrétan megjelenik mondjuk egy tárgy képe előtted, az is lehet, hogy valamilyen érzelem erősödik fel, vagy valamilyen elvontabb asszociáció. Az egészen biztos, hogy ez az a folyamat, amit úgy nevezünk, hogy megértés, felfogás, értelmezés. 

Az én agyam valahogy úgy van huzalozva, hogy a versek formáját, szövegképét, szókombinációit, konkrét vagy elvont gondolatait egyszerűen nem tudom leképezni magamban, egy semmi jelenik meg, egy nagy semmi. Ha elolvasok egy verset, az pontosan ugyanolyan, mint ha nem olvastam volna el, leszámítva azt az egy apró mellékhatást, hogy ideges leszek. 

Szerintem nagyon érdekes (és rettenetesen idegesítő), hogy sokkal jobban megértem a verset, ha nagyon koncentrálok arra, hogy egyben, sortörés nélkül, mondatszerűen olvassam fel magamban. Persze így se biztos hogy megértem, mert némely költő olyan szóképeket használ, aminek számomra semmilyen jelentése nincs, sem tárgyi, sem érzelmi, sem semmilyen egyéb elvont értelemben. Ti is biztos sokszor tanultatok úgy verset, vagy próbálták úgy megtanítani, hogy a ritmusát jegyezd meg, és csak mondd a szöveget a ritmusra. 

Mondok egy példát, a saját esetemmel szemléltetve. Adott egy vers, amit meg kell tanulni. Fejbe ragadó ritmusa van, ti mindannyian bizonyára nagyon könnyen megtanuljátok, és sok-sok évig emlékeztek még rá, talán még most is több soron keresztül tudnátok idézni. Én először elolvasom a verset a vers saját ritmusában és az agyam ezt fogja fel belőle:

bamm-ba-ra-bamm-ba-ra-bamm-bamm-bamm-ba-bamm-ba-ra-bamm-bamm...

És aztán megkérdezik, vagy én magamtól megkérdezem, hogy jó, de miről szólt a vers?

bamm...ba-ra-bamm... ömm... nem tudom. miről? Olvassuk el még egyszer. Semmi. Még egyszer, de mostmár hagyjuk a francba a ritmust, minden egyes szót próbálok képként megjeleníteni. Így végre kezd értelmet nyerni. A fenti verssor egyébként Kölcsey Huszt c. verse, amit bizonyára én is tanultam, de nekem erről semmilyen emlékem nem maradt. Amikor ma nekem szegezték a kérdést, ami ennyi volt: "Huszt?" - elsőre nem is tudtam, mit válaszoljak... egészségedre? Aztán a beszélgetésünk alapján gyanút fogtam, hogy ez valami vers lesz, és mintha eszembe is jutott volna, hogy ez valami hosszú-hosszú vers egy Huszt nevű fickóról. Aha, talált süllyedt, köszi.

Na de amire az egésszel ki szeretnék lyukadni. Szerintem az én agyam olyan viszonyt ápol a versekkel, mint a diszkalkuliások agya a matematikai összefüggésekkel. Hogyha "ép" gondolkodású vagy, el sem tudod képzelni, mi a csudát nem lehet megérteni azon, hogy a téglalap területe a két oldalhossz szorzata, vagy hogy a millió az ezerszer több az ezernél, vagy hogy a negyednek a fele a nyolcad. Egy diszkalkuliás viszont borzasztóan kellemetlen helyzetben van, mert ő akárhogy erőlteti magát, egyszerűen nem képes megérteni, megjegyezni, és stresszel, és szégyenli magát, hogy ő milyen hülye, és próbál túlélni. Pedig nem hülye, nem lusta és legfőképpen nem szellemi fogyatékos, csak egyszerűen olyan az agya, hogy ezeket az összefüggéseket nem képes egykönnyen befogadni, de speciális fejlesztői segítséggel ő is túl tud lendülni ezen, és fejlődhet a saját tempójában. 

Na én ugyanígy érzem magam a versekkel. Finom leszek és nőies: szétbasz az ideg, amikor ez a téma előjön, borzalmasan szégyenlem magam, amiért gyakorlatilag egyetlen egy verset sem tudok, de annyira nem, hogy még a címekre és a költőkre sem emlékszem. Szerintem illik tudni idézni legalább néhány versből, azért ez mégis csak az általános műveltség része. Próbálom én elnevetni a dolgot - nekem könnyű elnevetni, mert az ismerőseim azért szerintem egy viszonylag intelligens embernek tartanak és nem törlik bele az arcomba, hogy ez mennyire szánalmas és szégyenletes - de valójában ordítani tudnék és falakat szétverni mérgemben, amiért ennyire tudatlan vagyok. 

Rettenetesen érdekelne viszont, hogy milyen mintázatokat látnánk, ha az a folyamatot, ahogy elolvasok egy verset, vagy egy szépirodalmi szöveget, vagy egy tudományos szöveget, funckionális MRI-vel megnézhetnénk. Legalább egy MSc szakdogát írhatna belőlem valaki.

Miután végre diagnosztizáltam magam, így hogy sikerült megfogalmaznom magamnak ezt a versekkel kapcsolatban tapasztalt kognitív gátat, rá kellett jönnöm, hogy nekem nem ars poeticám, hanem dispoetikám van.