Nekem sose jelentett semmit a karácsony, egészen addig, amíg Herceg meg nem mutatta nekem, hogy az ő családjában ez hogy működik. Ez lesz a harmadik karácsony, amit velük fogok tölteni Patakon, és már tavaly óta várom. Az idei karácsonyban számomra az az újdonság, hogy nem az utolsó pillanatra hagytam az ajándékokat, ezért nem volt szenvedős, hogy kinek mit kéne már.
Régebben úgy láttam, hogy a karácsony csak az ajándékozási lázról szól, mindenkinek kell valamit adni, és az egész dolog csak a negyedik negyedéves GDP feljavítására megy ki. Most még mindig úgy látom, hogy az advent az üzletek és a vásárlás ünnepe, de már nem érzem kényszernek az ajándékozást, mert azóta (nem csak karácsonyra, hanem bármely más alkalomra gondolva) nekem az hatalmas boldogságforrás, hogy látom más emberek örömét, amit én okoztam. Ezt pedig a lehető legönzőbb módon értem: az "Adni vagy kapni szeretsz jobban?" kérdésre illik (?) az adnival válaszolni, de én nem adni szeretek, hanem a másiknak az általam okozott örömét szeretem a legjobban. És na, így feltéve a kérdést, kapni szeretek jobban, jó? Az örömokozást pedig tényleg általánosan értem, bármilyen ajándékra. Főleg sütire. Mármint hogy én adom a sütit. Amit én készítettem két kezemmel, csak azért, hogy a másik ennek örüljön. És örül is!
Visszakanyarodva kicsit a karácsonyra. 21-e van, még 3 nap van szentestéig, maradt úgy 65 órám, és már minden ajándék megvan, mindet be is csomagoltam (áh, imádom az örömokozós ajándékok becsomagolását!), már elkészült a mézeskalács tésztája, holnap meg is sül, hétfőre marad a bejglikészítés, és 24-én már csak várnom kell, hogy Hercegék értem jöjjenek, és Patakon mindenki boldog legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése