Mikor Quimby-koncerten voltunk, a Holdat néztem. Mikor épp nem ért hozzám senki (Hercegen kívül), néha a zene is kimaradt, nem voltak zajok, csak a látvány. Akkor jöttek a gondolatok, amiből először azt hittem, vers lesz. Aztán arra gondoltam, talán egy kisebb szöveg, mintsem rímek. Végül úgy éreztem, talán elég is lesz az a 3 sor. Aztán ma megnéztem, és átírtam ezt a néhány szót. Elolvastam, elképzeltem, gondolkoztam, és most egészen hülyeségnek tűnik. Pedig milyen szép volt, hogy "A Hold felnézett az égre, és meglátta arcát a csillogó víztükörben."
Hátha valaki elmereng rajta...
Gyönyörű a Hold.
Az egyik színpadon épp Kowalskyék zenéltek. Én a Holdat néztem. A fesztiválokon sok ember van. Nem szeretem az embereket. Az emberek undorítóak és én félek tőlük. Olyan jó volt Herceg karjában kizárni az egész külvilágot. Nem voltak emberek, nem volt zaj, csak a gyár romos, ódon téglaépülete a sötétben, és a Hold, ami átvilágított néhány elé úszó felhőt. Elképzeltem, hogy a világon nincsenek emberek, és én azt a képet látom. Közben azon gondolkoztam, hogy ha nem lennének emberek, akkor én sem lennék. De az a látvány felér az élettel. Nem szeretnék egyedüli ember lenni a Földön. Néha jó egyedül lenni, tágas térben, mindentől távol, de képtelen lennék mások nélkül élni. Illúzióromboló egy gondolat. Pedig milyen furcsa, olyan ismerős volt ez az idegen érzés. Aztán persze visszajött a zaj, és körülvettek az emberek, és hozzámértek. Ködbe veszett illúzió.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése