Karácsonyi mizéria

A karácsonyt szerintem a legtöbb gyerek imádja és mindig nagyon várja, a legtöbb felnőttnek pedig csak púp a hátán, és ők inkább túlélni igyekszenek.

Én egész gyerekkoromban utáltam a karácsonyt. Pontosabban nem utáltam, csak nem értettem, hogy mit lehet ezen szeretni. Nekem a karácsony egyet jelentett a "szünet van és végre hétköznap is lehet mesét nézni" boldogsággal, de semmi vallási, semmi spirituális érzelem, semmi hangulat nem kötődött hozzá. Nálunk nem volt nagy ajándékozás, nem volt karácsonyi menü és nem volt karácsonyfa sem (nehány évesen én magam kértem, hogy ne legyen, miattam ne vágjanak ki fát).

Aztán 18 évesen, mikor Herceggel egy pár lettünk, ő bevont a saját családi karácsonyukba. Azóta imádom a karácsonyt. Mindig van ajándékozás, és nagyon szeretek nekik ajándékokra vadászni, de mégsem ez az, ami a karácsonyt karácsonnyá teszi, hanem az a két nap, amit Sárospatakon töltünk, mintha egy kicsit kivonulnánk a világból. Sütés-főzés, sok-sok beszélgetés, nevetés, finomabbnál finomabb ételek, kutyasétáltalás, délutáni alvás és teljes nyugalom. Ma jöttem rá, hogy a legtöbb embernek azért nyűg a karácsony, mert ezekből számukra semmi sincs meg. A legkülönbözőbb helyekre rohangálnak a rokonokhoz, mindenhol enni kell, akkor is, ha nem esik már jól, mert csak sértődés lesz, mindenhová ajándékot kell vinni, de nem is tudják, hogy kinek mit, és egyáltalán minek, sietni kell, nincs idő semmire, még a fát is meg kell venni, nem fér be a talpba, rohadjonmegazegész, sütni is kell, ide is jönnek, takarítani is kéne, a gyereket vidd már el addig otthonról, még neki nincsen ajándékom, tőle nem kaptam semmit tavaly se, méresikahó, mérnemesikahó, hagyjatokmárbékén.

Ez a jó abban, ha kicsi a család és összetartó, és nagyon nagyon kívánom, hogy ha majd már gyerekeink is lesznek, akkor is minden évben menjünk Patakra, és legyen ez a mi saját kis karácsonyunk, minden évben szép emlék.