Nagyon utálom azokat az árusokat, akik köztereken "férfi-női-börkesztyűűt, tessék a sztikibodikot, tessék a pamutzoknikot, bugyikat, egy százas a medvehagyma, kerámiasütőt" satöbbit árulnak. Viszont amikor a bácsika / nénike csak úgy csendben ücsörög, előtte egy vödörben gyönyörű nárcisz, vagy orgona, esetleg tulipán, őket kedvelem, vagy inkább sajnálom, nem is tudom. Tőlük azért mégis csak szívesebben vennék valamit, ha hajlandó lennék az utcai árusoktól bármit is venni.
Tegnap voltunk Anyával a piacon, ahol szintén volt sok idős néni, aki épp csak néhány dolgot árult: egy kis sóskát, diót, petrezselymet... Őket is úgy sajnálom, amikor nem tőlük veszik meg az árut. Anya épp ilyeneket vett egy huszonévesnek kinéző, rendkívül bamba és értetlen fiútól, miközben ugyanezeket a közvetlenül mellette álló nénitől is meg tudta volna venni. Olyan kis szomorú, bánatos arca volt a néninek, aki egész nap csak áll, és várja, hogy tőle is vegyenek valamit. Ilyenkor úgy megvennék tőle mindent, csak hogy végre hazamehessen, leülhessen, pihenhessen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése