Séta

Ma tettem egy nagy sétát. Ha már úgy is dolgom volt a városban, akkor kihasználtam az alkalmat arra, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem az eheti rémségek után. Sikerült is, újra megvan az egyensúly, nem is emlékszem már erre a hétre. Akárhányszor eszembe jut egy hibamorzsa a tegnapi zh-ból, azzal próbálom nyugtatni magam, hogy már nem emlékszem, mit írtam le, azért illene megbíznom a saját zéhányomás alatti stesszben működő józan ítélőképességemben, és talán mégsem írtam sinus helyett cosinust. Mindegy is, mondom, egyensúly van, ilyeneken nem akadunk fenn.

Szóval tettem egy nagy sétát, és elmentem a Fressnapfbe. Komolyan mondom, ennyi cukiságot egy helyen én még életemben nem láttam! Az a rengeteg szép póráz, nyakörv, hám, kutyapulcsi, játékok cicáknak és kutyáknak, az a plüssTás, a kosárkák és fekhelyek, azok a játékdobozok, a kajás zacskókon lévő helyes kutyák és cicák, és olyan csábítóan néztek ki a kutyáknak való rágcsák...
Ennél már csak az IKEA gyerekosztálya cukibb.
Egyébként madaraknak való magokért és faggyúgombócokért mentem. Remélem tetszeni fog nekik.

Aztán azon az úton sétáltam tovább, ahol annak idején, amikor még kolis voltam, elég gyakran jártam. Alig változott valami arrafelé. Mondjuk az egyik üzlet, ami azelőtt vegyesbolt volt, most már csak pékség. Vele szemben pedig még mindig ott van a kedvenc pékségem, bár mintha az is kicsit megújult volna kívülről. Ott ettem a legfinomabb kakaóscsigát, a legfinomabb diós kiflit, és a legfinomabb sajtos rudat. Na azért bizony szerettem kolis lenni. És imádtam azokat a keddeket, amikor csak 11-re mentem suliba, és reggel aludhattam kedvemre, és aztán lementem a pékségbe és vettem magamnak nagyon finom reggeliket.

Ahogy sétáltam tovább, megtaláltam azt a festéküzletet is, ahonnan hárman cipeltük haza a zöld festéket, ami azóta is ott díszeleg a volt szobánk falán. Erről persze nyilván eszembe jutott az az eset, amit szerintem már sose fogok elfelejteni, mert annyira vicces volt, és ezen persze ott helyben nevetni támadt kedvem, közben pedig reméltem, hogy épp senki nem néz bolondnak. (Egyébként ez egy olyan idióta dolog, hogy az emberek, ha egyedül vannak, akkor mindig komoran néznek maguk elé, és valamiért nem mernek nevetni. Pedig mennyivel jobb lenne egy olyan városban élni, ahol mindenki bátran mosolyog az utcán, és ezért senki nem néz rájuk furcsán.)

Ezután már nem tartott soká a sétám, elintéztem, amiért mentem, úgyhogy hazajöttem ebédelni.

Egyébként itt egy dal.